Kiadó: Nuclear Blast Records
Megjelenés dátuma: 2021. 1. 29.
Producer: Andy Sneap
Az album hossza: 52.16 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 8.0/10
2021 van, Accept, és? Új album. Az Accept, akit 1968-ban Udo Dirkschneider és (a későbbi hírhedt producer) Michael Wagener alapított, az első igazi német heavy metal zenekarnak számít. Megélt és megtapasztalt már mindent, jót és rosszat egyaránt. Bújócskázásnak már rég vége. Voltak csúcsok, voltak mélypontok. Aztán jött 2009, és úgy tűnik, az igazán végleges újraegyesülés, mert ezúttal Wolf Hoffmann úgy döntött, hogy az Accepttel végigmegy az úton. Bárhová is vezessen. A „The Rise of Chaos” (2017) után, amellyel 2018 nyarán utoljára a tolmini Metaldays fesztiválra is eljutottak, még abban az évben ősszel Peter Baltes elhagyta a zenekart. Hoffmann mellett ő volt az a tag az 1976-ban kialakult felállásból, amely olyan szinten megszilárdult, hogy elindulhatott a profi pályán. Így Hoffmann maradt az egyetlen oszlopos figura a bandában. Baltesszel való szakítás után, amikor felmerült a kérdés, hogy hihető-e még a pálya folytatása az Accept név alatt, a megingathatatlan gitárosnak több lehetősége is maradt. Ő viszont ugyanoda állította az iránytű tűjét, ahová az Accept a 2009-es újraegyesüléskor kijelölte. Visszalépés nincs.
Wolf Hoffmann az ötös felállást még ki is bővítette, és az Accept 2019-ben hatfőssé nőtt, három gitárossal, bár hivatalosan természetesen egyedül Wolfot jegyzik szólógitárosként. Közben persze világos, hogy Uwe Lulis, aki szintén veterán a szcénában – a kilencvenes években ő állította talpra a Grave Diggert –, és a legújabb tag, Philip Shouse is nagyon is jól szólózik a gitáron. Így született meg a „Too Mean To Die”. Az Accept tizenhatodik stúdióalbuma. A zenekar túl gonosz ahhoz, hogy meghaljon. Túl mérgező. Egyszerűen túl makacs, ha nem egyenesen elpusztíthatatlan. A legfontosabb pedig a felismerés, hogy a „Too Mean To Die” megint átkozottul jó lemez, amely gyökeresen kijavítja a „The Rise of Chaos” enyhe fakóságának benyomását. Az ugyanis azt sejtette, hogy az Accept kifogyott az ötletekből. A „Too Mean To Die” a zenekar legutóbbi korszakában, vagyis 2009-től máig, visszahozza az Acceptet a „Stalingrad” (2012) és a „Blood of the Nations” (2010) szintjére, vagy ha nem teljesen, akkor majdnem. Ha más nem, annyi biztos, hogy a „Too Mean To Die” a legsötétebb, sőt a legfenyegetőbb Accept-album Mark Tornillo érkezése óta. A produkció terén az Accept ezúttal mindent egy lapra tett fel, és a „Too Mean To Die” talán még a 2009-es újraegyesülés óta készült legkompromisszumnélkülibb és legpusztítóbb lemez is. Hangzásban ez egy olyan album, előtt amely előtt csak megemelheted a kalapod. A válasz? Megint a jó öreg Andy Sneap. Ennyi elég is.
Az Accept ezúttal is olyan albumot tett le az asztalra, amely tetőtől talpig az övék. Az (teuton) heavy metal német iskolájának tősgyökeres képviselője. Mindent hordoz. Mindazt, amiről az Acceptet megismerték, és amiről ma is felismerni. Az album harapós, átütő, közvetlen egyenesek sorozatát hozza a frazírozáson keresztül, a kompozíciók fejlődése pedig semmiben nem hanyagolja el a klasszikus zenei elemekkel való kacérkodást. Hoffmann ezúttal a vártnál is jobban elmerült a részletek csiszolásában. Ez a kompozíciók fejlődésének minden lépésénél érzékelhető. A szólók több részből épülnek fel. Különösen aprólékosan strukturáltak, amikor kapcsolódnak egymáshoz, közben pedig egyazon dalon belül több modulációt is követnek. A mid-eight részek Hoffmann csemegéi, és valóságos kis mesterművek, mert Wolfnak sikerült ezeket a pillanatokat hangulatban ismét rendesen elsötétítenie és drámaibbá tennie, a dalokba pedig ragyogó mértékű mozgalmasságot oltania, ahol a hallgató tényleg minden lépésnél élvezheti a gitármesterkedéseit.
A finommechanikából és a kompozíciókkal való filigrán bíbelődésből ezúttal a szokásosnál is több van, el sem hiszed. A „Too Mean To Die” lassabban mászik be a fülbe, mint egy átlagos Accept-album. Nincs rajta egyetlen dominánsan kiemelkedő szám, mint a „Teutonic Terror” vagy a „Pandemic” („Blood of the Nations”, 2009), és mégis. Az album komponálás szempontjából változatos. A jól ismert Accept-formulához képest meglepően változatos. Mindenesetre ott van rajta egy sor ragyogó rombolóból álló sorozat, amely félelmetes adag napalmmal árasztja el az asszociációs kérget. Ezt vetíti előre a nyitó „Zombie Apocalypse”, amely önmagában az egész album egyik csúcspontja. Az album egy pillanat alatt ijesztően szétveti a düh, amikor az Accept minden állásból támad. A címadó dal viszont, amely ezután következik, még több pusztító agressziót és terrort ad hozzá, mint maga a nyitány. A címadó az album legfelborzoltabb dala. Egyben a leggyorsabb is, miközben az Accept, elsősorban Hoffmann, ezen a ponton a határtalan gitáros szellemesség egyik legizgalmasabb kalandját nyújtja (többrészes szólók, azok összekapcsolása, belépés és kilépés a mid-eight részben). Mindkét szám hihetetlenül sötét és vészjósló. Jó néhány ilyen pillanat követi még őket. De már a nyitány is szinte szétreped az ősi metálos erekciótól.
A „The Undertaker” kilóg a többi anyag közül. Egy olyan dal, amely kifejezetten fokozatosan építi a hangulatot. „Clean” gitárokkal nyit – figyeljetek Hoffmann hangszínkontrolljára –, középtempós, a zenekar pedig igazi baljóslatúságot épít benne, amely intenzíven sötét, kilátástalan hangulatot tár fel. Ebben különösen lenyűgöző Mark Tornillo, aki a versszakokat tiszta stílusban énekli el, ami nála ritkaság, a refrénben viszont torkosságot ad hozzá, amitől igazi halotti borzongás fut végig rajtad. Ezt a vokális vonalat két másik hang, egy magasabb és egy mélyebb is zseniálisan harmonizálja. Ez garantálja az igazi temetői hangulat fokozását, közben pedig ravaszul becsempész egy csipetnyi pompát. Mindenesetre mellé jönnek a dörgő férfi kórusénekek is, ami az Accepttől elvárt kötelező elem (az albumon több ilyen kötelező pillanat van). Ez mindenképp olyan dal, amilyet az Accept még nem próbált ki a pályafutása során. Nem csoda, hogy az album egyik kiadott kislemezének választották.
Bulira hívó dalból ezúttal csak egy csipetnyi akad. Ilyen az „Overnight Sensation”, amely az egyik legklasszikusabb felépítésű frázist hozza, amellyel az Accept a nyolcvanas évekkel keresi a hithű kapcsolatot, ehhez az érzéshez pedig rögtön utána csatlakozik a „No Ones Master” frázisa is, amely az agresszió és a himnuszosság új, ragyogó keveréke. Ebbe a körbe sorolható még a felpörgetett „Not My Problem” is.
Az album különleges csemegéje a „Symphony of Pain”. Ebben a dalban kifejezetten előtérbe lép a „kiélezett” Wolf Hoffmann, aki a fentebbi bekezdések egyikében leírt gitáros bűvészkedések tobzódásával robban, és különösen lenyűgöz a gitáros erényeivel. Ezekben még arra is gondot fordít, hogy tisztelegjen L. Van Beethoven előtt (az 5. és a 9. szimfónia csibészes beépített motívumai). A „Symphony of Pain” az album legmozgalmasabb kompozíciója. Minden tekintetben. A váltórészeken különféle dobbetétek beszövése szempontjából is, miközben a Wolf Hoffmann gitárjátékából említett betét tökéletesen fantasztikus. Biztosan az album egyik csúcspontja. Aztán itt a „Sucks To Be You”. Kifejezetten „groove”-os dal, amelyet főként Christopher Williams sziklaszilárd ritmikai váza hoz, Tornillo pedig ebben a számban különösen társadalomkritikusan üvölt. Dühből az énekesnek az album során egyáltalán nincs hiány.
A „How Do We Sleep” törzsi nyitóritmussal lep meg, amelyre terces gitárharmóniák folkos szövete feszül, ezt pedig átfordulás követi a klasszikus Accept-„drive”-ba, amely egy pillanat alatt a bőr alá kúszik, és az utóbbi évtized zenekari szerzésére jellemző. Tornillo ebben zseniális. Hogy ilyen stílusban mutathatja meg énekes karakterét, azt a versszak és az előrefrén kiváló összekapcsolása, valamint a kifejezetten ragadozó, de megint csak harapósan sötét refrén teszi lehetővé. A sorok: „Mondd meg, hogyan aludhatunk ma éjjel, amikor az egész világ a pokolba omlik? Magyarázd el, hogyan indokolhatjuk ezt?” Tornillo olyan szenvedéllyel énekelte el őket, hogy könnyedén megrendítik és megmozgatják a hallgatót. Tornillo a mérleg nyelve, aki átélt előadásával az album fontos pontjain felidézi azt az egyedülálló érzést, amikor egy dal egyszerűen beszippantja és elviszi a hallgatót. Ez azt jelenti, hogy az Acceptnek sikerült az albumra egyfajta sajátos mágiát is rávinnie, amely megbabonázza a hallgatót. Tornillo ezen az albumon bizonyosan élete legjobb előadását nyújtotta a zenekar énekeseként. Le a kalappal Mark előtt. Finomsága és lágysága különösen kiütközik a „The Best Is Yet To Come” című dalban. Megszoktuk, hogy folyton csak sikoltozik és sikoltozik. De itt a másik oldalát mutatja. Kivételes pillanat, a „The Undertaker”-hez hasonlóan fokozatosan építkező hangulattal, csak a baljóslatú érzést itt a melankólia váltja fel.
A végére egy neoklasszikus elemekből és keleties melosból álló keverék kerül. Az egész persze ügyesen beleágyazódik a metál féktelen élességű eszterga-munkájába. A „Samson & Delilah” című instrumentálisról beszélünk. Egy dal, amely inkább Hoffmann szólóalbumára illene, és nem is kötelező része ennek a kiadványnak. A zenekar tisztában volt ezzel, ezért az album farkára tette. Aki ismeri Wolf Hoffmann szólómunkáit, azt ez az instrumentális nem fogja meglepni. Az Accept életművéhez képest viszont mégis kissé zavarba ejt. A dal nagyon jó, de mint mondtam, nem kötelező olvasmány. Ennek ellenére az ilyen vonulatú metál kedvelője teljesen hálás lehet érte. Értelmezhető az album meghosszabbított instrumentális kijáratának is. Kidolgozott vezérmotívumot, fejet és farkat hordoz.
A szólisztikus díszítések halmaza minden lépésnél csak Hoffmann rendkívüli elkötelezettségét bizonyítja, hogy kihozza magából a legjobbat, amit tud és bír. Talán Hoffmannt még az is hajtotta, hogy Baltes távozása után az Acceptnek már nincs igazi értelme folytatni a pályát, és ez ingerelte. Ahogy Udo Dirkschneider az egyetlen énekes, úgy Baltes is az egyetlen basszusgitáros, de mindegy. A „Too Mean To Die” hangzásképe kiváló. Hibátlan. A basszusvonalak ásnak, és intenzíven kontrasztosak a produkcióban. Tornillo úgy énekel, mintha előtte lenne az emberiség utolsó napja. Az egyik legjobb előadásával. Williams mérgező gördítésével és a dupla lábdob torpedózásával kivételes ritmikai vázat teremtett, amelybe a gitárfrázisok beágyazódnak. Ez egy olyan album, amely lelkesíteni fogja az Accept-híveket. Az egy kissé ötlettelen előd után a „Too Mean To Die” pontosan az, amit a címe diktál. Elpusztíthatatlan, megtörhetetlen, csiszolatlan gyémánt a heavy metal galaxis ősi és eredeti jellegű tágas vidékeiről. Ha ez talán az utolsó Accept-album, világos, hogy Hoffmann és társasága nagy stílusban fog búcsúzni. De úgy tűnik, a történetnek még nincs vége. Milyen szép, nemde?
Kulcsdalok: Zombie Apocalypse, Too Mean To Die, The Undertaker, Symphony of Pain, How Do We Sleep
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Zombie Apocalypse
2. Too Mean To Die
3. Overnight Sensation
4. No Ones Master
5. The Undertaker
6. Sucks To Be You
7. Symphony Of Pain
8. The Best Is Yet To Come
9. How Do We Sleep
10. Not My Problem
11. Samson And Delilah
Felállás:
Mark Tornillo – ének
Wolf Hoffmann – gitár, szólógitár
Uwe Lulis – gitár
Philip Shouse – gitár
Martin Motnik – basszusgitár
Christopher Williams – dob
