Kiadó: Philips
Megjelenés dátuma: 1969. 11. 14.
Produkció: Tony Visconti & Gus Dudgeon (Space Oddity)
Az album hossza: 45.13 perc
Stílus: Psychadelic Rock / Folk Rock
Értékelés: 8.0/10
Bowie azonos című, második szólólemeze, amely 1972-ben a nemzetközi piacra újra megjelent a ma már ismertebb „Space Oddity” címen, kétségkívül az énekes rendkívül gazdag pályájának legfontosabb albumai közé tartozik. A londoni peremvidéki, szinte utcai előadóból a hatvanas évek végének egyik legígéretesebb brit zenei nevévé katapultálta, még ha a sztárstátuszig és a nagyobb kereskedelmi sikerig vezető út még évekig tartott is. A legendás címadó dal, amelyet Stanley Kubrick „2001: Űrodüsszeia” című filmje ihletett, és amelyet az angol tévéadók az első emberi holdraszállás idején sugároztak, hozta meg Davidnek az első kereskedelmi sikert, Nagy-Britannia határain túl is.
Kevesebb mint egy évvel a történelmi szempontból érdekes, ám a későbbi művekhez képest naivan egyszerű debütalbum után David alaposan átalakította zenei és vizuális megjelenését is, és az akkori zenei trendek hatására a progresszív rock és a folk vizeire evezett, nem elhanyagolható pszichedelikus beütéssel. Ebben a hangzásbeli váltásban kulcsszerepe volt az együttműködésének a akkoriban még kevéssé ismert billentyűssel, Rick Wakemannel, aki később a Yes tagjaként legendás státuszt ért el, valamint (még fontosabb módon) a basszusgitáros-producer Tony Viscontival. Utóbbi producerként és alkalmi zenészként Bowie pályájának néhány legjobb dolgán dolgozott együtt vele. Visconti producerként az utolsó alkotói években is hű maradt Bowie-hoz. Nem kis zavart keltett a korabeli közönség és a kritikusok körében a lemez címe: eredetileg ugyanúgy hívták, mint a debütalbumot, az Egyesült Államokban viszont „Man of Words/Man of Music” címmel jelent meg. Csak később, a hetvenes években, amikor Bowie már világsztár volt, került forgalomba „Space Oddity” címmel, és a legtöbben ma is így hívják.
A címadó örökzöld, amelyet az ember 1969-es holdraszállása ihletett, a Bowie-féle space rockkal való kacérkodás egyértelmű példája, noha alapvetően prog/pszichedelikus rock dalról van szó, gazdag zenekari hangszereléssel és Wakeman melotronhullámaival. Bowie az akusztikus gitáron játszott főmotívumot remekül ötvözte egyedi hangjával és a fiktív brit űrhajósról, Tom őrnagyról szóló szöveggel, aki örökre elszakad a földi űrközponttól, és az űrhajójával végleg elvész valahol az űr mélyén. Bowie ezzel a felejthetetlen örökzölddel a brit űrprogramot szerette volna kigúnyolni, amely a Hold meghódításában nem ért el említésre méltó sikereket.
A szövegben állítólag a pszichedelikus, hallucinogén szerek használatára tett utalás is megbújik, Tom űrutazása pedig inkább a „betépettség” és a társadalmi elidegenedés metaforája. Bowie vonzódása a sci-fihez, a feltáratlan világűrhöz és az űrlényekhez ezzel még korántsem ért véget, ahogy később számtalanszor bebizonyította olyan dalokkal, mint a „Life On Mars?”, a „Moonage Daydream”, a „Starman”, a „Loving the Alien”, a „Halo Spaceboy” vagy a „Dancing Out in Space”, hogy csak néhányat említsünk. Tom őrnagyhoz pedig 1980-ban tért vissza újra az „Ashes to Ashes” című klasszikusban.
A lemez többi dala nem volt olyan izgalmas, mint a nyitó sláger, nem érték el annak művészi mélységét, de egyikről sem mondható el, hogy ne lett volna meg a maga sajátos művészi értéke, ami Bowie-nál a pályája során meglehetősen megszokott gyakorlattá vált. A „Letter To Hermione”, amelyet Bowie az egykori barátnőjének ajánlott, ízléses folk-ballada szerelmes szöveggel, amelyből árad Bowie rendkívüli romantikája. Külön említést érdemel a progfolk kísérlet, a „Cygnus Committe” is, amely majdnem tíz percével Bowie egyik leghosszabb dala. Bowie a szövegben ismét egyik legkedveltebb (disztopikus) témájához nyúl: az önjelölt „felsőbbrendű emberről”, illetve „messiásról”, annak felemelkedésével és bukásával együtt, amit a későbbi pályáján igazán epikus és glamúros méretekig fog vinni. Az „An Occasional Dream” a folkrock szellemességének mulatságos bemutatója fuvolával és bőséges vokális improvizációval, miközben a harmóniák többsége akusztikus gitárra épül. Az egész album hangsúlyosan akusztikus irányultságú volt, minimális elektromosgitár-betétekkel Tim Reinwick előadásában, ami Bowie pályáján már a következő évben gyökeresen megváltozott.
Az érdekesebb szerzemények közé tartozik még a zenekari „Wild Eyed Boy From Freecloud”, valamint a záró folk-pszichedelikus rock gyászének, a „Memory of a Free Festival”, amely David kissé cinikus főhajtása volt az egyik hippi zenei fesztivál előtt, amelyen zenészként részt vett. A szöveg, amelyben nem lehet nem észrevenni a szarkazmust és a csalódottságot az akkoriban egyre híresebbé váló hippiszínterrel szemben, kellemes, éteri dallamhoz társul. Jóval ütősebb és érdekesebb a későbbi kislemezverzió, amelyen a vezérgitárt egy különleges vendég, a későbbi glamrock-ikon, Marc Bolan (T. Rex) játszotta, akivel Bowie-nak akkoriban afféle baráti-rivális viszonya volt. A „Memory of a Free Festival” ezen változatán már ott volt Bowie jövőbeli (és egyben leghíresebb) kísérőzenekarának, a The Spiders From Marsnak két tagja: Mick Ronson gitáros, aki a ritmusgitárt játszotta, és Mickey „Woody” Woodmansey dobos.
A „Space Oddity” (az album és a címadó dal) révén Bowie, akiből csak úgy forrtak az újító zenei ötletek, bebizonyította, hogy a jövőben még számolni kell vele. Az album dalainak nagyjából fele még erősen a hatvanas években gyökerezett, a többi viszont már a jövő jóval ambiciózusabb irányát vetítette előre. David ugyanis közben már a hangzásbeli evolúciója következő lépésére törekedett. Hamarosan komoly zenekart kezdett keresni, amellyel sokkal keményebb, elektromos gitáros hangzást alakíthatna ki, és egyúttal búcsút inthetne a „Space Oddity”-n uralkodó akusztikus-pszichedelikus irányzatnak. Miután Visconti, a gitármester Ronson és a dobos Woodmansey köré elkezdte építeni az új felállást, lerakták Bowie klasszikus kísérőzenekarának és a későbbi artrockos/glamrockos újításoknak, nagy sikereknek az első alapkövét.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Ez a recenzió David Bowie (1947-2016) emlékének szól.
Számlista:
1. Space Oddity (5:16)
2. Unwashed and Somewhat Slightly Dazed (6:55)
3. Letter to Hermione (2:33)
4. Cygnet Committee (9:35)
5. Janine (3:25)
6. An Occasional Dream (3:01)
7. Wild Eyed Boy from Freecloud (4:52)
8. God Knows I’m Good (3:21)
9. Memory of a Free Festival (7:09)
Felállás:
David Bowie – ének, akusztikus gitár, sztylofon („Space Oddity”), orgona („Memory of a Free Festival”), kalimba
Tim Renwick – elektromos gitár, fuvola
Keith Christmas – akusztikus gitár
Mick Wayne – gitár
Rick Wakeman – melotron, elektromos csembaló
Tony Visconti – basszusgitár, fuvola
Herbie Flowers – basszusgitár
John „Honk” Lodge – basszusgitár
John Cambridge – dob
Terry Cox – dob
Benny Marshall (és barátai) – szájharmonika, kísérővokál („Memory of a Free Festival”)
Paul Buckmaster – cselló
