Kiadó: RCA
Megjelenés dátuma: 1973. 4. 13.
Produkció: Ken Scott & David Bowie
Az album hossza: 40.47 perc
Stílus: Glam Rock / Hard Rock
Értékelés: 9.0/10
David Bowie a kultikus koncepcióalbum, „The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders From Mars” (1972) elsöprő sikere után, amely világsztárrá tette, glam rock korszaka csúcsán úgy döntött, elérkezett az idő, hogy fokozatosan elbúcsúzzon kedvelt alteregójától, az androgün jövevény Ziggy Stardusttól. Ennek ellenére a következő stúdióalbumán, az „Aladdin Sane”-en, amely elődjével ellentétben már nem volt koncepcióalbum, David még nem temette el teljesen Ziggyt, hanem ügyesen átformálta egy új figurává, Aladdin Sane-né, ami az „A Lad Insane” szokatlan szójátéka volt. Az ötlet részben abból született, hogy Bowie bátyjánál, Terrynél skizofréniát diagnosztizáltak. Ziggyval ellentétben Aladdin állítólag lelkileg valamivel kiegyensúlyozottabb, a David festett arcát kettéosztó villám pedig az igazi személyisége és a „világűri” alteregó közötti megosztottságot jelképezte.
Bowie az új figurát és az azonos című „Aladdin Sane” albumot egyszerűen úgy hívta: „Ziggy Amerikába megy”, hiszen az album dalainak többségét a „Ziggy Stardust”-turné amerikai szakasza alatt írta, ami már a „Panic in Detroit” címéből is kiderül. Az „Aladdin Sane” egyben David utolsó lemeze volt a The Spiders From Mars klasszikus felállásával, akiknek ekkor remekül kisegített a vendég billentyűs, Mike Garson, aki néhány fantasztikus zongoraimprovizációt játszott fel. A híresebb elődhöz képest az „Aladdin Sane” érezhetően keményebb munka lett, több rock’n’roll riffel és színes, olykor női vokálokkal, miközben egyes zongoraaranzsok még kifinomultabbak lettek, és helyenként jelentős kísérleti pecsétet nyomtak a legtöbb szerzemény glamrockos arculatára.
Egyre világosabbá vált, hogy Bowie glam rock korszaka nem tart sokáig, ami néhány dalnál több mint érezhető volt. A „Marsról jött pókok” közül ismét kiválóan teljesített a gitárvirtuóz Mick Ronson, aki egyes aranzsok társszerzőjeként is letette a névjegyét. A basszusgitáros Trevor Bolder és a dobos Mick „Woody” Woodmansey ritmusszekciója – az utóbbit nem sokkal az „Aladdin Sane” megjelenése után Aynsley Dunbar váltotta – ebben a szakaszban rendkívül sokszínűvé és összeszokottá vált.
Bowie szavai szerint az album kissé „piszkosabb” stílusára hatott a drogokkal és dekadenciával átitatott amerikai turné, valamint a The Rolling Stonesszal, élükön Mick Jaggerrel folytatott haverkodás is. Utóbbiak hatása a nyitó „Watch That Man”-en hallható, ahol David hangját a produkcióban szándékosan háttérbe tolták, miközben a blueszos fűszerezésű gitárfutamok, az energikus női vokálok és a zongorára épülő táncritmus viszi a prímet. Annak ellenére, hogy Bowie egyik legegyszerűbb, legszórakoztatóbb szerzeménye a hetvenes évekből, rendkívül hatásos bevezetője ennek a stílusában igen sokszínű albumnak.
Külön fejezetet érdemel a címadó dal, az „Aladdin Sane (1913-1938-197?)”, titokzatos, rejtélyes hangulatával és Garson számos avantgárd jazz-fúziós zongoraimprovizációjával, amelyekkel még a Soft Machine sem szégyenkezett volna érett korszakában. Bowie a szövegben azt kérdezi, vajon egyáltalán képes lesz-e valaki megszeretni Aladdin Sane-t (az elődje, Ziggy Stardust kivételes népszerűsége után), az első két évszám pedig a két világháború kitörése előtti időt jelöli. A befejezetlen évszám állítólag azt üzeni, hogy Bowie csendben hitte: a harmadik világháború egyre közelebb van, és elkerülhetetlen, főleg miután az amerikai turné alatt a nyugati kapitalizmus számos dekadens mélységének volt tanúja. Mondhatni, ez volt az egész album kulcsdarabja David közeli zenei jövőjének előrejelzése szempontjából, hiszen pályájának legkísérletezőbb művei még csak ezután következtek.
A doo-wop hatásokkal átszőtt „Drive-In Saturday”, amely kislemezként is megjelent, nosztalgikus dallamával és színes szaxofonbetéteivel érdekes atmoszférikus kontrasztot képvisel. A szöveg egy teljesen steril, emberiességét vesztett, távoli jövőbeli társadalomról szól, amely elfelejtette, mi a szex, és régi pornófilmek nézésével akarja megtanulni, „hogyan kell ezeket a dolgokat csinálni”. Az energikus női vokálokkal átitatott „Panic in Detroit” szigorú, keményrockos gitártémát tartalmaz, a szöveget pedig a mindenféle forradalmi utopisták, élükön Che Guevarával jelensége ihlette, akikre a kapitalista társadalom közepén élő sok nyugati akkoriban meglehetősen romantikusan tekintett.
A glam és a hard rock agyafúrt hibridje, a „Cracked Actor” az „Aladdin Sane” egyik keményebb darabja, ahol Ronson pimasz gitárfutamai uralkodnak. Bowie a szövegben egy megöregedett filmszínész és egy prostituált találkozásának történetével játszik, nem hiányoznak a kábítószer-visszaélésre tett utalások sem. A megrázó hangulatú „Time”, amely szintén megjelent kislemezként, zongorára épülő kabarézenei és avantgárd jazz elemeket tartalmaz, a „győzelmet” pedig a melodramatikus refrén aratja le, amely az album egyik legjobbja.
A „The Prettiest Star” eredeti változata már 1970-ben megjelent kislemezként, különleges vendégként Marc Bolannel. Az 1972-es változat jóval glamrockosabban szólt, Ronson pedig gondoskodott arról, hogy tökéletesen utánozza Bolan gitárvonalait. A „The Prettiest Star” állítólag Bowie akkori feleségének, Angela „Angie” Barnettnek szól. Az album dalai közül messze a legfölöslegesebbnek a The Rolling Stones slágerének, a „Let’s Spend the Night Together”-nek az egyébként nagyon ügyesen kivitelezett feldolgozása tűnik, amelyet David csapata glamrockos köntösbe bújtatott, és jóval ütősebben játszott el.
Az „Aladdin Sane” egyik legkedveltebb dala ma is a „The Jean Genie” sláger, az album vezető kislemeze, ahol Bowie sajátos glamrockos keverékébe blues és protopunk elemeket kever, a szöveg pedig Jean Genet francia íróra utal. Az album fenséges és rendkívül melodramatikus módon zárul a megrázó szerelmi vallomással, a „Lady Grinning Soul”-lal, amely rejtélyesen romantikus lüktetésével nagyon emlékeztet a James Bond-ügynökfilmekre jellemző zenei háttérre. Ez a rendkívül mellőzött dal teljesen külön fejezet, és semmivel sem hasonlítható ahhoz, amit Bowie előtte vagy utána alkotott. Az album művészi oldalát a legvégén vitathatatlanul legalább egy szinttel feljebb emeli, és megerősíti David határtalan hangzásbeli látnokságát.
Az „Aladdin Sane”, a Ziggy Stardust glamrockos saga következő fázisa, általában Bowie kritikailag egyik leginkább figyelmen kívül hagyott albuma, pedig Bowie ezzel bizonyította, hogy újonnan szerzett sztárstátusza nem altatta el művészileg, hiszen viszonylag rövid idő alatt egy újabb felejthetetlen remekművet tudott alkotni. Annak ellenére, hogy az „Aladdin Sane” sok tekintetben felülmúlja híresebb stúdióelődjét, hiszen újabb fontos lépést jelentett Bowie állandó hangzásbeli kaméleonságában, az akkori kritikusok reakciói állítólag meglehetősen vegyesek voltak, mert a többség a koncepcióalbum-remekmű teljes stílusbeli folytatását várta. Bowie, aki sosem akart babérjain ülni, eközben már megunta a glam rockot. Miután 1973 őszén kiadta a feldolgozásalbumot, a „Pin Ups”-ot, a The Spiders From Mars tagjaival készült utolsó munkáját, hozzáfogott a következő stúdióprojekt megtervezéséhez, amelyen végleg elbúcsúzott Ziggytől, illetve Aladdintól, és bemutatott néhány teljesen váratlan stílusbeli kísérletet, még nagyobb hangsúllyal a futurisztikus-disztópikus koncepciókra.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Ez a recenzió David Bowie (1947-2016) emlékének szól.
