Kiadó: EMI Records
Megjelenés dátuma: 1972. 3. 25.
Producer: Martin Birch
Az album hossza: 37.25 perc
Stílus: Heavy Rock / Hard Rock
Értékelés: 10/10
A „Machine Head”, a legendás brit hardrockerek, a Deep Purple hatodik stúdióalbuma olyan magnum opus volt, amellyel a hetvenes évek elején diadalmasan elfoglalták a legvadabb hangzású és technikailag legkifinomultabb hardrock-/metalúttörők trónját. Egyetlen más Deep Purple-lemezen sem volt ennyi klasszikus: a zenekar a mai napig játszott élőben minden egyes dalt, ami ezen a monumentális hardrock-remekművön szerepel. Még a szeszélyes gitárvirtuóz, Ritchie Blackmore is azt nyilatkozta róla, hogy a „Deep Purple in Rock” (1970) mellett ez a kedvenc stúdióalbuma a legendás angol rockcsapattól.
Bármennyire furcsának tűnik ma, a „Machine Head” születése nem volt zökkenőmentes. A lemez kissé nyersebb produkciójával és összességében ütősebb megközelítésével közelebb állt a legkeményebb albumuk, az „In Rock” hangulatához, mint a kísérletezős elődhöz, a „Fireball”-hoz (1971). Pedig egyes szerzemények megírása a különféle inspirációs forrásoknak köszönhetően szinte gyerekjáték volt. A nyitó klasszikus, a „Highway Star” például egyenesen a zenekar turnébuszán született meg, miután valaki egy interjúban megkérdezte tőlük, milyen gyorsan készülnek a dalaik. A „Machine Head” több slágerét így már a „Fireball”-turnén bemutatták.
Ezt a legendás stúdióalbumot választaná a legtöbb rajongó a lakatlan szigetre, ha csak egyetlen Deep Purple-lemezt vihetne magával. Kevésbé volt ütős, mint az „In Rock”, és kevésbé újító, mint a „Fireball”, a rajongók szívében mégis a legkedvesebbé vált. A „Machine Head” fő erőssége – a lemezt a festői svájci Montreux-ben vették fel, ahol a Deep Purple mellett a történelem során számos brit rocknagyság megfordult –, hogy minden egyes dalt kivételes szerzői tökéletességre törekvés, megfelelő produkciós egyensúly, könnyen megjegyezhető főtémák és a legendás ötös elképesztő összhangja hatott át. Ian Gillan érzelmileg hihetetlenül intenzív énekteljesítményével, Blackmore kiszámíthatatlan gitárbravúrjaival, a billentyűs varázsló Jon Lord temperamentumos orgonafutamaival, Ian Paice pusztító dobtűzével és Roger Glover összetett basszusvonalaival a Mark II felállás legkiforrottabb stúdióalbumát hozták létre, ha nem a teljes pályafutásukét.
A nyitó rombolás, a „Highway Star”, amely elsőként látott napvilágot a „Machine Head” dalai közül, négy évtized után is lendületes albumkezdés, amelyet a mai napig többé-kevésbé sikertelenül próbál utánozni számos hardrock- és metalzenekar. A fokozódó bevezető után, amelyben Blackmore újító gitárriffje kíméletlenül hasít a levegőben, és Gillan sikolyaitól repednek az ablaküvegek, jön a kataklizmikus refrén, amely egy pillanat alatt beleivódik az átlagos jó zenehallgató emlékezetébe. A középső részből nem hiányoznak a Hammond-orgona és az elektromos gitár dühödt összecsapásai, amelyek még tovább mélyítik ennek a szuperszonikus sebességre tekert örökzöldnek a felhevült hangulatát. Ritchie újító gitárfrázisai és a melodramatikus hangszeres részben szereplő érzéki futamai ma is igazi füllegelők. Gillan szövege a végzetes nőről nem is lehetne tipikusabban purple-ös.
A huncut hangulatú „Maybe I’m a Leo”, amely Gillan csillagjegyére utal, hirtelen lelassítja az album addig felpörgetett tempóját, bár Paice még mindig fogadásból is lenyűgöz összetett, gördülő dobbetéteivel. Lord zongorája finom felfrissülést hoz, Blackmore pedig két mennyei gitárszólóval szolgál, amelyek ma is igazi mannát jelentenek a fekete ruhás legenda kivételes gitártehetségének tisztelői fülének. A „Pictures Of Home” hardrockos energiabomba, amely ismét gyorsabb vágányra teszi az album tempóját: Blackmore tüzes gitárfrázisokkal lő, mintha fogadást nyert volna, Paice pedig vad dobforgatagával mindent letarol. Gillan vigasztalhatatlan hangja rendkívül átélten mesél az elszigeteltségről és a honvágyról. Idővel a szólózás kezdeményezését Lord maestro veszi át, és felejthetetlen orgonaorgiát rendez, de egy rövid, ám temperamentumos basszusgitárszólóval Glover sem marad ki. Ritchie záró gitárszólója a szükséges finomságot is beviszi ebbe az ütős slágerbe.
A „Never Before” kislemezként is megjelent, és a zenekar várakozásával ellentétben, akik biztosak voltak benne, hogy ez lesz a következő nagy slágerük, kereskedelmileg megbukott, de így is meggyőzte a közönséget, hogy érdemes meghallgatni az új stúdióalbumot. Ezen a legendás kollektíva kissé funkosabb vizekre evez. A lassú és gyors tempó váltakozását erőteljes gitárfrázisok és hatalmas dobcsapások támasztják alá, Gillan habzó énekstílusa pedig, amelynek csúcspontja a romantikus refrén, egy újabb boldogtalan szerelmi történetet mesél el. Lord ezúttal egyformán hatékonyan mozog a Hammond-orgonán és az elektromos zongorán.
Ezt követi a legendás „Smoke On The Water”, pályafutásuk legnagyobb slágere, és a mai napig messze a legismertebb dal a „Machine Head”-en. Steve Lukather, a Toto gitárosa és énekese egy interjúban csalódottságának adott hangot amiatt, hogy a Deep Purple még mindig nincs benne a Rock and Roll Hírességek Csarnokában. Szerinte már rég megérdemelték volna a felvételt ebbe a (túl)értékelt amerikai intézménybe, ha másért nem, hát azért, mert a „Smoke On The Water” főriffje az első, amit egy kisiskolás megtanul gitározni. Ennek a felejthetetlen rockklasszikusnak a születéséhez rendkívül érdekes történet fűződik a döntő ihletről, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik magához a „füst a vízen” szöveghez is.
A zenekar tagjai 1971. december 6-án a montreux-i Casino épületében megnézték a legendás Frank Zappa fellépését, és az első sorokból élvezték a felejthetetlen zenei ikon fenséges koncertjét. Ez egészen addig tartott, amíg egy megőrült látogató a plafonra nem lőtt egy jelzőrakétát, és tüzet nem okozott. Az általános evakuálás után a füst sokáig gomolygott a víz fölött, és amikor a szállodaablakból nézték a jelenetet, hirtelen megszületett az ihlet a legkedveltebb klasszikusukhoz. Ezt leginkább Blackmore ikonoklaszta gitárriffje jellemzi, amellyel feszült hangulatot teremtenek. Gillan éneke a szuperdallamos refrénben tökéletesen olvad össze a dallamos gitárimprovizációval, az erőteljes dobfutamokkal és Lord kissé visszafogott orgonafinomságaival. Utóbbi a billentyűs birodalmának kapuit illető „megnyirbált szárnyak” miatt a zenekar egyetlen tagja volt, aki nem szeretett bele teljesen ebbe a minimalista hangulatú klasszikusba.
Nos, ennek megfelelően a billentyűs legenda hatalmas orgonaimprovizációkkal igazán kiteljesedik a „Lazy” című örökzöldön, amely híres elődjéhez képest kevésbé ismert Purple-sláger, de koncerteken semmivel sem kevésbé népszerű klasszikus. Monumentális orgonabevezetője fokozza a huncut hangulatot, amelybe hamarosan bekapcsolódnak Blackmore újító gitárfrázisai. Ezt hamarosan gyorsujjú bluesos szólóvá bővíti. Az erőteljes dobfutamok támogatásával hamar kialakul a felejthetetlen főtéma. Lord orgonafutamai ezúttal mégis a fő hangszeres csemegék, Gillan éneke pedig, aki ezúttal kissé fekete humorú szöveget mesél, csak a dal második felében lép be. A legendás énekes mellesleg egy szellemes szájharmonika-szólót is megenged magának.
A tüzes hardrockos körhinta, a „Space Truckin’” mára az egyik legkedveltebb koncertslágerré vált, amelyet az „aranykorban” hosszú hangszeres jamekkel húsz percnél is hosszabbra nyújtottak. Ismét az erőteljes gitárfrázis van az előtérben, amely a susogó orgonafutamokkal és a gördülő dobbetétekkel – amelyeken át Gillan elképesztően nyújtható hangja ordít – együtt a fénysebességű űrutazás kataklizmikus hangulatát teremti meg. Gillan dühödt hörgése, amellyel pimaszul magas hangokat is eléri, és Roger temperamentumos basszusvonalai együtt adják az egyik legütősebb Deep Purple-klasszikus fő dallamforrását.
A „Machine Head” megjelenésének 25. évfordulójára kiadott CD-újrakiadás bónuszai között ott van a fantasztikus „When A Blind Man Cries” című ballada, amely kétségkívül megérdemelte volna, hogy felkerüljön az album hivatalos részére, ha az akkori idő- és helykorlátok megengedték volna. A teljes Deep Purple-történet egyik legszebb alkotásáról van szó, amelyre még ma is felidéznek időnként a koncerteken. Gillan vigasztalhatatlan éneke, amely ismét a megtört szívű ember tökéletes képe, kifejezetten finom ritmikus módon olvad össze Lord Hammond-orgonájának melankolikus hangjával, miközben Blackmore síró gitárszólójával megmutatja azt a sajátos finomságot, amellyel még azokban az években is elkápráztat majd, amikor már nem lesz a Deep Purple tagja.
A „Machine Head” a Deep Purple legjobb stúdióalbumainak csúcsán ülő aranykorona, a Mark II felállás csúcspontja, amely a mai napig a legnépszerűbb klasszikusaikat hozta létre. Hogy a minden idők legjobb rocklemezei közé tartozik, azt a verebek is csiripelték a háztetőkön már nem sokkal a megjelenése után. És bár a Purple-ök az évtizedek során a koncerteken bizonyos örökzöldeket, élükön a „Smoke On The Water”-rel, már annyira lejátszottak, hogy jobban nem is lehetne, az album egésze ma is a szerzői-hangszerelői-virtuóz zsenialitás és kiforrottság tökéletes példája. A kritika végére pedig következzen még egy anekdota a Deep Purple és Frank Zappa találkozásáról, akire a megszállott rajongók a hetvenes évek elején egymás után tapadtak. A „Smoke On The Water” egyik koncertbeli előadása közben, nem sokkal a hír után, hogy Frank eltörte a lábát (számos egyéb kisebb sérülés mellett), mert egy őrült és részeg rajongó lelökte a színpadról, Gillan azt kiáltotta: „break a leg, Frank”, ami a később kiadott „Deep Purple in Concert” (1980) koncertalbumon is hallható.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számok listája:
1. Highway Star (6:05)
2. Maybe I’m A Leo (4:51)
3. Pictures Of Home (5:03)
4. Never Before (3:56)
5. Smoke On The Water (5:40)
6. Lazy (7:19)
7. Space Truckin’ (4:31)
Felállás:
Ian Gillan – ének, szájharmonika
Ritchie Blackmore – gitár
Jon Lord – billentyűk, Hammond-orgona
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dobok, ütőhangszerek
