Deep Purple: The Book of Taliesyn
Kiadó: Harvest Records
Megjelenés: 1968 októbere (USA) / 1969 júniusa (Nagy-Britannia)
Produkció: Derek Lawrence
Az album hossza: 43.57 perc
Értékelés: 7.5/10
Műfaj: Hard Rock / Heavy Rock
A „The Book of Taliesyn” az angol hard rock-óriás Deep Purple második stúdióalbuma volt. A zenekar 1968-ban, a először az amerikai piacra megjelent debütalbum, a „Shades of Deep Purple” után furcsa helyzetben találta magát: az Egyesült Államokban a „Hush” kislemez szárnyán már sztárnak számítottak, Nagy-Britanniában viszont szinte senki sem kapta fel rájuk a fejét, vagy alig tudta, hogy egyáltalán léteznek. A tagok ezen nem rágták magukat sokat, és úgy döntöttek, hogy második stúdiólemezükön – amelyet az elsőhöz hasonlóan jókora időnyomás alatt és számos alkotói blokk közepette vettek fel, amikor sokszor hiányzott az ihlet – még tovább csiszolják és bővítik addigi stílusukat, amelyre a pszichedelia és a blues rock, valamint a progresszív rock és a nehézrock korai formáinak fúziója volt jellemző.
Azt a jellegzetes hangszerelői fogásukat, hogy az egyszerű dalokat dús aranzsmánokkal vagy hosszabb hangszeres dzsemmel egészítik ki, a Deep Purple a „The Book of Taliesyn” lemezen még tovább vitte, így hangzásuk még prog rockosabban összetetté és kiszámíthatatlanná vált. Jon Lord billentyűs és Ritchie Blackmore gitáros határozott hangszeres és szerzői kezdeményezésére a lemez dalainak többsége kevésbé pszichedelikusan és érezhetően keményebben szólt, mint a debütön, így nem volt már messze a későbbi, védjegyszerű hard rockos hangzásvilág, amely az első tagcsere után diadalmasan kibontakozott.
Akárcsak az első lemezen, a „The Book of Taliesyn” albumon is négy saját szerzemény és négy más előadótól átvett feldolgozás kapott helyet, amelyektől legalább az Egyesült Államokban kereskedelmi sikert reméltek. Az egyik fő oka annak, hogy a Deep Purple az eredeti, ún. Mark I felállásban feldolgozásokat is játszott, az volt, hogy az akkori kiadónak a saját anyaguk kereskedelmi szempontból túl érdektelennek tűnt, a tagoknak pedig a stúdióban, ahol a legszívesebben a hosszúra nyúló dzsemmelésben lubickoltak, gyakran hiányzott az ihlet friss szerzői ötletekhez. Lord virtuóz bűvészkedése a Hammond-orgonán, a „fekete ruhás férfi” Blackmore pusztító gitárriffjei és Ian Paice már akkor is vad dobtámadásai ismét a Deep Purple Mark I hangkollázsának kulcsfigurái voltak, Nick Simper basszusgitáros technikája pedig elég összetett volt a korai, prog rockos árnyalatú kísérletekhez. Az amerikai piaci áttörés kulcsfigurája egyébként Rod Evans énekes volt markánsan dallamos, a klasszikus beatlesi énekiskolában csiszolt előadásmódjával.
Hogy a „The Book of Taliesyn” ambiciózusabb alkotás elődjénél, az már a művészi borítóról és magából a címből is kiderül, amely egy középkori kéziratból származik. Ez a feltevések szerint a 14. században íródott, és olyan verseket tartalmaz, amelyeket a legendás brit bárdnak, a 6. században élt Taliesinnek tulajdonítanak, aki állítólag legalább három különböző kelta királyt szórakoztatott az énekével. A perfekcionista Ritchie Blackmore mindig is rajongott mindenért, ami misztikus és titokzatos volt, így nem meglepő, hogy nagyon aktívan részt vett a lemez szerzői és produceri munkájában, amelyet ismét Derek Lawrence producerelt. Ő az elsőnél érezhetően jobb hangzást hozott ki, főként teltebb és élénkebb soundot.
A pszichedelikus–hard rockos hibrid, a „Listen, Learn, Read On” – amely a szövege miatt akár címadó dalnak is tekinthető, és amelynek valahogy nem volt megírva, hogy Purple-klasszikus legyen – a Deep Purple megszokott, tempóban jóval „felpörgetettebb” nehézrockos mércéihez képest igencsak szokatlan nyitány: többnyire középtempós, Paice a dobok mögött szokatlanul ismétlődően játszik, és a szép, dallamos refrén ellenére az egész elég visszafogottan bontakozik ki. Evansnak a refrénben Lord és Simper segít szépen a háttérvokállal, Blackmore pedig néhányszor derekasan kikel magából, csípős gitárfutamokat szórva. Lord melankolikus orgonakapricciókkal pszichedelikus elemeket is csempész a dal vázába.
Az érdekes prog rock kísérlet, a „Wring That Neck” (Amerikában „A Hard Road” címmel jelent meg) a debütalbumon szereplő „And the Address”-hez hasonlóan az egyetlen instrumentális szám a lemezen. Jellemzője a ravasz orgonamotívum és a borzas gitárriff ötvözete, ami idővel Lord orgonaorgiájához és Blackmore újabb szellemes gitárszólójához vezet. Ez a csodás hangszeres szám a fent említett páros és a mindig meggyőző Paice dobdrámája jóvoltából számos hangszeres finomságot tartalmaz, amelyekről a Deep Purple a pályája további részében is híres lesz.
A „Kentucky Woman” pop rock sztenderdet eredetileg Neil Diamond írta, és Észak-Amerikában (az Egyesült Államokban és Kanadában) sláger kislemez lett, bár a „Hush” sikerét nem ismételte meg. A Deep Purple a viszonylag egyszerű pop rockból igazi hard rock tételt faragott mennydörgő gitárriffekkel és bonyolult ritmusváltásokkal, amelyek fölött Lord remek orgonavarázslatai uralkodnak. Az előtérben szép, többszólamúan megkoronázott dallamos refrén áll, amely mintha csak Evans előadásmódjára lett volna szabva. A Kentuckyból származó nőről szóló szerelmes szöveg is hozzájárul ahhoz, hogy a dal kifejezetten az amerikai ízléshez igazodjon.
Az ambiciózus prog rock szvit, az „Exposition/We Can Work It Out” újabb érdekes stílushibrid, amelynek első részében Beethoven 7. szimfóniájának második témája szólal meg. Lord ravaszul igazi orgonaágyúzásba öltöztette, a második rész pedig a The Beatles egyik népszerű klasszikusának feldolgozása. Ez ugyan nem olyan meggyőző, mint a „Help” kiváló verziójuk volt, de Evans dallamos éneke szárnyán így is elég érdekes ahhoz, hogy ma is tetsszen a legkomolyabb Beatles-puristáknak. Ahogy a Deep Purple mindig is értett hozzá, a viszonylag egyszerű dalt bonyolult aranzsmánokkal szőtték át, és teljesen kiszámíthatatlan vizekre vitték. A The Beatles-klasszikus újabb feldolgozásáról állítólag azután döntöttek, hogy Paul McCartney kijelentette, tetszett neki a Deep Purple „Help”-verziója.
A pszichedelikus kísérlet, a „The Shield” újabb érdekes alkotás, a Mark I stílus tökéletes lenyomata, amelyre egy évvel később már keresztet vetettek. A komor hangulat és a szöveg a hippimozgalom hanyatlásának előérzetét hordozza, pedig az akkor éppen a csúcsán volt. Blackmore huncut gitárfutamait finom zongora és csendes ritmikai finomságok támasztják alá, Evans pedig a mikrofon mögött ezúttal szokatlanul komoran szól. Paice itt szándékosan rögtönzött ütőhangszerekre cserélte a valódi dobokat, hogy még mélyebb pszichedelikus hangulatot teremtsen.
Az „Anthem” újabb ambiciózus, többnyire kissé figyelmen kívül hagyott darab, amelynél Blackmore akusztikus gitárjának pasztorális aranzsmái és a Lord vezényletével született zenekari hangszerelések kombinációja miatt már korai progresszív rockról beszélhetünk. A központi dallam a refrénnel az élen kifejezetten romantikus és hipnotikus. A folytatásban hátborzongató orgonahang és barokk zenekari hangszerelés fúziója következik, amelyre Johann S. Bach is tapsolt volna, miközben a „fekete ruhás férfi” vigasztalhatatlan gitárszólót sző. Az egész szerkezetében kicsit még az eredeti King Crimsonra is emlékeztet.
A záró, több mint 10 perces feldolgozás Ike és Tina Turner népszerű sztenderdjéből, a „River Deep, Mountain High”-ból, amelyet epikus köntösbe bújtattak, egyike a Deep Purple Mark I legszórakoztatóbb kísérleteinek, és biztosan a legkülönösebb, ha más előadók műveinek újszerű értelmezéséről van szó. Lord ezúttal az epikus intróhoz Richard Strauss klasszikusának, az Also sprach Zarathustrának a fő motívumát használta, ami 1968-ban, a klasszikus sci-fi, a 2001: Űrodüsszeia megjelenésének évében kétségkívül meglehetősen kereskedelmi fogás volt. A legendás billentyűs a híres, diadalmas, epikus témát alaposan átdolgozta orgonára, és afféle előételként használta a vokális második rész felvezetésére, amelyben Evans kiváló háttérvokál-harmóniák segítségével egy csipetnyi soult is megpróbál vinni az énekébe, ami viszont nem áll neki túl meggyőzően. Bár ez összetettsége miatt manapság elég különösnek tűnik, a Deep Purple ezt a kísérletező-kalandor szempontból meglehetősen érdekes feldolgozást rövidített és átdolgozott változatban kislemezen is kiadta.
A „The Book of Taliesyn” érezhető művészi előrelépést jelent a Deep Purple debütjéhez képest, és bizonyítja, hogy a legendás csapat tagjai állandó fejlődésben voltak, ami az összetéveszthetetlen hangzás kialakítását és az újszerű szerzői ötletek kidolgozását illeti. Annak ellenére, hogy a zenekar gyors alkotói felívelésben volt, az album Britanniában kereskedelmileg teljesen megbukott, az amerikai fogadtatás pedig szintén elmaradt a várakozásoktól. Lord, Blackmore és Paice, valamint a másik oldalon Evans és Simper között már megjelentek az első áthidalhatatlan nézeteltérések a további stílusirányt illetően.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Listen, Learn, Read On
2. Wring That Neck
3. Kentucky Woman
4. Exposition/We Can Work It Out
5. Shield
6. Anthem
7. River Deep, Mountain High
Felállás:
Rod Evans – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Jon Lord – Hammond-orgona, billentyűs hangszerek, háttérvokál, zenekari hangszerelés az „Anthem” című számban
Nick Simper – basszusgitár, háttérvokál
Ian Paice – dob