Kiadó: RCA
Megjelenés dátuma: 1971. 12. 17.
Produkció: Ken Scott & David Bowie
Az album hossza: 41.50 perc
Stílus: Art pop / Pop rock
Értékelés: 9.0/10
A „Hunky Dory” artrock-remekmű talán még David Bowie, a legendás angol zenei ikon pályájának legfontosabb állomása is, hiszen ezzel alkotta meg első igazi mesterművét, és ezzel szerezte meg első állandó, hűséges közönségét is, ami megerősítette: szüntelen zenei fejlődése a helyes irányba tart. A keményrockos elődhöz, a „The Man Who Sold the World” (1970) című lemezhez képest rendkívüli stílusváltást leginkább Tony Visconti producer/basszusgitáros (ideiglenes) távozása befolyásolta, pedig Bowie azzal az albummal már előrevetítette, hogy hamarosan nagy zenei újítóvá érik. Visconti helyét a produceri székben Ken Scott vette át, aki aztán a teljes glam rock korszakban együtt dolgozott Bowie-val, az új basszusgitáros pedig Trevor Bolder lett (később Uriah Heep, rövid ideig pedig Wishbone Ash). Vele vált teljessé Bowie klasszikus kísérőzenekara, amely a következő évben Spiders From Mars néven lett ismert, és David rendkívül gazdag pályájának néhány legnagyobb slágerét hozta létre.
A „Hunky Dory”-n Bowie hirtelen szakított a „The Man Who Sold the World” keményrockos világával, és újra előtérbe helyezte művészi oldalát: az albumon rendkívül kifinomult módon ötvözte az art rock, a glam rock, a pop és a folk rock elemeit, s ebből egy különleges keverék született, amelyet a legkönnyebb talán art popnak nevezni. Ehhez bizonyosan hozzájárult az újbóli együttműködés a billentyűs varázslóval, Rick Wakemannel (aki akkor még a Strawbs nevű folk prog rock zenekar tagja volt, de a következő évben már át is igazolt a szimfonikus progresszív rockerekhez, az Yeshez), és aki a pazar zongoraaranzsmánok nagy részét játszotta. Bowie ugyanakkor a „Hunky Dory”-n olyan szintre fejlesztette a dallamosságot, hogy végre a szélesebb közönség is felfigyelt rá. Három dalban is főhajtással adózott néhány kulcsfontosságú művészi hatásának – maga Bowie állítólag az album borítóján egy Marlene Dietrichről készült hasonló fotót utánzott –, a gyakran bonyolult szövegek pedig a művészi (ön)megújítástól és Nietzsche „felsőbbrendű emberétől” az okkultizmuson át a dalí-i szürrealizmusig ívelnek. Nem kevesen vannak meggyőződve arról, hogy a Hunky Dory – ez az angol kifejezés az egyén remek közérzetét jelenti – egyben Bowie számos alteregójának első darabja volt, még Ziggy Stardust színre lépése előtt, ezt azonban a zenei legenda soha nem erősítette meg.
A „Hunky Dory” legismertebb dala kétségkívül a nyitó örökzöld, a „Changes”, amely kultstátuszát csak két évvel később érte el, amikor Bowie már glamrock-sztár volt, és az emberek egyre jobban érdeklődtek pályájának korai munkái iránt. Ez a legendás óda a szüntelen művészi (ön)megújuláshoz és a kaméleonszerű átalakulásokhoz az utolsó dal volt, amelyet Bowie 2006-ban adott elő, pályafutása utolsó fellépésén. A központi motívum David szaxofonmenete, Wakeman zongoraaranzsmánja és Mick Ronson jellegzetes gitárfrázisa köré épül, a teljes győzelmet pedig az felejthetetlen refrén aratja le. A „Changes” Bowie pályájának olyan népszerű dalává vált, hogy a közönség szinte minden koncertjén kérte. Érdekes adalék, hogy Bowie több mint három évtizeddel később a népszerű animációs filmben, a „Shrek 2”-ben is elénekelte a „Changes”-t, amivel a zenéjét a fiatalabb generációkhoz is közelebb vitte.
Az „Oh! You Pretty Things” című glamrockos csemege, amely játékos zongoramotívummal indít, mielőtt belép a hipnotikus refrén, szövegében Bowie kedvenc, disztopikus témájához nyúl: Nietzsche „felsőbbrendű emberének” („homo superior”) közelgő eljöveteléhez, néhány utalással Aleister Crowley okkultistára, egyúttal pedig a földönkívüliek és a fiatalabb generációk diadalmas együttműködését vetíti előre, akik leváltják a „régi rendet”. Az „Eight Line Poem” zongoradallamával, bluesos gitárfutamával és szarkasztikus énekével a „Hunky Dory” egyik ritka olyan száma, amely nem érte el a kultstátuszt, bár jó kontrasztot teremt a következő mesterművet megelőzően. A „Life On Mars?” klasszikus, Bowie pályájának egyik legjobb darabja, a glamrockos extravagancia és az artrockos kidolgozottság tökéletes ötvözete, amely Wakeman ragyogó zongoraaranzsmánjával, Ronson fenomenális gitárdallamával és eposzi refrénjével büszkélkedik; inspirálta a dalí-i szürrealizmus, egy boldogtalan szerelmi élmény és a művész űr iránti rajongása. A „Life On Mars?” egy újabb örökzöld volt, amely kultstátuszát az 1973-as újrakiadáskor érte el, amikor a Ziggy Stardust-mánia a csúcson járt.
A „Kooks”, amely színes többszólamúságot, csintalan zongoraaranzsmánt és játékos dallamot tartalmaz, Bowie újszülött fiának szólt, akit feleségével, Angie-vel Zowie Bowie-nak kereszteltek el. Zowie felnőttkorában (teljesen érthető okokból) Duncan Jones néven vált ismertté. Manapság elismert producer és filmrendező. A nosztalgikus „Quicksand”, amelyben romantikus akusztikusgitár- és zongoraaranzsmán hallható, számos utalással a „felsőbbrendű emberre”, a buddhizmusra, az okkultizmusra és ismert történelmi alakokra, az album legfőbb esélyese a legjobban elhanyagolt dal címére. A gyönyörű gitármotívum David éteri énekével párosul, miközben végig titokzatos és egyben nosztalgikus hangulat uralkodik. A kabaréhangulatú „Fill Your Heart”, amely szaxofonaranzsmán épül, és táncos ritmusra fekszik, az egyetlen szám a lemezen, amelynek szerzője nem David, hanem Biff Rose és Paul Williams.
Az „Andy Warhol” Bowie főhajtása volt az amerikai pop art ikonja, Andy Warhol előtt, akit fő művészi hatásai közé sorolt. A dal Ronson akusztikusgitár-dallama köré épül, amelyet Bowie éneke vezet. Warhol állítólag nem lelkesedett túlságosan, amikor Bowie úgy döntött, a jelenlétében eljátssza, mert állítólag zavarta a szöveg, amely ügyes metaforákkal írja le a festő néhány különcségét. A számos frusztrációval megkoronázott képzőművész, aki soha nem vallotta be nyilvánosan homoszexualitását, a hallottak után állítólag csak közömbösen annyit mondott: „no, ja… rendben”, majd gyorsan azzal hhárította el a dolgot, hogy van még néhány más dolga. A folkrockos „Song For Bob Dylan”-nel David Bob Dylan előtt tisztelgett, aki egy másik példaképe volt, bár egyben Dylan „Song to Woody” című számának paródiája is, amely Woody Guthrie-nek szólt. Bowie a szövegben ügyesen és sértés nélkül ugratta is Dylan jellegzetes énekstílusát.
A glamrockos és egyben protopunk kísérlet, a „Queen Bitch” Bowie tisztelgése a The Velvet Underground és Lou Reed előtt. Davidnek az amerikai nehéz természete miatt meglehetősen bonyolult viszonya volt vele, noha Reed szólókarrierje Bowie és Ronson produceri szerepének is köszönhetően lendült fel a „Transformer” (1972) című lemezen. Bowie éneklési stílusa itt már a glamrockos hangvételű, amely a következő stúdiólemezén uralkodóvá vált. A folkrockos ballada, „The Bewlay Brothers”, amelyhez egy mind a mai napig nem teljesen megfejtett üzenet társul, romantikus akusztikusgitár-aranzsmánt és rendkívül átélt éneket tartalmaz, amelyek rendkívül kellemes és nosztalgikus hangulatot teremtenek. Ez az utolsó percben a felgyorsított vokalizálásnak köszönhetően váratlanul sötét, borzongató thrillerbe csap át.
A „Hunky Dory”-val, irigylésre méltó stílusválasztékával David Bowie időtlen klasszikust alkotott, és végleg bekerült a legizgalmasabb rockelőadók elitjébe. Az album a következő évben kiváló sikert aratott hazájában, miközben az Atlanti-óceán túloldalán is egyre inkább felfelé ívelő zenei sztárként kezdték értékelni Bowie-t. Az egyre hűségesebb hívek közül azonban biztosan senki sem volt felkészülve Bowie következő hangzásbeli és vizuális metamorfózisára, hiszen senki sem számított a glamrockos földönkívüli diadalmas érkezésére, Bowie legkedveltebb alteregója, Ziggy Stardust alakjában.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Ez a kritika David Bowie (1947-2016) emlékének szól.
Számlista:
1. Changes (3:37)
2. Oh! You Pretty Things (3:12)
3. Eight Line Poem (2:55)
4. Life on Mars? (3:43)
5. Kooks (2:53)
6. Quicksand (5:08)
7. Fill Your Heart (3:07)
8. Andy Warhol (3:56)
9. Song for Bob Dylan (4:12)
10. Queen Bitch (3:18)
11. The Bewlay Brothers (5:22)
Felállás:
David Bowie – ének, gitár, altszaxofon, tenorszaxofon, zongora („Oh! You Pretty Things”, „Eight Line Poem”)
Mick Ronson – gitár, vokál, mellotron, aranzsmánok
Trevor Bolder – basszusgitár, trombita
Mick Woodmansey – dob
Rick Wakeman – zongora
