Kiadó: EMI Records
Megjelenés dátuma: 1974. 2. 15.
Producer: Deep Purple
Az album hossza: 41.37 perc
Műfaj: Hard Rock / Heavy Rock
Értékelés: 10/10
A legendás angol hard rock titánok, a Deep Purple nyolcadik stúdióalbumukkal, a „Burn”-nel úgy emelkedtek ki a Mark II felállás romjai nyomán keletkezett hamuból, mint a mitológiai főnixmadár, és megújult arcukkal hosszú, színes pályafutásuk egyik legjobb lemezével tértek vissza. A „Burn” az ún. Mark III felállás születését jelentette, amelyben ott volt az akkor gyakorlatilag ismeretlen énekes, David Coverdale (ex-The Government), valamint az énekes-basszusgitáros Glenn Hughes, aki korábban a funk rock úttörőinél, a Trapeze-nél kereste tisztes kenyerét. Hughes, akit eredetileg basszusgitárosnak és fő énekesnek szántak, hiszen Ian Gillan és Roger Glover távozása után a Deep Purple négyesként akarta folytatni az útját, még azelőtt a radarjukra került, hogy hivatalos tag lett volna. Coverdale viszont azután csatlakozott, hogy a minden hájjal megkent gitárvirtuóz, Ritchie Blackmore egy további, hangsúlyosan bluesos beütésű énekest kívánt maga mellé.
Coverdale első Deep Purple-napjaiban kétségbeejtő látványt nyújtott: kissé duci volt, pattanásos, félig vak, ráadásul a divathoz sem értett semmit. Mégis kifejezetten férfias, erotikával fűszerezett énekstílust hozott magával a „Burn”-re. A funkra (később a kokainra is) rákattant Hughes – akit olykor fehér Stevie Wondernek is neveztek – ezzel szemben igazi sokoldalú énekesgyöngyszem volt, akinek a hangja már akkor is áttörte a műfaji határokat. Sajátos, egymástól jól megkülönböztethető vokális megközelítésük a „Burn” egyes versszakaiban remekül olvadt össze, és tökéletesen illeszkedett a zenekar megváltozott stílusához, amely hirtelen jóval több blues-, boogie-, soul- és funkelemet kezdett magába szívni. Hughes különösen szenvedélyes híve volt a funkosabb hangzásnak, Blackmore-t viszont jóval inkább vonzotta a bluesos finomság és melankólia, és a funkos kifinomultság egyre inkább az idegeire ment. Hamarosan ki is törtek köztük az első viták a további zenei irányról, de a „Burn”-ön ez még nagyon jó egyensúlyban volt, és nem csúszott át semmilyen stiláris végletbe.
A „Burn” ugyanakkor a szerkezetében jóval összetettebb, újító, helyenként már-már progresszív szerzeményeivel a viszonylag halovány elődhöz, a „Who Do We Think We Are”-hoz (1973) képest ismét elérte az „In Rock” (1970) és a „Machine Head” (1972) klasszikusainak ütős hangzási színvonalát. Megszelídíthetetlen, nyers természetével, a két fő énekesből sugárzó erotikus energiájával, de főleg a végig fel nem lanyhuló, temperamentumos hangulatával a megjelenése után hamar aranybetűkkel írta be magát a zenekar rajongóinak és a hard rock szerelmeseinek szívébe. A szeszélyes, de zseniális Blackmore a „Burn”-ön újra kivirágzott virtuóz gitárremekeivel, és segített Jon Lordnak, a billentyűs varázslónak, aki a melodramatikus orgonameanderek megalkotásában sem hagyta magát lemaradni – a mindig átkozottul hatékony dobos csodatevő, Ian Paice támogatásával –, megteremteni a Deep Purple egész pályafutásának néhány leglátványosabb klasszikusát.
Coverdale az első koncertek után hamar megszabadult a pattanásaitól és a fölösleges kilóitól, szemcsepp segítségével kijavította a látását, és megtanulta, milyen ruhákban nem néz ki madárijesztőnek. Sajátos énekesi tekintélyét már a nyitó, címadó hard rock romboló, a „Burn” is több mint sikeresen demonstrálja, amely a mai napig a Mark III egyik legnépszerűbb örökzöldje. Blackmore tüzes gitárriffje Paice gördülő dobjainak támogatásával, miközben végletekig felizzított, gyors tempójú hangulatot sző, mindent lerombol maga előtt. Hughes bosszúszomjas és Coverdale végletekig feldühödött hangjának kettős vokális harmóniái hordozzák, a kulcsfontosságú sorokat pedig utóbbi énekli. A hatalmas többszólamú refrén az epikus csúcspont, miközben Hughes a soulos hangjával egy csipetnyi kifinomultságot is visz a technikailag kiművelt hard rock kataklizma e megtestesülésébe, amely a hallgatót egy pillanat alatt az album szívébe szippantja. Ritchie dallamos gitárszólója valóságos balzsam a felkorbácsolt dobágyúzás és Hughes energikus basszusvonalai közepette, Lord zizegő orgonamenetei pedig a lehető leggazdagabb és legerősebb ritmikus hullámzást biztosítják.
A következő klasszikus, a változatosság kedvéért középtempós „Might Just Take Your Life” a Mark III szerzői kiforrottságának és a hard rock, a blues, a soul és a funk hatékony ötvözéséhez szükséges kivételes érzékenységnek egy újabb remek megnyilvánulása. Coverdale éneke a hatalmas orgonamenetek és az erőteljes gitárriff kíséretében azonnal erotikával átitatott hangulatot teremt, Hughes pedig funkos beütésű ritmikai árnyalatok mellett csatlakozik hozzá az epikus refrénben. A két énekesbajnok közti atmoszférikus mágia egyszerűen hihetetlen, és meg kell jegyezni, hogy Hughes, aki ezúttal szép adag soullal is gazdagítja az éneket, nemcsak fenomenális énekes, hanem technikailag kiművelt, kivételes dallamérzékű basszusgitáros is volt. Jon Lord a végén szívfacsaró orgonaszólóval kápráztat el, a záró vokális harmóniák pedig ezt a fényes, kislemezen is megjelent slágert teljesen átviszik a soul vizeire.
A „Lay Down, Stay Down” hard rock remekművét dühödt gitárriff, felgyorsított tempó és Coverdale meg Hughes végletekig kiélezett énekes párbaja fűszerezi, ami rendkívül dinamikus összhangulatot teremt. A szöveg erotikus fantáziával van megspékelve, ami Coverdale-nek már akkor is kiválóan megfelelt, és később az egész pályáját meghatározta, a mindig kicsapongó hedonista Hughes pedig úgyis erre a fajta lírai kitörésre született. Ritchie összetett gitárszólója a középső részben igazi csemege, az erőteljes ritmikai árnyalatok pedig végig erős bluesos lüktetést adnak.
A romantikus örökzöld, a „Sail Away” szintén a Deep Purple Mark III korszakának egyik legjobb megmozdulása, amelyben mindkét fő énekes érzelmileg teljesen átélt előadással szó szerint versenyt énekel azért, melyiküknek sikerül intenzívebb hangulatot teremtenie. A nosztalgikus aurát a funkos színezetű gitárriff és a boogie-s ritmikai szeszélyek erősítik, amelyek remek hátteret adnak Coverdale vigasztalhatatlan ábrándozásának és Hughes dühödt, visszafogott dünnyögésének, a csúcspont pedig az emlékezetes refrén. Blackmore sírós gitárfutamai a záró szólóban érik el az atmoszférikus mágia csúcsát.
A funkos színezetű „You Fool No One” szökdelő, végletekig felpörgetett ritmusát tréfás gitárfrázisok és tehéncsengők vezetik, miközben a hatalmas vokális harmóniák mellett ismét szenvedélyes csere zajlik a fő énekes szerepén. Blackmore ismét kibontakozik egy kéjes gitárszólóval, Paice pedig hatalmas dobátmenetekkel tartja fenn ennek a remek szerzeménynek az erőteljes jellegét. A „What’s Going On Here”, amellyel kissé bluesosabb vizekre eveznek, temperamentumos gitárfrázissal, „kocsmazongorával” és Coverdale meg Hughes harmonikus váltott éneklésével hívja fel magára a figyelmet. Míg Hughes soulra és funkra épülő éneke kifinomult pimaszságot visz a dalba, Coverdale hangja ismét a megszelídíthetetlen szenvedély megtestesítője. Lord elegáns zongoraszólója némi glamúrt is hoz az uralkodó ütős hangulatba, ami szépen illik a két hírhedt hedonista énekes kitöréseihez, bár hozzá kell tenni, hogy Coverdale Hughes-hoz képest akkor még igazi zöldfülű és amatőr volt a rocksztárlét gyümölcseinek (szex, drogok és rock’n’roll) tipikus élvezetében, de a tanítvány – főleg a „szex” terén – hamar túlnőtt a mesterén.
A halhatatlan blues rock eposz, a „Mistreated” az egész album, de a Deep Purple Mark III felállásának is a magnum opusa. A látszólag egyszerű blues-felvezetés ellenére hamar kiderül, hogy jóval összetettebb alkotásról van szó, számos progresszív hajlammal. Blackmore ezt az emlékezetes örökzöldet állítólag már a Mark II idején megalkotta, de félretette arra az időre, amikor „legjobb barátja”, Ian Gillan elhagyja a zenekart. Itt Coverdale teljes egészében átveszi a főszerepet az éneklésben, és ez így is van rendjén, hiszen ez a megtört szívről szóló elbeszélés, amely kivételes atmoszférikus mágiájával a mai napig lenyűgöz, egyenesen az ő kifejezetten férfias, szívet tépő hangjára született.
David rendkívül igényes énekprodukcióját, amelyben szokatlan, őszinte érzelmi intenzitása nyűgöz le a leginkább, Blackmore vigasztalhatatlan gitárfrázisának melankolikus szárnyai viszik, a Paice–Hughes ritmusszekció pedig nyugodt, de összetett ritmikai árnyalatokat sző. Ritchie ezután az egész pályafutása egyik legjobb szólóját varázsolja elő, amely világosan megmutatja, hogy gitárműalkotásai a Deep Purple-től való búcsú és a Rainbow nevű új történet kezdete előtt egyre szívszorítóbban melankolikussá váltak. Coverdale a záró részben teljesen kitárja sebzett szívét, a „heepes” többszólamúság és egy újabb fenomenális gitárszóló pedig a nagy finálé előtt olyan epikus hangulatot teremt, amelytől a mai napig végigfut a hátunkon a hideg.
Az „A’ 200” című progresszív rock instrumentális darab messze a legszokatlanabb kísérlet az egész albumon, hiszen teljesen más, mint az előtte lévő szerzemények, és a Mark I-korszak vége óta az első Deep Purple-instrumentális. Itt jön el Lord nagy „sztárpillanata”, mert a legendás billentyűs ezúttal átveszi a főszerepet, és a hatalmas gitárfutamok meg a harcias dobinduló támogatásával széles körben kísérletezik a moog modular szintetizátorral. Ezúttal sem hiányzik egy újabb gasztronomikus Ritchie-gitárszóló, de a rendkívül pompázatos és melodramatikus hangulat fő forrása mégis Lord zseniális játéka a moog modularon, amely egy pillanatra a legendás Emerson, Lake & Palmer hasonló instrumentális húzásait idézi.
A „Burn” CD-s újrakiadása, amely az album megjelenésének 30. évfordulóján jelent meg, néhány érdekes bónuszfalattal szolgál. Az album szabályos részén szereplő klasszikusok alternatív változatai mellett itt van egy „elfeledett”, prog rockos, instrumentális színezetű remekmű is a különös „Coronarias Redig” címmel, amely úgy szól, mintha a Deep Purple-nek közös gyereke lenne az Uriah Heeppel (a refrén melodramatikus, szintetizátorral megalkotott többszólamúsága) és az ELP-vel (a moog modularon játszott zseniális textúrák). Blackmore melodramatikus gitárkitörései pedig már jócskán a későbbi Rainbow-s műveit idézik, hiszen a fő motívumot később az emlékezetes klasszikusban, a „Catch the Rainbow”-ban használta fel. Ez az instrumentális csemege szép példája annak, hogyan nőtt ki a klasszikus Deep Purple-instrumentális jam egy kerek, rendkívül érdekes szerzeménnyé, melodramatikus maggal, amely minőségében teljesen egyenértékű a „szabályos” „Burn”-anyaggal.
A „Burn” az újszülött Mark III felállás magnum opusa volt, amely már az első szülési fájdalmak idején hihetetlen izzással égett, hogy megmutassa a világnak a legendás angol hard rock bajnokok megújult arcát. Az újjászületett Deep Purple számára hatalmas művészi és kereskedelmi siker volt, éppen a legjobbkor érkezett, és új lendületet adott nekik a hangzásban összetett, izgalmas és újító stúdiómunkák megalkotásához. A két új fő énekes hihetetlen tehetsége gondoskodott a rendkívül sikeres hangzásbeli átmenetről és Blackmore bluesos mázzal befestett hangzásvíziójának megvalósításáról, amelyet az ő terveivel szemben hamarosan elkezdtek alááshatni Hughes funkhatásai. A szeszélyes feketeruhás férfi a funk egyre erősebb beáramlása mellett valahogy összeszorította a fogát a Mark III felállással közös utolsó stúdiótáncára, ami abban a pillanatban véget is ért, amikor a számára nemkívánatos műfaj mértéke túl soknak bizonyult a füleinek.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Burn (6:00)
2. Might Just Take Your Life (4:36)
3. Lay Down, Stay Down (4:15)
4. Sail Away (5:48)
5. You Fool No One (4:47)
6. What’s Goin’ On Here (4:55)
7. Mistreated (7:25)
8. „A” 200 (3:51)
Felállás:
David Coverdale – ének
Glenn Hughes – ének, basszusgitár
Jon Lord – billentyűs hangszerek, Hammond-orgona
Ritchie Blackmore – gitár
Ian Paice – dob
