Kiadó: SPV/Steamhammer
Megjelenés dátuma: 2001. 7. 16.
Producer: Glenn Tipton
Az album hossza: 70.44 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 7.5/10
A „Demolition” a 2001-es metalszíntér egyik legvitatottabb albuma. Azért vitatott, mert az eredmény a közvélemény szemében nem felelt meg az elvárásoknak. Ez viszont mindazok baja, akik még mindig egy újabb „Painkiller”ben (1990) vagy „Defenders Of The Faith”ben (1984) reménykedtek, velem együtt. A „Turbo” (1986) mellett a „Demolition” a zenekar második ilyen lemeze, amely tele van merész zenei kísérletekkel. Önálló történet, amely fantasztikus módon ötvözi a zenekar múltjának és jelenének szellemét, amelyet a Judas Priest mindig megfűszerez egy jó adag futurisztikus hanggal. A „Demolition” a zenekar újabb kiváló albuma, minden szempontból más, kihívó, friss és teljesen egyedi. Akik ismernek, azt fogják mondani, hogy nálam bizony már rendesen savanyodik az agy, hiszen a megjelenése után olyan sokkot kaptam tőle, hogy hallani sem akartam róla. De ez az én fejem szüleménye volt, az én bajom. A Judas Priest megint bebizonyította, hogy fütyül a trendekre, és mindenféle korlátozás nélkül, szabadon tálalja azokat az albumokat, amelyek tényleg különlegesek hangzásban és stílusban egyaránt, miközben hű marad acélos alapállásához, amely a metal legnagyobbjai közé repítette.
Az album a Machine Man-nel nyit, gyakorlatilag az egyetlen gyorsabb fajtájú számmal, hiszen a „Demolition” többnyire közepes tempójú dalokat kínál. Ami rögtön meglep a Machine Man-ben, az a produkció. A dal dobintróval indul, ami a Priestnél nem újdonság, hiszen így nyit például a Painkiller vagy a Sinner is. A kezdetben még hallható dupla lábdobot később elnyomja a mérgező gitárriffelés, amely egyenesen gonoszul szól. A gitárok éles, acélos, sistergő hangja nincs előretolva, a középpontban Ripper éneke áll, és érdekes módon Scott „snare drive”-ja, ami a levágott mélyek miatt nagyon „lapos” (flat), monoton, és képes untatni, mert gyakorlatilag olyan, mint egy sablongép. A ritmus ugyanis az egész dalban ugyanaz. Rengeteg helyet kapott viszont Ian Hill baszszusgitárjának recsegése. A zengő, mély basszushang teljes erővel esztergál, és végig jól kivehető a produkcióban, ami rendkívüli kontrasztot visz a dalokba, főleg a közepes tempójúakba.
A „Demolition” nem olyan extrém hangzású, mint a „Jugulator” (1997). A Judas Priest az új albumon ismét kacsintgat a hetvenes és nyolcvanas évek felé, és ehhez friss dizájnú, modern groove-os hangzást adott. Aki ismeri Glenn Tipton „Baptism Of Fire” szólóalbumát, az már sejtheti, miről lesz szó. A „Demolition”-t is Glenn Tipton producerelte, aki a zenekarban láthatóan a leginkább ért a megcsontosodott riffformák modern „csavargatásához” és új, izgalmas, szinte „Manson-szerű” hangzásképek kitalálásához.
A K.K. Downing és Glenn Tipton által közösen szerzett dalok tartalmazzák a legtöbb klasszikus Judas Priest-elemet, abban az értelemben, hogy ezek dominálnak bennük. Ilyen a One On One, a Hell Is Home, a Close To You, a Bloodsuckers és a Lost And Found. A nehézsúlyú One On One például alapjaiban klasszikus felépítésű dal, de a hangzásbeli álruhája izgalmas new age hangzásokat vonultat fel, ami a „Halford-korszak” rajongóinak semmiképp sem fekszik. Ebből a sminkből az egész lemezen bőven jut, hol több, hol kevesebb, de teljesen kikerülni nem lehet. Rendkívül érdekes keveréke a régi „klasszikus” hangzásnak és a new age fogásoknak az In Between. Mellette hasonlóan érdekes kísérlet a Jekyll And Hyde, a Devil Digger, a Subterfuge, a Cyberface és a záró Metal Messiah, amelyek a többi anyaghoz képest ezért különösen groove-osak.
A zenekar klasszikus fogásai azonban az album minden dalából átsütnek. A „Demolition” tehát ismét sokkal több dallamot kínál, mint a „Jugulator”. A lemez dinamikája folyamatosan hullámzik, mert a dalok stílusában ízléses a keveredés. Az In Between groove-ja után például tiszta „eighites riffing” támadás következik a Feed On Me-vel, de lám, ennek a középső instrumentális betétje is hordoz egy darabka újdonságpróbálgatást.
„Ripper” a „Jugulator”hoz képest még többet énekel. Változatosan énekel. A kívánt hangulatok megidézése az ő segítségével teljesen sikerült. „Ripper” végig a helyén van a versszakokban. A versszakok és a zene kiválóan kiegészítik egymást, sőt, a zenekar kifejezésmódjában kettős, egymást erősítő hatást érnek el. Felejtsétek hát el Halford stílusát, bár „Ripper” gond nélkül elő tudja varázsolni. El is varázsolja, de csak ott, ahol egy-egy hangulat eléréséhez tényleg szükség van rá (a Metal Messiah és a Bloodsuckers refrénje, a Hell Is Home extra sikolyai). Amit „Ripper” nyújt, az szigorúan az ő személyes kifejezésmódja, és ez volt a többi tag kívánsága is, hogy „Ripper” megszabaduljon az esetleges bilincsektől, amelyek az elődje árnyékához kötik. „Ripper” a „Demolition”-on is a Judas Priest énekese, és minden patetikus kitörés, Halford utáni sírás csak időpazarlás és energiapocsékolás, tulajdonképpen puszta vakság, amely csak szűkíti az ember nyitottságát az újdonságokra.
A Judas Priestről viszont tudjuk, miből gyúrták őket. Soha nem néztek hátra, úgyhogy a „Demolition”-on ne várjatok semmiféle klasszikust a szó 100%-os értelmében. Ehhez a legközelebb a fantasztikus Lost And Found című ballada áll, amely tényleg a hetvenes évek Judas Priestjét eleveníti fel, de nem a hangzásával, mert az még a puszta akusztikus részeknél is modernül, élesen megacélosodott. Nem nehéz kitalálni tehát, hogy a dalok sok arcot viselnek. Bennük, akárcsak az egész lemezen, a szólók és a háromszólamú harmóniák elvesztették elsőbbségüket, a modern Judas Priest az új arculatát kizárólag masszív atmoszféra megteremtésére építi, amelyet kifejező riffeléssel, élesre fent, eleven kompresszoros hangzással, groove-os basszusvonallal, „Ripper” sokszínű, végig a középpontban álló énekével és Scott kontrasztos dobütéseivel ér el. Mindezeket az alapelemeket kiválóan megfűszerezték modernül eltorzított hangzásbetétekkel, amelyek nélkül elképzelhetetlen az az különleges atmoszféra, amelyet a „Demolition” megidéz.
Hoppá, még egy kis figyelmeztetés. Európában a „Demolition” megjelent fekete digipack kiadásban is, két bónuszdallal, logós matricával és a zenekar pengetőjével. A két bónuszdal a Rapid Fire, egy igazi újjászületett, ördögi rúgás a végletekig sikoltozó „Ripperrel”, valamint a Green Manalishi (With The Two Pronged Crown), amelyet a Judas Priest lassabb tempóban farag ki, mint ahogy megszoktuk a dal többi hivatalosan kiadott változatától. Élvezzétek „Ripper” kompromisszumot nem ismerő üvöltését!
A „Demolition” a hangzásmélység rendkívüli kontrasztjainak lemeze, amely művészien áradozik át az új, átkozottul eleven produkció kidolgozott, friss fogásainak minden elemén. A Judas Priest jó úton halad, és a „Demolition” ezt megerősíti. A hagyomány egyesítése új, friss kreatív ötletekkel. A Judas Priest ezúttal is ifjonti és sokkoló, izgalmas és provokatív, ami mindig is az alapmotívuma volt.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Machine Man
2. One On One
3. Hell Is Home
4. Jekyll And Hyde
5. Close To You
6. Devil Digger
7. Bloodsuckers
8. In Between
9. Feed On Me
10. Subterfuge
11. Lost And Found
12. Cyberface
13. Metal Messiah
Felállás:
Tim „Ripper” Owens – ének
Glenn Tipton – gitár
K.K. Downing – gitár
Ian Hill – basszusgitár
Scott Travis – dob
