David Bowie: The Man Who Sold The World
Kiadó: Mercury Records
Megjelenés dátuma: 1970. 11. 4. (az amerikai piacon) / 1971. 4. 10. (a brit piacon)
Producer: Tony Visconti
Az album hossza: 40.29 perc
Műfaj: Hard rock / folk rock / glam rock
Értékelés: 8.5/10
Ez a kritika David Bowie (1947-2016) emlékére készült.
Harmadik stúdióalbumán, a „The Man Who Sold the World”-ön a zenei zseni David Bowie – mint karrierje során oly sokszor – „kaméleonként” stílust váltott, és elköszönt az akusztikus irányultságú prog folk rocktól és a pszichedelikától, amely az előző, „David Bowie” címet viselő (másként „Space Oddity”, 1969) lemezét jellemezte. Bowie stílusváltásához valamennyire hozzájárult az is, hogy barátja és időnkénti zenei riválisa, Marc Bolan (T. Rex) épp akkoriban változott akusztikus-pszichedelikus álmodozóból temperamentumos glam rockerré. Bowie nem akart lemaradni ezekben a változásokban, a következő hangzásbeli fejlődést azonban egészen különleges módon hajtotta végre. Figyelmesen követte az akkori zenei trendeket, és a saját receptje szerint „gyúrta át” őket. 1970-ben a rajongók figyelmének középpontjában éppen a kemény rock állt, olyan előadókkal az élen, mint a Black Sabbath, a Deep Purple és a Led Zeppelin, és ez döntően meghatározta David új hangzásbeli irányát.
A „The Man Who Sold the World” elsősorban azért fontos album, mert Bowie itt kezdett először aktívan együttműködni a The Spider from Mars kísérőzenekar tagjaival, élükön a hatalmas gitártehetségű Mick Ronsonnal. Ez döntően hatott az album stílusára, amely szinte teljes fordulatot jelentett az elektromos gitárokra épülő kemény rock felé, blues, glam és art rock beütésekkel – a pszichedelikus/folkrockos, álmodozó „Space Oddity”-hez képest ez igazi hangzásbeli szellőztetés volt. Bowie kíséretét ekkor még Mick Woodmansey dobos és a producer/basszusgitáros Tony Visconti egészítette ki. Viscontit nem sokkal az album megjelenése után Trevor Bolder váltotta a basszusgitárnál, aki később az legendás Uriah Heep tagjaként is szép zenei pályát futott be.
Ronson energikus, dinamikus elektromosgitár-futamai olyan meghatározóak a „The Man Who Sold the World”-ön, hogy páran a korai heavy metal szép példájának kiáltották ki a lemezt, bár a kemény rock megnevezés találóbb lenne. Ronson és Visconti az aranyból kulcsszerepet játszott az hangszerelések megírásában David mellett, akinek épp akkor sok dolga akadt újdonsült feleségével, Angie-vel.
Az album a borítójával is felhívta magára a figyelmet: Bowie, aki a hangzás mellett vizuális megjelenését is folyamatosan változtatta, és ezzel kezdte megnyitni az utat a későbbi glam rock korszaka felé, női ruhában pózol rajta. Ez akkoriban persze meglehetősen provokatív lépés volt, amely különösen felbőszítette az amerikai, önjelölt közerkölcs-őröket. Az amerikai piacra a borítót le is cserélték valami másodrangú összecsapott darabra. A „The Man Who Sold the World”-del tehát elkezdődött Bowie játéka a szexuális irányultságával, amellyel az androgün megjelenésű férfi főleg a glam rock korszakában őszítette a akkori konzervatív közvéleményt, még ha évekkel később ki is jelentette, hogy heteroszexuális, és közvetve sajnálta is, hogy a hetvenes években ekkora „cirkuszt” csapott ebből.
A „The Man Who Sold The World” az elődjénél jóval sötétebb, ambientesebb hangvételű, ami illett az egyes hangszerelések ütősebb természetéhez, a szövegekben pedig a korábbinál is jobban teret nyertek az olyan disztopikus témák, mint a paranoia, az elidegenedés, a skizofrénia és a túlzott tudományos fejlődés veszélye. Minőségben négy dal emelkedik ki: a „The Width of a Cricle”, az „All the Madmen”, a címadó szám és a „The Supermen”. Az új, ütős stílus már a nyitó, hard rock és rhythm and blues közötti keverék „The Width of a Circle”-ben megcsillan, amelyben Ronson temperamentumos gitárművei hallhatók, élükön egy kiváló szólóval, miközben a rejtélyes szöveg egy angyali, illetve démoni nővel átélt szexuális élményről szól a mennyben, illetve a pokolban. Az idő próbáját még jobban kiállta a gótikus hangulatú „All the Madmen”, amely Bowie korai remekművei közé tartozik, egyúttal pályafutása legkeményebb munkái közé is, hiszen megalkuvás nélküli gitárfutamokra, Ralph Mace moog modulárszintijére és Woodmansey masszív dobátvezetéseire épül. Különösen jól sikerültek a háromszólamú harmóniákba átmenő részek, amelyek még mélyebbre viszik a drámai hatást az emberi őrület mélységeiről.
A „Black Country Rock” pozitív hangulatú blues rocker, amely éles kontrasztban áll az albumon végigvonuló sötét hangulattal, stílusában pedig elég közel áll néhány T. Rex-vállalkozáshoz, főleg Bowie megváltoztatott, szokatlan éneklésmódja miatt, amely itt nagyon emlékeztet Marc Bolan megszokott énekstílusára. A komor „After All”-ban, ahol Bowie ismét Nietzsche „felsőbbrendű emberével” játszik el az okkult felhangokkal együtt, talán a legfurcsább kísérlet az egész albumon, és az egyik ritka pszichedelikus jellegű szám rajta. A „Running Gun Blues”, amely nyilvánvalóan az amerikai fegyverkultúrát gúnyolja, csípős blues rocker ütős gitárriffel, szájharmonikával és David szinte bolondos énekével.
A drámai prog/hard rock „Saviour Machine”-ben, amely ütős gitárfutamokkal és a moog modulárszinti futurisztikus hangjaival van átszőve, Bowie egy újabb disztopikus gondolatot érint: a közeljövőben a számítógépes mesterséges intelligencia uralkodik az emberek felett. Ez Bowie pályájának egyik ritka dala, amelyben stílusban a Genesis-féle progresszív rockhoz közelített. A „She Shook Me Cold” újabb kemény rocker a Led Zeppelin stílusában, amelynek szövege számos szexuális utalást tartalmaz, és nyilvánvalóan közös hangszeres jam köré épült. Erre a kevésbé ihletett pillanatra a felejthetetlen címadó dal következik, amelyet „űrbéli” hangulata, sajátos gitárriffje és romantikus központi hangszerelése tesz kiemelkedővé. Bowie itt csodálatos módon szövi össze a glam rock, a pszichedelika és az art rock elemeit, rendkívül intenzív atmoszférát teremtve, miközben a szöveg a skizofréniával, a megosztott személyiséggel foglalkozik, beleértve egy képzeletbeli hasonmást is – ez Bowie másik kedvelt témája.
A keményrock-klasszikus „The Supermen” joggal az album legismertebb dala, bár nagyobb visszhangot csak néhány évvel később kapott, amikor David legnagyobb sikereinek idején, a glam rock korszak közepén újra felvették. A szöveg H. P. Lovecraft „ősi nagyok” (egy másik dimenzióból származó, borzongató lények különleges fajtája) írásaiból merít ihletet, amit a háttérben szóló drámai vokális harmóniák még fokoznak, a hatalmas refrén pedig a végsőkig mélyíti az általános disztopikus légkört. Bowie szerint a „The Supermen” központi gitárriffjét Jimmy Page ajándékozta neki.
A „The Man Who Sold the World”-del, pályája legkeményebb albumával Bowie, aki már a következő hangzásbeli váltás után nézelődött, megtette az első nagy lépést a glam rock korszak felé, és egyúttal kialakította legsikeresebb kísérőzenekarának magját. Az új, „felvillanyozott” hangzással hatalmas előrelépést tett a „Space Oddity”-hez képest, és ezzel elkezdte klasszikus, sok híve szerint legbecsesebb korszakát. A „The Man Who Sold the World” hazai, brit földön ugyan nem hozott nagy kereskedelmi áttörést, mégis ez lett Bowie első albuma, amely az amerikai listákon is feltűnt. Már a következő évben David megalkotta az első stúdióremekét, és aranybetűkkel írta be magát a 20. és 21. század legnagyobb zenei ikonjai közé.
Ez a kritika David Bowie (1947-2016) emlékére készült.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. The Width of a Circle
2. All the Madmen
3. Black Country Rock
4. After All
5. Running Gun Blues
6. Saviour Machine
7. She Shook Me Cold
8. The Man Who Sold the World
9. The Supermen
Felállás:
David Bowie – ének, gitár, stylophone, szaxofon, orgona
Mick Ronson – gitár, vokál
Tony Visconti – basszusgitár, vokál
Mick „Woody” Woodmansey – dob
Ralph Mace – Moog
