David Bowie (1947. január 8. – 2016. január 10.), az örök zenei kaméleon és hangzásbeli űrlény zenei mércéi szerint az űrbe repült Major Tommal, eladta a világot, Hunky Doryval együtt felfedezte az életet a Marson, Ziggy Stardusttal és annak reinkarnációjával, Aladdin Sane-nel posztapokaliptikus látomásokat szemlélt, Halloween Jackkel és a Diamond Dogs posztapokaliptikus bandájával lógott, a fiatal amerikaiakkal élvezte a hírnevet, a Thin White Duke társaságában töltötte az aranyéveket, azt magyarázta nekünk, hogy bármelyikünk lehet hős legalább egy napra, porba temette a Major Tom-mítoszt, táncolt a kínai lánnyal, szerelmes volt az űrlénybe, Nathan Adlerrel együtt kicsalogatott minket a szabadba, félt az amerikaiaktól, megtapasztalta, mit jelent pogánynak lenni, a végén pedig a fekete csillag segítségével legyőzte saját fizikai halálát. Aki ismeri a gazdag életművet, az felismeri az összes zenei utalást és Bowie felsorolt alter egóit.
Ez a cikk felsorolja Bowie összes stúdióalbumát, beleértve a Tin Machine mindkét lemezét és az 1973-as feldolgozásalbumot, a „Pin Ups”-ot is. A lemezek fontosság, újítás és visszhang szerint vannak sorba rendezve, és nem annyira a dalok minősége alapján, hiszen Bowie gazdag pályafutása során egyetlen rossz albumot sem adott ki. Stúdióteljesítményei stílusukban annyira sokfélék, hogy gyakran igazságtalan összehasonlítani őket egymással. Az első tízbe természetesen a hetvenes évek albumai kerülnek, amelyek Bowie kreatívan legtermékenyebb és legújítóbb korszakában születtek.
A listán nem szerepel Bowie számos koncertalbuma, válogatáslemeze és filmzenei albuma, például a „Christiane F.” (1981), a „Love You till Tuesday” (1984), a „Labyrinth” (1986), a „The Buddha of Suburbia” (1993) és a „Lazarus” (2016).
27. Tin Machine: II (1991):
Bár Davidnek a Tin Machine keretein belüli munkáját – akárcsak a zenekar azonos című debütalbumát – többnyire nem fogadták jól, hosszas töprengés után a tagok úgy döntöttek, hogy készítenek még egy lemezt. Ez még az elődjénél is érdektelenebb lett, és inkább „vitatott” borítójáról híres, mint a zenei tartalmáról: az Egyesült Államokban cenzúrába ütközött, mivel az ottani különc, dekadens és kétszínű társadalom a görög kuroszszobrokat pornográfiának tekinti. Hogy ez az album 1991 óta a mai napig újrakiadásra vár, talán a legtöbbet árulja el arról, mennyire népszerű David rajongói és a Tin Machine még élő tagjai körében.
Kulcsdalok: Baby Universe, One Shot, If There Is Something
26. Tin Machine: Tin Machine (1989):
A kritikailag nem túl jól fogadott „Never Let Me Down” és a szintén kritikusan lecsépelt Glass Spider turné után Bowie „magába zárkózott”, és miután megismerkedett Reeves Gabrels amerikai gitárossal, úgy döntött, „visszatér a gyökerekhez”. Bowie és Gabrels közös munkájának eredménye – a basszusgitáron és dobokon a Sales fivérekkel – a Tin Machine lett, amely főként hard rockos formáció volt. Néhány kiemelkedő dalt leszámítva a Tin Machine debütalbuma – legalábbis Bowie szokásos mércéjével mérve – meglehetősen átlagos, többnyire dallamtalan és viszonylag unalmas lemez volt, amely nem hozta meg a kívánt kereskedelmi és kritikai visszhangot.
Kulcsdalok: Heaven’s In Here, Tin Machine, Prisoner of Love
25. Pin Ups (1973):
A „Pin Ups” (RockLine kritika) című albumot Bowie rajongóinak többsége nem sorolja a „rendes” és „komoly” stúdiólemezei közé, mivel nem tartalmaz eredeti szerzeményeket, hanem különböző brit előadók – például a Pink Floyd, a The Pretty Things, a Yardbirds, a The Who és mások – nagyon jól eléneklt és eljátszott feldolgozásait gyűjti össze, akik meghatározó hatást gyakoroltak David zenei fejlődésére. Az akkori producer, Ken Scott szerint a „Pin Ups” elsősorban az amerikai piacra készült, mert az amerikaiaknak be akarta mutatni néhány olyan angol zenekari örökzöldet, amelyek az Atlanti-óceán túlpartján kevésbé voltak ismertek.
Kulcsdalok: See Emily Play (eredetileg Pink Floyd), Here Comes the Night (eredetileg Them), Sorrow (eredetileg The McCoys)
24. David Bowie (1967):
Bowie debütalbuma (RockLine kritika) a Deram kiadónál jelent meg, és a megjelenéséért az évekig tartó csalódások után alaposan meg kellett küzdenie. Sok tekintetben még eléggé naiv, de pillanatokra rokonszenves, szellemes, vidám és tipikusan angolos hangulatú teljesítmény volt, amelyre stílusában erősen hatott a kabaré, a pszichedelikus pop és a gyerekdalok világa. Bowie későbbi metamorfózisai és a hatvanas évek végét követő, sokkal érettebb és összetettebb munkái miatt ez a bemutatkozó album mind a mai napig szinte feledésbe merült, bár az évek során valamivel több kritikai rokonszenvet szerzett.
Kulcsdalok: Uncle Arthur, Rubber Band, Love You till Tuesday, Silly Boy Blue
23. Earthling (1997):
Az „Earthling” című albumon David kísérletezése az elektronikával, az indusztriális rockkal, a akkoriban népszerű drum ‘n’ bassszel és a technóval – akkori munkatársa, a Nine Inch Nails-es Trent Reznor erős hatására – elérte a csúcspontját. Bár elődjéhez hasonlóan megjelenésekor számos rajongót megosztott, kereskedelmi szempontból sikeresebb volt kísérletezőbb elődjénél, az „Outside”-nál.
Kulcsdalok: Little Wonder, Seven Years in Tibet, Dead Man Walking, I am Afraid of Americans
22. Outside (1995):
Az „Outside” című lemezen Bowie felújította együttműködését Brian Enóval, újra az elektronikával kezdett kacérkodni, közben pedig az indusztriális rockot is felfedezte. Emellett ez egyike volt a ritka koncepcióalbumainak: Nathan Adler hősének történetét tartalmazta, amelyet az egyes dalok krimi formájában meséltek el. A meglehetősen radikális stílusváltás – az elektronikus és indusztriális rockelemek előtérbe kerülése – ellenére az „Outside” kereskedelmileg elég sikeres album volt, és új hangzásbeli felfrissülést jelentett az örök zenei kaméleonnak.
Kulcsdalok: The Hearts Filthy Lesson, Strangers When We Meet, I’m Deranged, Hallo Spaceboy
21. Never Let Me Down (1987):
A „Never Let Me Down” Bowie pop-rock korszakának utolsó felvonása volt, amelyet a korabeli kritikusok és néhány rajongó közül sokan nem fogadtak olyan melegen, mint az elődeit, annak ellenére, hogy a szép kereskedelmi sikert megismételte. A „Let’s Dance”-szel és a „Tonight”-tal ellentétben a „Never Let Me Down” kissé ütősebb, rockosabb, de még mindig főként pop-rockos alkotás volt, amely részben már azt jelezte, hogy Davidet visszahúzza a gyökerekhez, el a pop rocktól és a kereskedelmi megfelelési vágytól. A számos érdekes dal között ott volt a „Bang Bang” feldolgozása is, amelynek eredetije David régi ismerősét, Iggy Popot illeti.
Kulcsdalok: Day In Day Out, Time Will Crawl, Never Let Me Down, New York’s in Love
20. Tonight (1984):
A „Tonight” kevésbé sikeres és kicsit kevésbé izgalmas, de mégis tisztességes folytatása volt a „Let’s Dance” klasszikusnak. A „Tonight”-tal Bowie sikeresen folytatta híres elődje stílusirányát, és közben azt is elérte, hogy egy teljesen új rajongónemzedék figyelmét megőrizze. Ezt a nagyon szolid albumot, amely Bowie-t még inkább megszilárdította a nyolcvanas évek legnagyobb pop-rock látványosságai között, elsősorban a kiváló „Loving the Alien” és a címadó dalban Tina Turnerrel előadott duett jellemezte. A „Tonight” három olyan dal feldolgozását is tartalmazta, amelyeket eredetileg Iggy Pop jegyzett, a címadó klasszikussal együtt.
Kulcsdalok: Loving the Alien, Blue Jean, Tonight (Tina Turnerrel), Dancing With the Big Boys (Iggy Poppal)
19. Black Tie White Noise (1993):
A „Black Tie White Noise” fontos albumként ismert, amellyel Bowie a kétes értékű Tin Machine-projekt után felfrissítette a karrierjét, és visszanyerte néhány zenekritikus és a régi rajongók bizalmát. Az albumon, amelyet David házassága hosszú ideje párjával, a modell Imannel, valamint a Nile Rodgersszel való újbóli együttműködés jellemez, megrázó mondanivalójával a „Jump They Say” emelkedik ki. Ezt David skizofrén féltestvérének, Terrynek ajánlotta. Terry 1985-ben öngyilkos lett, miután megelégelte a pszichiátrián töltött hosszú éveket. Stílusát tekintve a „Black Tie White Noise”, amelyen szerepelt az „I Feel Free”, a Cream-feldolgozás, amelyben David utoljára fogott össze Mick Ronsonnal, az art rock, az acid jazz, a soul és az elektronika rendkívül szórakoztató keveréke volt.
Kulcsdalok: Jump They Say, Pallas Athena, Miracle Goodnight, Black Tie White Noise
18. Hours (1999):
Az „Hours” albumon David visszatért a pop rockhoz és az art pop() hoz, és eltemette ipari rockos, elektronikus korszakát, amit az album sokatmondó borítója is jelképez. Az „Hours” arról is ismert, hogy ez volt az első befolyásos előadói album, amely a fizikai kiadás előtt jelent meg digitális formátumban. Az album húzószáma a soul-örökzöld „Thursday’s Child” volt, egyben ez lett az „Hours” legsikeresebb dala. A Reeves Gabrelsszel mint gitárossal készült utolsó lemez megjelenésekor vegyes kritikai fogadtatásban részesült, később azonban sokan felismerték és megbánták tévedésüket. Bár az „Hours” nem tartozik David klasszikus albumai közé, ez is kiválóan megszerkesztett, felvett és csiszolt alkotás számos kellemes pillanattal.
Kulcsdalok: Thursday’s Child, Survive, Seven, The Pretty Things Are Going to Hell
17. Heathen (2002):
A „Heathen”, amelyen David újra együtt dolgozott Tony Viscontival, az „Hours” sötétebb hangulatú folytatása volt. A lemez akkor született, amikor David terve a hivatalosan soha ki nem adott „Toy” albumról – amelyen Bowie pályakezdésének újra felvett dalai szerepeltek volna – dugába dőlt. A „Toy” végül 2011-ben nem hivatalosan megjelent, de nem számít Bowie rendes stúdiódiszkográfiájának részének, a „Heathen” viszont a nyolcvanas évek vége óta a legnagyobb amerikai sikert hozta neki. Stílusát tekintve a komor „Heathen” remekül elhelyezkedett az art rock és az art pop között, néhány szövege pedig szeptember 11-ére és annak következményeire utalt. A „Heathen” Bowie régi hagyományához híven számos neves, különböző műfajokból érkező zenész vendégszerepelt, például Tony Levin, Jordan Rudess, Pete Townshend és Dave Grohl.
Kulcsdalok: Slow Burn, Everyone Says ‘Hi’, Slip Away, Heathen (The Rays)
16. David Bowie/Space Oddity (1969):
Bowie második albuma, amely „Space Oddity” néven is ismert (RockLine recenzió), egészében nem volt sikeres, pedig első slágerét a címadó, áttörést hozó dalnak köszönhette. A „Space Oddity” klasszikusát leszámítva – ebben mutatkozott be először David eredeti alteregója, Tom őrnagy – ez a folkos, pszichedelikus rock felé hajló lemez nem tartalmazott olyan dalt, amely jelentősen meghatározta volna a pályáját. Mégis óriási előrelépést jelentett az 1967-es debütálóhoz képest, és elindította hosszú együttműködését Tony Viscontival, a producerrel és alkalmi basszusgitárossal, valamint a Yes billentyűsével, Rick Wakemannel kötött rövid, de sikeres munkakapcsolatot.
Kulcsdalok: Space Oddity, Cygnet Committee, Wild Eyed Boy From Freecloud, Memory Of a Free Festival
15. Reality (2003):
A „Reality” egész tíz évig Bowie „búcsúalbumának” számított, mielőtt a „The Next Day”-jel visszatért a színre. A lemezen két feldolgozás szerepel: a „Pablo Picasso”, amelyet eredetileg Jonathan Richman szerzett, és a „Try Some, Buy Some”, amely George Harrisont illeti. Tony Visconti szerint Bowie döntése, hogy leszokik a dohányzásról, azt eredményezte, hogy a „Reality”-n újra elérte a magasabb énekhangfekvéseket, ami a hetvenes évek vége óta nem sikerült neki. A „Reality”-t Bowie utolsó koncertturnéja kísérte.
Kulcsdalok: New Killer Star, The Loneliest Guy, Bring Me the Disco King, Fall Dog Bombs the Moon
14. Lodger (1979):
A „Lodger”, amely az art rock mellett számos new wave-hatást is felvonultatott, ugyanakkor hátat fordított az elektronikának és az ambientnek, a berlini trilógia utolsó felvonása volt. Az elődjét, a ”Heroes”-t felvevő felállás nagyjából ugyanaz maradt, egyetlen kivétellel: Robert Frippet Adrian Belew gitáros váltotta. Belew később Frippékhez csatlakozott a King Crimsonban. A „Lodger” Bowie kevésbé híres albumai közé tartozik, pedig tartalmazta a „Boys Keep Swining” slágert és az ütős „Look Back in Anger”-t, amellyel David tíz évvel később a Tin Machine-nel kezdte meg közös munkáját.
Kulcsdalok: Fantastic Voyage, Look Back In Anger, DJ, Boys Keep Swinging
13. The Next Day (2013):
Az artrock felé húzó „The Next Day”, amely Bowie közel nyolcéves médiaszünete után jelent meg, az utolsó előtti albuma volt, és a régi producerrel, Tony Viscontival való újabb együttműködés nagyon sikeres újraindítását jelentette. A „The Next Day”-jel Davidnek sikerült kijátszania a modern médiát, hiszen a megjelenését senki sem tudta megjósolni, egyúttal bebizonyította, hogy alkotói ere a tízéves szünet ellenére sem apadt el az előző stúdióalbum óta. Sok kritikus és rajongó ugyanis meg volt győződve arról, hogy David 2006 után, amikor utoljára lépett fel koncerten, csendben végleg visszavonult a zenétől. A kislemezként is megjelent „The Stars (Are Out Tonight)” volt a „The Next Day” legismertebb és legkedveltebb dala.
Kulcsdalok: The Next Day, The Stars (Are Out Tonight), Love Is Lost, Where Are We Now?
12. The Man Who Sold The World (1970):
A hard rockos színezetű „The Man Who Sold the World” (RockLine recenzió) Bowie többéves együttműködésének kezdetét jelentette a legendás gitárossal, Mick Ronsonnal és a Spiders From Mars kísérőzenekarral. A lemez, amelyen olyan mestermunkák szerepelnek, mint a címadó dal, a „Supermen” és a „Width of a Circle”, kultikus státuszt csak három évvel később vívott ki, amikor Bowie világsztár lett. Az eredeti borító, amelyen a hosszú hajú Bowie női ruhában látható, az Egyesült Államokban kontroverzusnak számított, ott ezért egy hatásvadász összecsapott rajzra cserélték. Mindazok, akik szeretnének egy keményebb Davidet hallani, még ma is élvezettel hallgatják majd ezt a kissé elfeledett, de kétségkívül klasszikus albumot.
Kulcsdalok: The Supermen, All the Madmen, The Man Who Sold the World, Width of the Circle
A „The Man Who Sold The World” album 50. évfordulójának szentelt különleges RockLine-cikket ITT olvashatod!
11. Young Americans (1975):
A „Young Americans”, amellyel Bowie soulzenésszé változott, megjelenésekor ellentmondásos albumnak számított, hiszen radikális stílustörést jelentett a glam rockos korszakához képest. Mégis olyan slágereknek köszönhetően, mint a címadó dal és a „Fame”, kultikus státuszt ért el, és gyorsan kiderült, hogy Bowie egyik legsikeresebb és legnépszerűbb lemeze, amellyel végre az amerikai zenei piacot is „meghódította”. A „Young Americans” készítése közben David az Egyesült Államokba utazott, ahol az akkori soul- és funkszínteret kutatta, és az olyan kaliberű énekesekkel való közös munka során, mint Luther Vandross, felfedezte hosszú távú gitárosát, Carlos Alomart. A „Fame” örökzöldön és a The Beatles-klasszikus „Across the Universe” feldolgozásán John Lennon is közreműködött, aki a „Young Americans” felvételei közben beesett a stúdióba, és kifejezte rajongását a hallottak iránt.
Kulcsdalok: Young Americans, Fame, Fascination, Right
10. Let’s Dance (1983):
A „Let’s Dance” volt Bowie kereskedelmileg legsikeresebb albuma, amely a kultikus, világszerte elismert zenészből globális popkulturális jelenséget csinált, akinek játszi könnyedséggel megtelt a stadionkoncertje. A „Let’s Dance”-szel kezdődött Bowie pop rockos, azaz art pop rockos korszaka, amely nagyjából a nyolcvanas évek végéig tartott. A „Let’s Dance” – két nagy slágert adott a címadó dal és a „China Girl” (az eredeti változat Iggy Popé) képében – hangulatát tekintve egyben David egyik legvidámabb és legpozitívabb albuma, hiszen abban az időszakban született, amikor az élet újra kezdett összejönni neki. A „Let’s Dance” sikerében kulcsszerepet játszott Bowie együttműködése az amerikai gitárossal és producerrel, Nile Rodgersszel. A „Let’s Dance”-szel Bowie a mai napig azon kevés rockzenész egyike maradt, akinek sikerült olyan dance-rock, illetve dance-pop albumot alkotnia, amire a legtöbb ember tud táncolni. Bár egyesek kereskedelmiséggel vádolták, az album minden dala, még a legrádióbarátabbak is, Davidre jellemző kísérletező, újító természetet hordoztak.
Kulcsdalok: Let’s Dance, China Girl, Modern Love, Cat People (Putting Out Fire)
9. Black Star (2016):
Bowie búcsúalbuma, amelynek készítése közben már tudta, hogy a vég közel van, mindössze két nappal a halála után jelent meg, és ajándék volt minden hűséges rajongójának, akiken keresztül a zenéje örökké él majd. David összes albuma közül a „Blackstar” kétségkívül a legsötétebb, és talán a legmélyebb is, ami az egyes szövegek megrázó tartalmát illeti, bár meglehetősen optimista lezárást is tartalmaz. A „Blackstar” lemezt elsősorban a „Lazarus” jellemezte, amely megnyitotta az utat az azonos című musical előtt, David egyik utolsó művészeti projektje előtt. Nehéz lenne olyan zenészt felidézni, aki ilyen mély és zseniális búcsúalbumot adott volna ki, mint a „Blackstar”.
Kulcsdalok: Lazarus, Blackstar, Tis a Pity She Was a Whore, I Can’t Give Everything Away
8. Station To Station (1976):
A „Station to Station” korszakát Bowie akkori alteregója, a Thin White Duke határozta meg, aki a kokainfüggőség elleni küzdelmei közepette született meg. A Thin White Duke először a kultikus „The Man Who Fell to Earth” (1976) című filmben tűnt fel, amelyben David a titokzatos földönkívüli, Thomas Jerome Newton bőrébe bújt. Az albumot elsősorban a címadó örökzöld és a „Golden Years” jellemzi, utóbbit David eredetileg Elvis Presleynek írta, de ő visszautasította. Stílusban a „Station to Station” átmeneti híd volt az elődje, a „Young Americans” (1975) „műanyag” soulja és a következő lemez, a „Low” (1977) krautrock ihlette kísérletezései között. David ekkoriban egyre jobban megelégelte az „amerikai álmot” és a sztárlétet, ami a „Station to Station” szövegeiből is kiviláglik.
Kulcsdalok: Golden Years, Stay, Station to Station, Word On a Wing
7. Low (1977):
A „Low” nyitotta meg Bowie úgynevezett berlini trilógiáját és a Brian Eno-val való gyümölcsöző együttműködését. Ezzel a lemezzel jelentette be Bowie, miután átmenetileg Berlinbe költözött, egyik legkísérletezőbb korszakának kezdetét, amelyet főként hangszeres elektronikus és ambient zene jellemzett, a Neu! és a Kraftwerk típusú német krautrockzenekarok hatása alatt. Az instrumentális dalok domináns jelenléte a „Low”-n nagyon bátor lépés volt egy olyan zenésztől, akit pályafutása során leginkább énekesként ismertek. A „Low” erősen kísérletező irányultsága ellenére az albumon egy sláger is helyet kapott, mégpedig a „Sound and Vision”. Ez gyorsan Bowie egyik legnépszerűbb standardjévé vált. Az elődjéhez hasonlóan a „Low” borítója is egy grafikailag megdolgozott képkocka volt a kultikus „The Man Who Fell to Earth” (1976) című filmből, amelyben David a főszerepet játszotta.
Kulcsdalok: Sound and Vision, Speed of Life, Always Crashing in the Same Car, Warszava
6. Scary Monsters (and Super Creeps) (1980):
A „Scary Monster (and Super Creeps)”, amelyen David újra összefogott Robert Frippel, igazi artrock-csemege volt, benne pályafutása néhány legkiválóbb darabjával. Az albumon a két legismertebb dal a sötét „Ashes to Ashes”, amelyben Tom őrnagy jóval nihilistább változatban tért vissza, valamint a szarkasztikus „Fashion”. A lemez David berlini korszakának lezárulta után, angliai hazatérése idején született. Fripp sajátos gitártechnikája az olyan számokban, mint a címadó mestermű, gondoskodott róla, hogy továbbra is jelen legyen az a kiszámíthatatlan, kísérletező faktor, amely Bowie diszkográfiájának nagy részét jellemezte. Stílusban és produkciót tekintve David ezzel a mesterművel sikeresen lépett be a nyolcvanas évekbe, és részben már azt is jelezte, hogy a poprock vizei felé húz.
Kulcsdalok: Ashes to Ashes, Fashion, Scary Monsters (And Super Creeps), Teenage Wildlife
5. Diamond Dogs (1974):
Bowie összes albuma közül a „Diamond Dogs” állt a legközelebb ahhoz, hogy konceptlemeznek nevezzük, az „Outside” (1995) mellett, hiszen a dalok többsége David saját disztópikus története és Orwell irodalmi klasszikusa, az „1984” köré épült. Ez az album sok szempontból úttörő volt, és átmeneti híd David glam rock és „műanyag” soul korszaka között. Miután véget ért David együttműködése a Spiders From Mars-szal, fontos szerepet kapott a lemezen Mike Garson billentyűs, Herbie Flowers basszusgitáros, valamint Aynsley Dunbar és Tony Newman dobos. A végeredmény Bowie egyik legsötétebb és legmegrázóbb alkotása lett, a posztapokaliptikus jövő rémisztő víziókkal, az élen Bowie újabb alternatív személyiségével, Halloween Jackkel (bal szemén kalózkötéssel). A „Rebel Rebel” David egyik legkedveltebb klasszikusává vált, míg az „1984” és a „Big Brother” stílusában már erősen érződött a soul hatása, amely David következő stúdióalbumát, a „Young Americans”-t jellemezte.
Kulcsdalok: Diamond Dogs, Rebel Rebel, 1984, Big Brother
4. Aladdin Sane (1973):
Az „Aladdin Sane” (RockLine recenzió) kissé figyelmen kívül hagyott, eklektikusabb és „amerikanizáltabb” folytatása volt a híres elődnek, a „The Rise And Fall of Ziggy Stardust And The Spiders From Mars”-nak. Bowie egy alkalommal úgy nevezte ezt az albumot, hogy „Ziggy az Egyesült Államokba utazik”. Az Aladdin Sane egyben Ziggy Stardust következő, rövid életű evolúciós fázisa volt Bowie gazdag alterego-gyűjteményében. A lemez sok szempontból Bowie amerikai turnéjának gyümölcse volt, annak, amit az USA-beli koncertutak közben megélt, amikor rájött, hogy Amerika messze nem olyan, mint amilyennek a hollywoodi filmekben gyakran ábrázolják. Az „Aladdin Sane”-nel David glamrock-korszaka elérte csúcspontját, az albumon pedig Bowie-klasszikusok egész sora kapott helyet. A híresebb elődjéhez képest hangulatában sötétebb volt, hiszen Bowie, aki ekkorra már szupersztár lett, az 1973-as amerikai turné alatt évekig tartó kokainfüggőségbe esett.
Kulcsdalok: Aladdin Sane, Panic in Detroit, The Jean Genie, Drive-In Saturday
3. Hunky Dory (1971):
A „Hunky Dory” (RockLine recenzió), amelyet gyakran úgy emlegetnek, mint azt az albumot, amikor „Bowie Bowie lett”, artrock-mestermű volt, a korai glam rock számos csírájával. Hiába szerepelt rajta annyi örökzöld, mint a „Changes”, a „Life On Mars?” (Rick Wakemannel a zongoránál) és az „Oh! You Pretty Things”, nem hozta meg Bowie-nak a nagyon áhított áttörést a legnagyobb zenei jelenségek közé. A Hunky Dory a „Man Who Sold the World” és Tom őrnagy után David harmadik, szintén rövid életű alteregója volt. A „Hunky Dory” két legismertebb dala csak akkor vált örökzölddé, amikor Bowie már Ziggy Stardust lett. A „Hunky Dory”-n a producer stafétabotot Tony Viscontitól egy időre Ken Scott vette át, aki kiváló stílusban folytatta Bowie-albumok produkciós hírnevét. Ebben az időben csatlakozott Bowie kísérőzenekarához, a The Spiders From Mars-hoz a kultikus basszusgitáros, Trevor Bolder, aki pályafutása során az Uriah Heepben és a Wishbone Ashben is játszott.
Kulcsdalok: Changes, Life On Mars?, Oh! You Pretty Things, Queen Bitch
2. Heroes (1978):
A ”Heroes”, Bowie úgynevezett berlini trilógiájának második része, több szempontból is úttörő album volt. Ebben az időszakban David megszabadult évek óta tartó kokainfüggőségétől, és rájött, hogy kiváló zenét tud csinálni bódítószerek nélkül is. A „Heroes” sikeréhez kulcsfontosságú volt a korábbi Roxy Music-billentyűs Brian Eno, aki már az előző albumon, a „Low”-n (1977) is együtt dolgozott Bowie-val, valamint a King Crimson gitárosa, Robert Fripp közötti összefogás. A „Heroes” című dal a mai napig Bowie legjobb számainak legkiválasztottabb csúcsán áll. Fripp a BBC David Bowie-ról szóló dokumentumfilmjének interjújában a maga stílusában azt nyilatkozta, hogy a nyitódal, a „Beauty and the Beast” ideális serkentő az ágyban folyó mulatsághoz. Az album nagyjából fele instrumentális volt, ami különleges jelenség egy olyan zenésznél, aki elsősorban énektehetségéről ismert.
Kulcsdalok: Heroes, Beauty and the Beast, Joe the Lion, Secret Life of Arabia
1. The Rise And Fall of Ziggy Stardust and The Spiders From Mars (1972):
A „The Rise And Fall of Ziggy Stardust and The Spiders From Mars” (RockLine recenzió) volt Bowie legfontosabb és legnagyobb hatású albuma. Ezzel lett a zenei pályafutása kezdete után csaknem tíz évvel, számos csalódás után végre szupersztár és globális jelenség, és ezzel teremtette meg leghíresebb alteregóját, Ziggy Stardustot. Bowie-nak, a kísérőzenekarának, a felejthetetlen gitáros, Mick Ronson alkotta The Spiders From Mars-nak, valamint a Ken Scottal közös kiváló koprodukciónak köszönhetően ez az album a „Starman” kislemez szárnyán ma egy örökké változó zenei kaméleon és hangzásbeli újító nagyszerű karrierjének kulcsalbumaként ismert. Amellett, hogy a glamrock-színtér egyik gyöngyszemének számít, a „Ziggy Stardust” jelentős és messzire ható hatással volt a hard rock, a punk és az új hullám fejlődésére.
Kulcsdalok: Starman, Ziggy Stardust, Moonage Daydream, Lady Stardust
Bowie említésre méltó örökzöldjei, amelyek nem szerepeltek a stúdióalbumain: All the Young Dudes, Under Pressure (a Queennel közös munka), Absolute Beginners, This Is Not America (Pat Methenyvel közös munka), Dancing in the Street (soulklasszikus feldolgozása, Mick Jaggerrel duettben)
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
