Kiadó: SPV/Steamhammer
Megjelenés dátuma: 1997. 10. 16.
Producer: Glenn Tipton
Az album hossza: 58.13 perc
Stílus: Heavy Metal
Értékelés: 8.0/10
Őszintén sokkolt és teljesen kétségbeesett voltam, amikor 1997-ben először meghallgattam ezt a lemezt. Úgy tűnik azonban, hogy az évek során megtanultam szeretettel hallgatni a metál szélsőségesebb megnyilvánulásait is, így ez a kritika az én tollamból végre értelmet nyer, hiszen a „Jugulator”-ra már frusztráció nélkül tudok tekinteni, olyan stílusban, hogy: „Buhuhu, kár, hogy Halford már nincs ott!”
A „Painkiller” (1990) megjelenése után hét évvel a Judas Priest extrémebben és agresszívebben csapott vissza, mint valaha. A „Painkiller” az új lemez brutalitásához képest egy ártatlan kis veréb. Az „extrém” jelzőt általában a death vagy black metalra és a köztes változatokra használják, a Judas Priest esetében azonban, ha visszatekintünk arra, amik voltak, és arra, amivé a Jugulatorral váltak, mindenképp nagyon találó kifejezés. Halford már nincs ott. A zenekarhoz a kanadai Tim „Ripper” Owens csatlakozott, aki erejével minden egyes szakaszban földbe döngöli Halfordot. Ripper hangszíne nem olyan felismerhető, mint Rob Halfordé, és nem is olyan karizmatikus figura, mint Rob volt, de a fickó rettenthetetlenül lerázta magáról az elődje hagyta híres örökség árnyékát. Tim a „Jugulator”-hoz Halford utánzása vagy tisztelete nélkül állt hozzá, és mindent teljesen a maga módján énekelt el. Extrémen, ahogy a Judas Priest elvárta tőle.
Ha a „Painkiller” szolgált is fel néhány félhangos agresszióval átszőtt kitérőt, a „Jugulator” most tele van velük, a Priest ugyanis vadul harap, mint egy pitbull. Ha nem is robban szét a fejed a lemez alig egy órás hallgatása közben, a brutális ütések és rúgások zápora után teljesen kimerülten, kifacsarva fogsz heverni a fotelod ölelésében.
A címadó dalra gond nélkül rásüthetjük a progresszív jelzőt. Köztudott, hogy a Judas Priest mindig szívesen kísérletezett szabadon, és ez most sem volt másként. A címadó szám tartalmazza a ritmusszekció néhány legbonyolultabb szakaszát, masszív, izzó riffelést, amely a motívumokon át folyamatosan változtatja az arcát, valamint Ripper fenomenális akrobatikáját, amellyel jelzi, hogy erősebb, mint Halford, különösen a közepes és mélyebb hangfekvésekben, éles, tiszta sikolyaival pedig azonnal tudtul adja, hogy azt csinál a hangjával, amit csak akar. Tim agresszív énekhangja a középső részekben még tovább fokozza a félhangos gitárriffekkel tálalt sötét, komor hangulatot, amely az egész lemezen végigvonuló dalokban kivételes atmoszférát teremt..
A Bloodstained fantasztikus, klasszikus felépítésű főriffet tartalmaz. Az olyan hasonló kaliberű számokkal együtt, mint a Burn In Hell, a Bullet Train, a Death Row és a Dead Meat, K.K. és Glenn megveszekedett gitárpörgetésének egyik sok lenyűgöző pillanata. Ezek a dalok mind ördögien felhúzottak, élesen groove-osak, teljes erejükből okádják a tüzet, és izgalmas ellentéteket hordoznak a terrorisztikusan felbrutalizált zaj és a még megmaradt dallamosság között. A Judas Priest elért új ütőereje azonban a zenekar történetének legpusztítóbb pillanata. Ezekben a számokban a kettős lábdob torpedózása és az éles gitárszaggatás között feszül a kivételes kontraszt. Tim végig variálja az énekét a különféle specialitásaival. Ezek a dalok a robbanás és a totális, kompromisszumok nélküli detonálás pillanatai. Érdekes, hogy hosszú évek óta először a gitárpárbajok valahogy elveszítik elsődleges szerepüket a zenekar kifejezésmódjában. Minden az izzó riffelés körül forog, a gitárszólók kifejezőerejét pedig Ripper is csökkenti nyers erejével, amellyel olyan meggyőzően elárasztja a hallgatót.
Drámaibb és atmoszferikusabb vonalú dalokat is találunk néhányat. Az első az Abductors, ahol Ripper a legarrogánsabb, mérges mély részek és a teljesen tiszta, ultraszonikus sikolyok közötti váratlan váltásaival nyűgöz le különösen. Az egyik ilyen dal, ahol Ripper drámaérzéke különösen kiemelkedik, a Brain Dead. A lemez epikus és hangulati csúcspontja pedig kétségtelenül a Cathedral Spires, ahol a refrénben többszólamú kórus csatlakozik az énekeshez, és Tim alapvonalával kiválóan megérti egymást. Ez a leghosszabb dal, amit a Judas Priest valaha írt, hiszen jó 9 perces. A Cathedral Spires egyben az a szám, amelyben a Judas Priest a legtöbb dallamot kínálta a lemezen, és minden bizonnyal ez fogja a legnagyobb sikerrel megragadni a zenekar „Halford-korszakos” rajongóinak figyelmét. Nem szabad megfeledkeznem a Decapitate című dalról sem, amely magyarul kedvesen hangzik: „levágni a fejet”. Ez a leglassabb szám, gördülő ritmussal, nehéz ütésekkel a dobfelszerelésen, és ismét groove-os, tömény gitárriffeléssel. A dal remek hangzásmélységet és kifejezőerőt hordoz, érdekes énekes többszólamúsággal, amelyet szándékosan eltorzítottak hangeffektekkel, és ezek valóban félelmetes érzést keltenek a számban. „You’ve lost your head sir!? Well, you will tomorrow!” Ijesztő gitárfutamokkal teli rémtörténet, egyszóval rendkívül érdekes alkotás a zenekar tollából.
A Judas Priest elérte a célját. Az eredmény ismét egy teljesen egyedi léptékű lemez, amelyet csak maga a zenekar képes megismételni. A szövegek tele vannak haraggal, fájdalommal és csalódottsággal a kisember élete miatt, aki a jelenben él, az ellenőrzés és irányítás igézetébe burkolva. Egy pici fénysugarat sem találni sem a zenében, sem a szövegekben. A lemez a kegyetlen valóság totális támadása. A Judas Priest a közvetlenül a két szem közé csapó, agresszív, félhangos gitárlehamvasztást, Ripper Owens magabiztos és változatos, Halfordnál sokkal agresszívebb éneklését, valamint Scott Travis kiváló dobolását, amely a „Painkiller” óta még „nőtt” is, fantasztikusan illesztette össze. Mint mindig. Nagyon meggyőzően. Minden tényező felerősíti egymást. Pusztítónak, ütősnek, a leghangosabbnak lenni: a „Jugulator”-on minden maximálisan felhúzott és a végsőkig felerősített. Mindig a saját útján. A Judas Priest a „Jugulator”-ral új rajongókat vonzott a maga oldalára, főleg a thrash metal kedvelői közül, a klasszikus korszak Rob Halforddal megátalkodott védelmezői viszont elfordultak tőlük. Ez az utóbbi azonban butaság. A „Jugulator” fantasztikus lemez, amely teljes őszinte szívével ragyog a küldetésében. A Judas Priest ismét azt tette, amit pályafutása során mindig is: lemezről lemezre fokozták a zajt, és a „Jugulator” a „Painkiller” óta a zenekar legdühösebb és legagresszívebb lemeze. Csupán egy a zenekar sok arca közül.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Jugulator
2. Blood Stained
3. Dead Meat
4. Death Row
5. Decapitate
6. Burn in Hell
7. Brain Dead
8. Abductors
9. Bullet Train
10. Cathedral Spires
Felállás:
Tim „Ripper” Owens – ének
Glenn Tipton – gitár
K.K. Downing – gitár
Ian Hill – basszusgitár
Scott Travis – dobok
