Kiadó: Polydor Records
Megjelenés dátuma: 1984. 10. 29.
Producer: Roger Glover & Deep Purple
Az album hossza: 45.01 perc
Műfaj: Hard Rock / Heavy Rock
Értékelés: 9.0/10
A legendás brit hard rock óriások, a Deep Purple nyolc évig tartó szétesés után tértek vissza a színpadra tizenegyedik stúdióalbumukkal, a „Perfect Strangers”-szel, amelyen ismét összeállt a legnépszerűbb és legsikeresebb felállásuk, amelyet a rajongók általában csak MK II-nek hívnak. Az énekes Ian Gillan a Black Sabbathtól érkezett, a gitáros Ritchie Blackmore és a basszusgitáros Roger Glover a Rainbow-ból, a billentyűs Jon Lord a Whitesnake-től, a dobos Ian Paice pedig a kultikus gitáros, Gary Moore kísérőzenekarából. Míg Gillan a mai napig csak ugratja magát a Black Sabbathnál töltött rövid epizódja miatt, Blackmore és Glover – miután a Rainbow AOR-os változatával nem sikerült meghódítaniuk az amerikai piacot – szintén alig várták, hogy segítsenek újjáéleszteni a zenekart, amely világhírnevet hozott nekik. Lord is csendben egyre elégedetlenebb volt a státuszával a Whitesnake-nél, ahol az albumról albumra önimádóbb egykori Purple-énekes, David Coverdale vezérletével egyre inkább a perifériára szorult. Paice, aki a Gary Moore-ral töltött hároméves együttműködés előtt egy időre szintén kipróbálta magát a Whitesnake-nél, Lord mellett amúgy is mindig a Deep Purple legelkötelezettebb tagja volt.
A legnagyobbra becsült Deep Purple-felállás újraegyesülése, valamint a döntés, hogy új albumot vesznek fel, és hosszú koncertturnéra indulnak, kétségkívül az 1984-es év legfontosabb rockeseménye volt. Az album címe és a kulcsdal sem lehetett volna találóbb: a legendás Mark II zenészei – akik a Deep Purple felbomlása után is többnyire kapcsolatban maradtak egymással, de utoljára 1973-ban dolgoztak együtt, amikor megjelent a „Who Do We Think We Are” – valóban tökéletes idegenekké váltak, különösen Blackmore és Gillan viszonyában, akik azért valahogy (átmenetileg) el tudták temetni a csatabárdot.
A „Perfect Strangers” a nyolcvanas évek klasszikus AOR-produkciójának bélyegét viseli magán, ám a zenekar ismét felélesztette diadalmas hard rock receptjét, amelyre Gillan melodramatikus, sikoltozó vokáljainak, Blackmore mindig újító gitárfogásainak, Lord zizegő orgonaművészetének, Glover dallamos basszusvonalainak és Paice romboló dobfutamainak szemtelenül hatékony keveréke volt jellemző. Különösen Lord – szokás szerint kiváló – Hammond-orgonajátéka idézte fel újra a szintetizátoros nyolcvanas évek teljes diadala közepén valami romantikus, már-már elfeledett korszak emlékét, lehetővé téve a sikeres hangzásbeli átmenetet, és hidat verve a régi és az új rajongók között.
Blackmore és Glover a Rainbow-ból néhány dallamos rockos hatást is magával hozott, ami főként egyes refréneknél érződik. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a „Perfect Strangers” ilyen sikeres visszatérés lett: a hard rock romantika „régi szép idejének” és a nyolcvanas évek produkciós frissítő lendületének keveréke volt egy csipetnyi AOR-bájjal. Emellett az egyes szerzeményekből nem hiányoztak a technikailag magasan jegyzett hangszeres dzsemmelések sem, amelyek mindig is a védjegyüknek számítottak.
A „Perfect Strangers” az elejétől a végéig energikus, keményen rockos hullámvasút dallamos ízesítéssel, rajta két mai napig rendkívül népszerű Purple-klasszikussal. Az első a nyitó csemege, a „Knocking At Your Back Door”, amely drámai orgonabevezetőt és gyilkos gitárriffet tartalmaz, miközben Gillan magasra nyújtható hangján, egy klasszikus szerelmes történetet mesélve, már az elején megadja a szükséges romantikus báj. Az energikus hangulat csúcspontja, amely a nyers gitárszólamokkal és a megalkuvást nem ismerő dobfutamokkal együtt fokozódik, a hatalmas, dallamos, AOR-alapú refrén, amelyben szépen olvadnak egymásba a többszólamú harmóniák. Blackmore kiélt gitárimprovizációja a középrészben mélyíti az általános drámát, miközben Gillan másodpercről másodpercre bizonyítja, hogy egy cseppet sem veszített kivételes énekmélységéből és romantikus pátoszából. Lord Hammond-orgonáinak zizegő rétegei pedig sikeresen teremtik meg az otthonosság hatását, és üzenik: a régi jó Deep Purple újra itt van.
A pacifista szellemű „Under The Gun”, amely egy magányos katonáról szól az értelmetlen háború kellős közepén, igazi hard rock bomba: végletekig kiélezett Gillan-ének, erőteljes Blackmore-gitárriff és Lord orgonájának masszív futamai hajtják, a drámai hangulat pedig a rétegzett dobátmenetek támogatásával nő együtt az elszánt refrénnel. Ritchie záró gitárimprovizációi ismét igazi balzsamot jelentenek a fekete ruhás mester határtalan virtuozitásának minden tisztelőjének. A „Nobody’s Home” ötletes szintetizátor-improvizációval nyit, amely utat nyit a perzselő gitárfrázisnak és a Hammond-orgona masszív rétegeinek. Gillan itt is kiváló a családias színezetű érzelmi dráma felépítésében. Lord csibészes Hammond-szólója az irgalmatlan dobátmenetek társaságában szépen feldobja az ütős hangulatot, míg Blackmore egy újabb remek szólóval gondoskodik a méltó zárásról.
A „Mean Streak”-ben Gillan több mint sikeresen – ahogy azt ő nagyon jól tudja – a romantikus részeges szerepébe bújik, akinek a fejét elcsavarta az első arra járó nő, aki egy kicsit megrázta a fenekét és a csípőjét, miközben szenvedélyes gitárfrázisok, zizegő orgonaréteg és dallamosan fűszerezett ritmikai kombinatorika támogatja. Az album csúcspontja viszont a címadó klasszikus, vagyis a „Perfect Strangers”, ahol Blackmore hatalmas gitárfrázisának és pentatonikus skáláinak szárnyán a Deep Purple hiteles keleties hangulatot teremt, amely a főtémájával nagyon emlékeztet a Rainbow-klasszikus „Stargazer”-re, és ezzel a Led Zeppelin örökzöldjére, a „Kashmir”-re is. A misztikus hangulatot Gillan titokzatos színezetű vokálja kezdi építeni, miközben a basszusvonalak a dinamikus dobkíséret mellett idővel kifejezésre juttatják a pentatonikus ritmikai árnyalatokat. A Hammond-orgonák rétegei pedig a hatalmas gitárfrázissal és Gillan sikoltozó vokális variációival szövetkezve megteremtik a híres, keleties motívumot, amelynél a mai napig átélheti az ambientális nirvánát minden zenei gourmand. Az önéletrajzi szöveg régi ismerősök találkozásáról szól, akik hosszú évek után újra összeültek, és rájöttek, hogy a régi lélek, amely egykor összekötötte őket, még mindig ott van.
Az „A Gypsy’s Kiss” jóval kevésbé ismert az elődjénél, mégis igen érdekes és összetett, mindenekelőtt pedig vérmes kemény rock, amely hiperaktív természetével és felpörgetett tempójával a hallgatót pillanatok alatt beszippantja a rockos életstílusról szóló romantikus történetbe, amelyhez a cigány csók metaforáját használták. Ritchie újító gitárfrázisai ismét ideális összhangban vannak Lord masszív orgonatextúráival, miközben Paice és Glover lelkesen gondoskodik a hangsúlyos ritmikai rétegzettségről. Blackmore klasszicizáló gitárvariációja hamar epikus párbajba keveredik Lord gasztronomikus orgonaszólójával. A kiváló power ballada, a „Wasted Sunsets” Gillan fenomenális, szívszaggató énekteljesítményének és Blackmore klasszicizáló gitárművészetének szárnyán erősen melankolikus hangulattal telített, amelyben nem hiányzik a nosztalgia a „régi szép idők” iránt. Lord a háttérben szorgalmasan szövi a hatalmas orgonafüggönyöket, amelyekkel mélyíti az általános melodrámát.
A szokatlan hard rock szám, a „Hungry Daze” érdekes ritmikai variációival és egy újabb csibészes Blackmore-főgitárfrázissal, amely ismét keleties beütésű, kiváló kontrasztot teremt, és megerősíti, hogy a Deep Purple újra jól olajozott hard rock gépezet. Gillan ismét brillírozik verhetetlen, visító énekprodukcióival, míg Blackmore egyszerűen megállíthatatlan az intelligens gitárriffek és az összetett szólóvariációk megalkotásában. Lord pedig a szintetizátortextúrák hagyományos orgonapalettába olvasztásával bizonyítja, hogy a Hammond-orgona iránti örök szerelme mellett mindig nyitott volt az újszerű billentyűs technológiával való kísérletezésre is. A záró dráma, a „Not Responsible” sötét hangulattal telített a nyers gitárfrázis, a vérmes basszusvonalak és Gillan feldühödött énekes melodrámája révén. A legendás kollektíva ezúttal is sikeresen bizonyítja kiváló érzékét a hatalmas, könnyen megjegyezhető főtémák építéséhez, valamint hajlamát a technikailag csiszolt hangszeres variációk gyúrására, amelyek Blackmore csibészes gitárszólójában érik el a csúcspontjukat.
A „Perfect Strangers” a már leírt hard rock legendák diadalmas visszatérését jelentette, akik a nyolcvanas évek gyökeresen megváltozott technológiai és produkciós körülményei között is remekül megtalálták a helyüket, és a legtöbb rajongó szerint a legnagyobbra becsült Deep Purple-felállás egyik legerősebb teljesítményét hozták össze. Az album egészében rendkívül egységes, egyetlen gyenge pillanat nélkül, bár csak két szerzeménye nevezhető valódi Purple-klasszikusnak (mindkettőt a mai napig játsszák élőben). A kultikus kvintett visszatérése annyira sikeres volt, hogy a teltházas koncertturné alatt további időpontokat kellett felvenniük az amerikai stadionokban. 1985-ben az eladott jegyek számát és a jegybevételt tekintve szinte a legsikeresebb rockkoncert-fellépők voltak. A koncertbevétel tekintetében előttük már csak – ki más – Bruce Springsteen állt.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Knocking at Your Back Door (7:09)
2. Under the Gun (4:40)
3. Nobody’s Home (4:01)
4. Mean Streak (4:26)
5. Perfect Strangers (5:31)
6. A Gypsy’s Kiss (5:14)
7. Wasted Sunsets (3:58)
8. Hungry Daze (5:01)
9. Not Responsible (4:53)
Felállás:
Ian Gillan – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Jon Lord – orgona, billentyűs hangszerek
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dobok
