Ez a történet arról az albumról szól, amellyel a Judas Priest újradefiniálta a heavy metalt, és elkapta vele a kor aktuális trendjeit. 1990-ben a Judas Priest már veteránnak, afféle heavy metal vén motorosnak számított. A „metál-ortodoxia” trónra emelt védelmezőjét tehát a Painkiller visszahozta a játékba. Megújította, felfrissítette, újraindította a megjelenését és a küldetését. Ez az album nem pusztán a divatkiáltást kapta el – amit a Judas Priest elképesztően ügyes rugalmassággal illesztett bele a maga megszokott zenei dossziéjába –, hanem, mint kiderült, más zenekarokat is megihletett, amelyek még több agressziót, kompromisszummentességet és – enyhén szólva – hangzásbeli végletet kerestek a heavy metalban.
RockLine-recenzió a Judas Priest „Painkiller” albumáról!
1986-ban a Judas Priest kiadta a máskülönben igen érdekes „Turbo” albumot (RockLine-recenzió: „Turbo”, RockLine-recenzió: „Turbo 30”), amely a gitárszintetizátorokkal fűszerezett hangzás kontrasztjára épült, és a zenekart jócskán eltávolította mindattól, amit addig csinált. Az Egyesült Államokban sikeres volt, a világ körüli turné is nagyot ment, és ebből született a „Priest… Live!” koncertalbum (1987). Mégis ott lebegett az album fölött a tény, hogy a Judas Priest – legalábbis stílusában – zsákutcába futott vele. Fejlődési szempontból. Ha meg akarták őrizni a kapcsolatot a heavy metal eredendő mondanivalójával, kellett egy kis visszalépés, újra szemezni kellett a „Defenders of the Faith” (1984) albummal, és olyan lemezt készíteni, amely több torzított keménységet hoz vissza a zenei nyelvbe. Így született meg a „Ram it Down”, amely 1988-ban jelent meg, de néhány kiváló pillanat és a két gitár újra határozottabb „ropogtatása” ellenére sem tudott kitörni a maga „langyos-hideg” középszeréből. Ezt az érzést 1988-ban az enyhe „elavultsága” keltette. Úgy tűnt, a Judas Priest akkoriban egyfajta művészi űrben vergődött, ami arra utalt, hogy már nem képesek összehozni egy olyan albumot, amely az elejétől a végéig romboló erővel szorítaná torkon a hallgatót. Köztudott, hogy a Judas Priest azt akarta, hogy a „Turbo” dupla album legyen – vagyis „Twin Turbos” –, és egy szimpla lemez áráért kerüljön a boltokba, a mohó kiadó azonban ezt elutasította. Kérdezzétek meg a Bon Jovit, akikkel 1988-ban ugyanez történt, amikor a „New Yersey” albumot szintén dupla lemezként akarták kiadni.
A Judas Priest 1988-ban a Slayert vitte magával előzenekarnak a turnéjára. A turné utáni nyilatkozatokban a Judas Priest nem titkolta rokonszenvét és lelkesedését az egyre népszerűbb thrash metalt játszó zenekarok iránt, élükön a Slayer, a Metallica, a Megadeth, az Anthrax és a Testament áttörést hozó munkáival… A Judas Priest akkoriban meg akarta újítani a formáját, a zenei víziót, sőt a küldetését is, ha úgy tetszik. Frissítésre és modernizálásra vágytak. Zenekarként sosem néztek hátra. Éppen ennek az állandó új horizontokat kereső szellemnek köszönhetően fedezték fel teljesen megtervezetlenül a heavy metal formuláját, és a színpadi szerelésükkel akaratlanul is definiálták azt a divatot, amelyet a metálszubkultúra átvett. De ez még a hetvenes években történt, és a banda akkor több mint tíz évvel fiatalabb volt. Most az volt a kérdés, mennyi motiváció és energia maradt a szükséges előrelépéshez.
A Judas Priest ezért két radikális változtatáshoz nyúlt, amelyek nélkül a „Painkiller” soha nem lett volna az, amilyennek mindig is ismertük. Először 1989-ben besorozták a soraik közé a Los Angeles-i, Racer X-es dobost, Scott Travist, aki Dave Hollandet váltotta. Hogyan jutottak el Travisig? Hivatalosan természetesen meghallgatáson keresztül. A háttérben azonban hosszabb történet áll. A zenekar már jó ideje „szemmel tartotta” Travist. Halford akkoriban tartotta a kapcsolatot a Racer X-szel, és az énekesüknek, Jeff Martinnak a születésnapjára ajándékba adta a Heart of a Lion című dalt. Ez a szám a „Turbo” felvételei idején született, és a Judas Priest soha nem adta ki egyetlen albumán sem. Csak jó sok évvel később jelent meg a „Metalogy” válogatáson (2004). Jeff Martinnak és a Racer X csapatának később elég sok gondja akadt azzal, hogy megvédjék magukat a szerzői jogi felhasználás miatt, amikor a Heart of a Lion saját verzióját felvették a második stúdióalbumukra, a „Second Heat”-re (1987). A Judas Priest vissza akarta hozni a hangzásba a dupla lábdobot. Ebben nem voltak úttörők, hiszen egykori dobosuk, Les Binks már a hetvenes évek végén használta. Így Travist könnyedén behívhatták volna már a „Ram It Down” albumhoz is, de Holland iránti tiszteletből ezzel még vártak.
Egy másik radikális változtatást is végrehajtottak. Az új album felvételi folyamata előtt elváltak a hosszú ideje velük dolgozó producertől, Tom Allomtól, aki a nyolcvanas évek hangzását alkotta meg nekik, és ahogy maguk mondták, Chris Tsangarides gyakorlatilag az egyetlen méltó csere volt a legendás producer helyére, akit a Judas Priest rendkívül nagyra becsült, és akinek a segítsége nélkül a „British Steel” albummal valószínűleg nem sikerült volna meghódítaniuk a világot. Tsangarides régi ismerőse volt a zenekarnak, hiszen hangmérnökként részt vett a „Sad Wings of Destiny” (1976) hangzásának kialakításában. Épp ezen az albumon tette meg első lépéseit a stúdiógombok tekergetésének mesterségében. Tsangarides remekül benne volt a heavy metal akkori fejlődési szakaszának hangzásbeli és stilisztikai trendjeiben, vagyis a nyolcvanas és a kilencvenes évek fordulóján. A nyolcvanas években gyorsan világszerte hírnevet szerzett, és Tony Platt, Nigel Green, Martin Birch és Robert John „Mutt” Lange mellett megalkotta korának leghíresebb brit „házi” producereinek ismert „kvintettjét”. Pályáját a jazz rock fúziós Colosseum II és Brand X albumain való közreműködéssel építgette, a fordulópontot pedig a Gary Moore-ral kötött ismeretség jelentette, aki a Colosseum II-val való együttműködés után őt is felkérte a szólóalbumaira. Soroljunk fel gyorsan néhány további előadót, akikkel az elhunyt producer dolgozott: Black Sabbath, Anvil, Y&T, Helloween, Thin Lizzy, Angra, Yngwie J. Malmsteen, Anthem, Tygers of Pan Tang, Sinner, Overkill, Loudness, Exodus, Sisters Of Mercy, King Diamond, Ian Gillan és Bruce Dickinson.
Travisszel a felállásban a Judas Priest immár jóval nagyobb adag romboló erőt tudott kibontakoztatni, a játék pedig pokoli sebességeket ért el. Rob Halford is csúcsformában volt, és az éneklésével, amellyel játszi könnyedséggel túllépett több oktávnyi hangterjedelmen, a „Painkiller” albumon rengeteg felejthetetlen sikolyt és extrém magas énekdallamot szolgált fel, amelyek mintha egyenesen arra teremtettek volna, hogy együtt dübörögjenek az újraformált zene féktelen erejével, sebességével és szörnyűségével. Travis, az újonc, már a címadó dalon belüli 15 másodperces dupla lábdobtorpedóval jelezte, hogy a „Painkiller” nemcsak a zenekar diszkográfiájában áll egyedülálló helyen, hanem akkor is, ha az egész heavy metal univerzummal együtt teszed mérlegre.
Szóval. A dupla lábdob hajtóvadászata a végtelenül romboló riffekkel kombinálva – amelyek előszeretettel elidőztek félhangos megoldásoknál is, ami a zenekarnak egyfajta új felfedezés és mini forradalom volt –, valamint az acélon átvágó basszusvonalak felnagyították Halford énekbeli vakmerőségének karakterét. Korábban szóba hoztuk a thrash metal és a műfaj zenekarainak fellendülését, amit a Judas Priest nagy elismeréssel és szimpátiával fogadott. Az agressziónak, no meg az extrém gyors játéknak jókora darabja átszivárgott az új anyag megírásába is. Van itt még egy fontos tényező, amely feltette az i-re a pontot a „Painkiller” egyedi és megfoghatatlan arculatán. A gitárszólók és a gitárdíszítések. Glenn Tipton és K.K. Downing is olyan gitáros volt, aki a „Painkiller” címet viselő tizenkettedik stúdióalbumon is tovább fejlődött. Az új lemezen különösen Tipton vette át kissé a kezdeményezést, aki „sweeping arpeggiókat” szedett fel – kitől máshonnan, mint a Racer X gitárosától, Paul Gilberttől. Amikor ugyanis Travis eljött a meghallgatásra, bőségesen bemutatta a Racer X anyagát is, és főleg Tipton nem titkolta ettől a lelkesedését. A szólózásban az előző munkákhoz képest több mint nyilvánvaló az ugrás.
A „Painkiller” radikálisan beleszállt a zenekar addigi stílusába, hiszen mindent kitakarított, ami akár csak blues- vagy rock’n’roll-szagú lehetett – pedig a zenekar, amely 1969-ben alakult, tulajdonképpen ebből nőtt ki –, még ha az csak egy ártatlan, szelíd szellő lett volna is, mint a szándékosan kihagyott ballada, a Living Bad Dreams. Ezzel minden utat elzárt annak a lehetősége elől, hogy a kiadvány arculata véletlenül „megpuhuljon”. A zenekar egy bestiális, vad, megzabolázhatatlan, szélsőségesen gyors és romboló albumot akart kiadni magából, amely nem ismer engedelmességet, amelytől a hajad szála is égnek áll jó 46 percen át, és amely nem hagy maga után túlélőket, és semmilyen bocsánatkérést. Az olyan dalok, mint a címadó – az égi bűnre és gyönyörre méltó pokolfajzat Painkiller –, a Metal Meltdown és az All Guns Blazing, kiélezett duzzogást, maróságot, felborzoltságot és szörnyűséget tartanak fenn, amely kacérkodik az egyre népszerűbb, feltörekvő thrash metallal. Ezért ezek szolgáltatják az album legagresszívebb pillanatait.
A zenekar nem mondott le a muzikalitásról. Ezúttal is egyedülálló módon kereszteződik a kívánt vadság az aranyozásban a zenei érzékenységükkel. A nyitó, nukleáris pusztítást hozó címadó dal brilliáns kisülését rögtön a második szám, a Hells Patrol egyik legmarkánsabb futama kapja el, amelynek hasonló stílusban a nyakába liheg egy újabb kivételes, örökzöld riff, amely kicsit később, a Rebel Leatherben nyer létjogosultságot. Mindkét dalt egy fokkal kevesebb speed metalos őrülettel és agresszióval építették fel, a dupla lábdob pedig ebben a két kiváló részben, a választott ritmikai kulcsban nem is érvényesülhetett volna jobban. Rendkívül ragadozó két szám. Az albumot az ünnepélyes One Shot At Glory zárja, amely akaratlanul is bejelenti: a klasszikus Judas Priest-korszak beteljesedett, lejárt és lezárult. Örökre.
Érdekes történet áll az A Touch Of Evil mögött. A dalt Chris Tsangarides írta, aki a Burton Music zenei könyvtárának szerzett számokat; ebből a könyvtárból különféle forgatókönyvírók és rendezők kölcsönöztek zenét, hogy filmjeikhez aláfestést építsenek. Innen jött ez a szám is, amelyet tehát gyilkosságokat és más, nem éppen rózsás, az emberi természet sötét oldalát megmutató cselekedeteket kísérő jelenetekhez szántak. Chris egy nap a stúdióban pörgette, amikor egy „soft spotot” keresett. Amikor Tipton, aki éppen akkor tévedt a helyszínre, meghallotta, végigfutott rajta a hideg: „Mi a fene volt ez?!?!” Chris elmagyarázta neki, Tipton pedig azt mondta, várjon egy kicsit. Néhány percbe sem telt, és az egész Judas Priest-garnizon megjelent a stúdióban, Halford rögtön megírta a szöveget, Tipton kialakította a mid-eight részt, és kihámozta a versszakot meg a refrént. A dal összes riffjét és átvezetését Tsangarides játssza, a szólók viszont Tiptonéi. Az album egyik legmuzikálisabb száma ez, amelyet a gonosz démonok kísértésének igazi érintése itat át. Tipton teljes egészében ő játszotta a szólókat az All Guns Blazing, a Nightcrawler, a Between the Hammer and the Anvil, a Hells Patrol és a már említett A Touch Of Evil esetében. A többi számban a szólók párbajban élnek együtt K. K. Downingéval. Tsangarides tizenegy évvel később ismét összeállt Tiptonnal a Subterfuge és a Metal Messiah erejéig, amelyek a „Demolition” (2001) című albumra kerültek fel.
Az album felvételei 1990 elején zajlottak a franciaországi Correnshez közeli Miraval stúdióban, nem messze a francia riviérától. A stúdiót szőlőültetvények veszik körül. Egy ilyen zenekarnak elég szokatlan környezet, de a banda a „Ram It Down” című lemezt is a dániai Gjerlev városában működő, semmivel sem kevésbé atipikus Puk Recording stúdióban vette fel. Ez tehát teljesen más élmény volt, mint a „Point of Entry” és a „Turbo” közötti felvételek ideje, amikor a zenekar a Bahamákon (Compass Point stúdió) és a spanyolországi Ibizán dolgozott.
A Miraval egy erődítmény volt, amelyet később Brad Pitt és Angelina Jolie vásárolt meg, és néhány évig ott éltek. Ian Hill elmesélte, hogy a közös ebédek a bőséges házi borkínálat miatt minden nap jócskán elhúzódtak, ami nem csoda, hiszen a banda a felvételek idején egy borvidék kellős közepén tanyázott. Talán ez okozta a legtöbb fejtörést Rob Halfordnak, aki 1985 óta absztinens, de a fanyar kísértések próbáját hibátlanul kiállta, és hű maradt az elveihez. A munka végeztével az anyagot Attie Bauw vette át, aki a hollandiai Hilversumban, a Wisseloord stúdióban csinálta meg a végső keverést.
Szóval. A „Painkiller” késéssel jelent meg. A Judas Priest már 1990 márciusának végére teljesen felvette, és minél előbb ki akarták adni, hogy a rajongók körében minél jobban „megülepedjen”, mielőtt útra kelnek a turnéra. Csakhogy meg kellett várni a per kimenetelét. A Judas Priest ellen 6,2 millió dolláros pert indított a Vance család – erről többet olvashattok a részletes írásban, amelyet Rok Klemše készített a RockLine számára. Épp ezért a kiadó eltolta a megjelenés dátumát arra az időre, amikorra kiderül, mi lesz a bíróságon. A bíróság 1990. 8. 24-én bizonyítékok hiányában elutasította a keresetet, és megszüntette az eljárást. A „Painkiller” 1990. 9. 3-án jelent meg. Vagyis minden bestialitása nem a zenekar esetleges haragjából fakad, amely a tagokban a per miatt gyűlhetett volna fel. Scott Travis, aki akkor még csak kívülálló volt, úgy emlékszik, hogy a tagok ugyan rágódtak a perről, de minden vita valahogy azzal zárult, hogy az eljárást úgyis megszüntetik. A zenekar az első helyre a „Painkiller” munkálatait tette. A legszórakoztatóbb viszont az az matrica volt, amely az album csomagolásán állt, és ez állt rajta: „Fantasztikusan szól. Ha előre vagy hátra pörgeted.” Aki ismeri a zenekar elleni per hátterét, az a második mondat cinizmusát azonnal érteni fogja.
A „Painkiller” a megjelenése utáni héten a brit lista 26. helyére ugrott. Ugyanezt érte el az amerikai Billboard listáján is. A legjobb helyezést a német eladási listán érte el, ahol a 7. helyig jutott. 1991 januárjában aranylemez lett. Arany minősítést kapott Kanadában, az Egyesült Államokban és Japánban. Mostanáig több mint kétmillió példányban fogyott világszerte. Az album megjelenésével egy időben napvilágot látott a címadó dal első kislemeze is. A Painkiller című számot Grammy-díjra is jelölték a legjobb metalteljesítmény kategóriájában, de a Metallica verte meg a Queen-klasszikus, a Stone Cold Crazy feldolgozásával. Nos, a zenekar ugyanebben a kategóriában 2010-ben végül megízlelhette a Grammy édességét a Dissident Agressor című számmal. Később a zenekar kislemezt adott ki az A Touch Of Evilből is. Mindkét kislemezhez videóklip is tartozik.
A zenekar 1990 októberében vágott neki a hatalmas Painkiller-turnénak, amely 1991. 8. 19-én zárult. A színpadi díszlet egy tank koncepciójára épült. A rendkívül sűrű időpontok miatt a turné leginkább Rob Halfordot merítette ki. Az énekes úgy emlékszik, hogy a turné „túlélésében” nagyon sokat segített a kiváló fizikai állapota és kondíciója, hiszen már egy ideje teljesen absztinens volt, arra is emlékszik, hogy a turné alatt egyáltalán nem voltak alvászavarai, ahogy az most vele megesik.
A „Painkiller” albumért a Judas Priest két turnét is lenyomott Észak-Amerikában, természetesen fellépett Japánban és Európában is, ahol egyes helyszíneken a volt keleti blokk országaiban először játszottak. 1991. 2. 25-én a Judas Priest a Pantera és az Annihilator előzenekarként közreműködésével a ljubljanai Tivoli csarnokot is felkereste. A zenekar második szlovéniai fellépésére további 27 évet kellett várni, amikor a Judas Priest a Metaldays fesztivál keretében fellépett Tolminban! A „Painkiller” albumot támogató világturné csúcspontja a zenekar headliner fellépése volt az 1991. januári Rock in Rio II fesztiválon. Az első észak-amerikai turnén a Judas Priestet a Megadeth és a Testament kísérte, a második észak-amerikai turné pedig Alice Cooperrel közös headliner turné volt. Ezt a turnét Operation Rock & Rollnak hívták, és az Sivatagi vihar hadművelet amerikai katonáinak ajánlották. Mivel ekkorra a grunge már berobbant és átvette a világ mainstreamjét, a világturné e záró szakasza nem sikerült a legjobban. Épp a világturné utolsó koncertjén, amely Rob Halfordnak egyúttal (több mint egy évtizedre) az utolsó volt a Judas Priestben, az történt, hogy amikor a zenekar a Hell Bent For Leatherrel nyitott – amelynek hangjaira Halford Harley Davidsonnal hajtott fel a színpadra –, (igazi Spinal Tap-módra) nekiment vele annak a dobogónak, amelyen Travis dobjai álltak. Nem éppen ragyogó pillanata volt Rob búcsújának.
Halford először már 1991-ben azon gondolkodott, hogy elhagyja a zenekart, de a Columbia Records 1992 májusáig vissza tudta tartani, amikor is nyilvánosságra hozta a hivatalos búcsút. Az énekes megalapította a Fight nevű formációt, ezt követte a Two projekt, majd visszatért a gyökerekhez, megalapította a Halford zenekart, 2000-ben pedig kiadott egy kiváló visszatérő albumot, a „Resurrection”-t, amelyet sok kritikus „Painkiller 2000”-nek kiáltott ki, ezt pedig még két stúdióalbum követte. 2003-ban újra csatlakozott a Judas Priesthez, amelynél a közbeeső időszakban Tim ‘Ripper’ Owens énekelt, és vele a zenekar két albumot adott ki. A „Jugulator” (1997) Bullet Train című számát Grammy-díjra jelölték.
Harminc évvel később a Painkiller továbbra is a heavy metal nagy klasszikusa és az egyik legjobb lemez, amit ez a zenei műfaj valaha adott. Mark Wilkinson fenomenális, apokaliptikus borítójától az epikus himnusz, a One Shot At Glory utolsó pillanatáig az album még ma is ihletettnek, kihívónak, egyedinek, hangzásban és szerzeményileg hibátlannak, felborzoltnak és felvillanyozottnak hat. Időtlenül, mintha épp most jelent volna meg. Az album nem csupán a zenekar reneszánszos megfiatalodásának pillanata, hanem emiatt rendkívül fontos magának a heavy metalnak az újradefiniálásában is, hiszen azóta a „Painkiller” sok zenekar számára nagy inspirációvá és példaképpé vált, és ma is újabb és újabb bandáknak jelent ihletet. Ez azon albumok egyike, amelynek ott kell lennie a heavy metal hangzások és a metal különböző alműfajainak minden híve gyűjteményében. Akár lelkes rajongója vagy a zenekarnak, akár nem, a kötelező személyes életrekvizitumok közé tartozik.
Szerző: Aleš Podbrežnik
