Kiadó: Nuclear Blast Records
Megjelenés: 2020. 8. 21.
Produkció: Blues Pills
Az album hossza: 41.30 perc
Műfaj: Blues/Psychadelic Rock
Értékelés: 9.0/10
A Blues Pills sikertörténet. A régi jó blues- és rock’n’roll-alapanyagokat melegítik fel újra. Mindig is ezt tették, és lemezről lemezre egyre meggyőzőbbek benne. Komolyan. Nem a spanyolviaszt fedezik fel, de amihez hozzányúlnak, az megfogja és magával ragadja az embert. Mert mindenben, amibe belevágnak, egyszerűen szólva hibátlanul őszinték, szikrázóak és valódiak. Az egyik zenei tétel szerint a női lélek jóval átütőbb, markánsabb és magával ragadóbb tud lenni, ha átadja magát a rock and rollnak és bánni tud vele, mint a férfi. Nézzétek csak Janis Joplint. És ez bizonyosan igaz egy másik korból, másik térből és másik generációból érkező énekesnőre is. Az ugyanilyen szívvel-lélekkel játszó svéd Elin Larssonra. Az ő énekes alakja mellett a Blues Pills többi tagja valójában csak „statiszta”. Jó, fékezem magam, bár az előbbi mondat nem áll messze az igazságtól. Kivételes énekesnő, szenvedélyes és magával ragadó, akinek nincs párja. Igazi felfedezés! Igen, ezt már korábban is leírták, és most újra leírták.
A Blues Pills már nem kezdő. Messze nem az. Felnőttek. A „Holy Moly!” mégis úgy hat, mintha épp csak most indultak volna. A legjobb, ami egy garázsból kijöhet, és 2020-ban is retrós hangzású, maximálisan nosztalgikus, blueszosan duzzogó, reszelős oszcillációval és mikrofonvisszacsatolással felszerelt, amely balzsamos bevonatként dúsítja a fénylő gitárfrazírozást, kontrasztként pedig kacér ritmikus groove-galopp támasztja alá. Rendkívül mély vibrációról van szó, és ahogy mondtam: Elin Larsson mérgesen izzó énekének vezénylete mellett, ami igazi rakétahajtóművet ad a Blues Pills bűvöletének.
Az ember azt hihetné, hogy a jó dolgok véget értek, amikor Dorian Sorriaux kilépett a zenekarból. Nem. Igaz, a gitár helyenként nem olyan finom, és már nincsenek azok a gyöngyéletű díszítések, amelyek a korábbi művek hangszereléseibe szőve voltak, de kezet a szívre: vajon törekedett a Blues Pills valaha is különösen kifinomult, túlzottan lakkozott hangzásra? Nem! Mindig a lecsupaszított, ősi nyers erő parancsolt. A régi jó „reverb” itt van, a „stereochorus” is (pl. Longest Lasting Friend), és a reszelős „overdrive” mellett többre nem is vágyik az ember! Valahányszor szóba kerül a Blues Pills.
2016 óta tehát sok minden történt a zenekarral. Saját stúdiót építettek Svédország vidéki részén. A Blues Pills pedig hű marad az analóg hangzáshoz tett esküjéhez. Régi típusú hangszereket és régi felvételi módszereket használnak. És ez így a legjobb. Mert örökzöld és időtlen megközelítés, amellyel képtelenség mellélőni, és amellyel a zenéjük nem meglepi, hanem teljesen magával ragadja a hallgatót. Zack Anderson basszusgitárosból gitárosnak állt át, és egészen más gitáros, mint Dorian Sorriaux volt. A zenekar új tagja pedig Kristoffer Schander lett.
Amennyi az a hangzásbeli ősiség, nyersesség és féktelenül rikoltó energia, annyi a történetbe szőtt csavarosság is, amely a svéd perfekcionista agyafúrtságból ered (a zenekar háromnegyede svéd származású). A nyitány tiszta hangzású gitárok kombinációjával indul, ami talán meglepő, bár a Proud Woman kifejezetten ragadozó dal, mégis. A Blues Pills-től az ember az új lemezen kompromisszumok nélkül lángoló nyitódalt vár. Röviden: a Blues Pills a részletek zenekara. Bármilyen kicsapongó, ősi és garázsízű is az album, és ha úgy tetszik, retróhangzású, hippis és pszichedelikus, a hangszerelésbe elég sok tömörség is szorult. Szem előtt kell tartani, hogy 2020-at írunk, nem azt a korszakot, amelyben az a zene született, amelyből a Blues Pills az ihletét meríti. Ezért ügyes trükkökhöz kell nyúlniuk a retróhangzás újrateremtésére, hiszen sosem lélegezték és élték át annak aktualitását, bár nagy rajongói és tisztelői ennek a zenei örökségnek. A Wish I’d Known az ihletben legalább egy futó köszönettel tartozik Peter Greennek és az Albatrossnak – legalábbis ami a nyitó frázis diktálását illeti. A Blues Pills tehát olyan dolgokat próbált ki ezen az albumon, amilyeneket korábban nem. Az imént leírt „trükk” csak egy a sok közül a lemezen. A pszichedelikus bluesnak és a rhythm and bluesnak bőrük alatt elkötelezve ezúttal egy kicsit többet kacérkodtak a funkkal, mint a nyitó, ragadozó Proud Womanben, a Kiss My Past Goodbye-ban és a Bye Bye Birdyben. Aztán itt van a California, és a lezárás előtt a leghosszabb dal, a Song from a Mourning Dove, amelyek lágyabbak és finomabbak, és arra utalnak, hogy Ellin nagy rajongója Janis Joplin személyének és életművének. Főleg ami a Californiát illeti, mert az ő előadásában mintha az ikonikus énekesnő előtti főhajtás volna. Itt van a valóban dühös Low Road, amelyben Elin szétrobban minden irányba, és amelyben a szinte törzsi dobok adnak a frázisoknak és a dalnak minden erejüket. A Dust fantasztikus ballada. Igazi blueszos keringő, amelyben Elin Larrson éneke különleges intenzitással izzik, a soul-frizurát előadva.
Az album valóban szórakoztat, és azonnal magával ragad. Mert egyszerűen szólva annyira őszinte. Úgy játszották fel, mintha koncertet adnának a stúdióban. A három svéd és az amerikai mindenesetre pontos, ugyanakkor elég tömör is ahhoz, hogy ezúttal ne essenek túlzásba a pontossággal, így sikerül újrateremteniük azt a fülbemászó produkciós vibrációt, amely képszerűen kötődik a hatvanasokból a hetvenesekbe átmenő időszakban megjelent hasonló albumokhoz.
A Blues Pills kilenc éves pályafutása harmadik albumával szolgálta ki a legnagyobb ötletbeli sokszínűséget és éleslátó frissességet. Hűek maradnak hagyományukhoz, de az új albumon új dolgokat próbáltak ki, és nagyon ügyesen beépítették őket a saját stílusukba, amely így érettségében művészileg továbbfejlődött. A felállásváltozás egy retróhangzású, könnyen elkoptatható stílus esetében rendkívül üdvözlendő volt, és az új kémia a zenekarban valóban fenomenálisan gyújt. Elin ismét kivételes énekteljesítményt nyújtott, amelytől jó 40 percen át folyamatosan feláll a szőr az ember hátán, a zenekar pedig elszánt erővel és rendkívüli intenzitással játszik. A „Holy Moly!” az egyik legőszintébb teljesítménynek számít, amely mindenkit meggyőz, akit a rock and roll mágiája legalább egy kicsit megérint. A vén trottyokat, akik ezzel a Blues Pills-albummal rájönnek, hogy a Woodstock még mindig tart, és az összes fiatalabb követőt, akiknek kő helyett tárva-nyitva a szívük a rock and roll ősi mágiája előtt. Az album „gyermekien naivnak” hat, mert szűziesen őszinte lelkesedéssel szólítja meg a hallgatót, pedig mögötte tapasztalat és megtett kilométerek állnak. Éppen ezért egyértelmű, hogy a Blues Pills ezzel a lemezzel megint egy lépcsőfokkal érettebb és tapasztaltabb lett. A „Holy Moly!” ezért egy lépés előre és felfelé. Művészi továbbfejlődés! A négyéves szünet az új album és elődje, a „Lady in Gold” között ebben szintén fontos szerepet játszott.
Ez az album, ahol a rock’n’roll nők diktálnak, akik előtt csak meghajolni lehet. És Elin ebben a mesterműben a „Holy Moly!” albummal igazi királynővé vált! A „Holy Moly!” olyan album, amely 41 percen át szorosan, hipnotikusan fogva tart, és újra meg újra végighallgatod majd. A Blues Pills ezzel kiváló zenei iparosmesterekké nőtt. Kiváló módon egyesítik azt a zenei örökzöldséget, amely a bolygón jó öt évtizeddel ezelőtt született, a rock és a blues modern felfogásával, amely az ereikben kering.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Proud Woman
2. Low Road
3. Dreaming My Life Away
4. California
5. Rhythm In The Blood
6. Dust
7. Kiss My Past Goodbye
8. Wish I’d Known
9. Bye Bye Birdy
10. Song From A Mourning Dove
11. Longest Lasting Friend
Felállás:
Elin Larrson – ének
Zack Anderson – gitár
Kristoffer Schander – basszusgitár
André Kvarnström – dob, kísérő ének
Közreműködő zenészek:
Erik Harrström – zongora a 4. és 10. dalon, vonósaranzsok a 10. dalon
Rajmund Follman – cselló, hangszerelés
Fredrik Hulthe – brácsa
Tino Fjeldli – hegedű
Jesper Lindell – kísérő ének
Tom Eriksson – kísérő ének
Roya Sarvestani – szöveg a 9. dalhoz
