Kiadó: Virgin Records
Megjelenés dátuma: 2023. 9. 29.
Producer: Steven Wilson
Az album hossza: 64.05 perc
Műfaj: Progressive Rock/Art Rock
Értékelés: 9.0/10
A progresszívrock-világ alig tudta visszafogni az örömujjongást, amikor Steven Wilson, a kortárs kísérleti rock meghatározó alakja és a kultikus Porcupine Tree frontembere bejelentette új szólóalbumát „The Harmony Codex” címmel. Természetesen azonnal megindult a találgatás: vajon az új szólóprojekt folytatja-e elődje, a „The Future Bites” (2021, RockLine kritika) hangzásvilágát, amely a synthpop és az elektronika hatásaival kacérkodott, vagy ismét közelebb kerül a „hagyományos” progresszív rockhoz, amelyet Steven többé-kevésbé a „Closure/Continuation” (2022, RockLine kritika) lemezen ápolt, a nemrég „feltámasztott” Porcupine Tree legújabb teljesítményén.
Aki ismeri Steven zenei filozófiáját, az egy cseppet sem lepődik meg azon, hogy a „The Harmony Codex” jóval más, sokkal eklektikusabb vállalkozás, mint a poposabb irányba mozduló elődje. Helyenként különféle hatások kollázsának tűnik, vagy e kiváló zenész, zeneszerző és producer teljes életművének összefoglalójának, ugyanakkor logikus evolúciós lépésnek a szólópályáján.
Az eklektika kedvelőinek sok örömük lesz a „The Harmony Codex” hallgatása közben, főleg azoknak, akik attól tartottak, hogy Steven az új projekttel még mélyebbre merül a synthpopban, vagy túlzottan kommercializálja a hangzást. A számok többsége – bár az album vége felé visszatér a mellotron – nem emlékeztet a hagyományos progresszív rockra, hiszen az új szerzemények oroszlánrészén az elektronikus textúrák minimalizmusa uralkodik. A „The Harmony Codex” igazi hibrid: a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveinek különféle, többnyire kísérleti zenei hatásaiból építkezik, a progrock világán belülről és kívülről, és Steven ezeket soha nem szégyellte.
Talán ezúttal egy hajszállal több az ambient-instrumentális pillanat a megszokottnál, mintha Steven mostanában sokat hallgatta volna a Tangerine Dreamet. Az egyes számokon persze a neves zenészek egész légiója közreműködött, közülük elsősorban Steven régi cimborái emelkednek ki, mint Adam Holzman, Craig Blundell, Nick Beggs és Theo Travis, míg ezúttal először dolgozott együtt Guy Pratt-tel és Pat Mastelottóval.
Az utolsó kétségeket is eloszlatja, hogy a „The Harmony Codex” az elődjéhez képest teljesen más természetű: már a nyitó „Inclination” is Steven pályafutásának legkísérletibb alkotásai közé tartozik, és az elektronika, a jazz és a világzene különféle elemei fedezhetők fel benne. A csendes és kavargó ambient átmenetek harmonikusan váltják egymást, Steven éneke pedig csak a harmadik perc után lép be. A záró gitárhangok úgy szólnak, mintha Robert Fripp gitáros-matematikai iskolájából érkeztek volna. A „hétköznapi halandók” könnyebben megbirkóznak a valamivel hozzáférhetőbb, többnyire akusztikus és többszólamú csemegével, a „What Life Brings”-szel, amellyel Steven ismét felhívja a figyelmet kivételes zenei sokszínűségére. Talán éppen a felejthetetlen Pink Floyd egyes szerzeményeivel való hangzásbeli rokonság a fő oka annak, hogy ezen a számon basszusgitárosként az említett Pratt működött közre.
A leírhatatlan nosztalgia és a megdöbbentő melankólia keveréke, amely gondosan megválasztott minimalista elektronikus mintákkal uralja az „Economies of Scale”-t, jól ismert mindenkinek, aki szereti Steven személyét és munkásságát, de ezúttal is jéghideg hangulattal és társadalomkritikai üzenettel rázza meg a hallgatót. Kétségkívül az új album egyik csúcspontja, ami annak fényében, hogy ebben a számban Holzman szerzőtársként működött közre, nem meglepő.
Remekül sikerült az „Impossible Tightrope” is, amely igazi csemege a progrockos eklektika minden rajongójának. Az első részben főleg Steven intelligens gitárpasszázsaival és Travis rendezte fantasztikus szaxofonszólójával nyűgöz le. Később fenséges többszólamú harmóniák lépnek be, a gitárfrázisok szinte „matematikai” egymásutánja pedig kissé a King Crimsont idézi. Mindenki, aki az elmúlt években attól félt, hogy Steven popróker lesz, vagy hangzásilag valahol az újhullámos nyolcvanas években ragad, ebben a számban koronatanút kap arra, hogy rég volt ennyire kísérletező kedvében, és hogy még mindig szívesen hallgatja a hetvenes évek „old school” prog rockját.
A „Rock Bottom”-on főszereplő, nem csupán kísérő énekesnőként tér vissza Steven régi ismerőse, az izraeli Ninet Tayeb, aki korábban a „Hand. Cannot. Erase” (2015, RockLine kritika) és a „4½” (2016, RockLine kritika) albumon működött vele együtt. Ninet egyben ennek a szokatlan, kissé „soulos” számnak a szerzője is, miközben Steven gitárszólóját ezúttal David Gilmour is jóváhagyta volna. A „Beautiful Scarecrow” egy újabb kifejezetten ambient jellegű szerzemény, amely számos gyönyörű zenekari hangszerelést, valamint kevésbé hangsúlyos elektronikus és világzenei elemeket tartalmaz Steven hagyományosan melankolikus énekének vezérletével. Valószínűleg Peter Gabrielnek is tetszene, aki az utóbbi időben szintén kiváló új dalokkal lep meg.
A címadó szám kifejezett ambient minimalizmusával, ismétlődő akkordjaival és Steven felesége, Rotem által elmondott szövegével kétségkívül Steven eddigi pályafutásának egyik legkülönösebb alkotása. A „Time Is Running Out” afféle hibrid Steven hagyományos progrockos szerzői stílusa és az elmúlt pár évben (ismét) magához vonzó, kifejezetten elektronikus irány között. Még elektronikusabb az „Actual Brutal Facts”, amely akár az előző albumon is helyet kaphatott volna, ha nem lenne kifejezetten sötét ambient természetű, ami helyenként egy orosz maffia tulajdonában lévő éjszakai klub megszokott zenei aláfestését idézi, a záró gitárszóló pedig valószínűleg szándékosan hangzik teljesen skizofrénnek és „szétszórtnak”. A záró „Staircase”, amely szintén kacérkodik az elektronikával, de jóval finomabb módon, kitűnő gitárszólót és nagyon jó hangulatot tartalmaz, különösen a felénél, amikor nosztalgikus vokális harmóniák lépnek be.
A „The Harmony Codex” a szó igazi értelmében a harmonikus eklektika kódexe. Steven ismét dekonstruálta a hosszú ideje kitartó hívek elvárásainak többségét, akiknek gyakran teljesen eltérő elképzeléseik vannak arról, milyennek kellene lennie az „ideális” Wilson-szólóalbumnak, vagy éppen ellentétesen gondolkodnak arról, merre tartson a modern progresszív rock. Kiszámíthatatlan hangzásvilágával, amely kerül minden konvencionalitást, az elődhöz hasonlóan biztosan két táborra osztja a rajongókat: egy részük a „The Harmony Codex”-ben az év progrockalbumának várományosát ismeri fel, a többiek pedig Steven korábbi szólóteljesítményeit siratják, amelyek nem álltak annyira távol attól, amit egykor a Porcupine Tree-vel alkotott. A „The Harmony Codex” nem prog-puristáknak való album, hanem zenei gurmanoknak.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Inclination (7:16)
2. What Life Brings (3:39)
3. Economies of Scale (4:18)
4. Impossible Tightrope (10:44)
5. Rock Bottom (4:25)
6. Beautiful Scarecrow (5:21)
7. The Harmony Codex (9:50)
8. Time Is Running Out (3:59)
9. Actual Brutal Facts (5:06)
10. Staircase (9:27)
Felállás:
Steven Wilson – ének, gitárok, billentyűk, mintavételezés, basszusgitár, ütőhangszerek, programozás
Vendégzenészek:
Ninet Tayeb – főének (5. sz.), gitár (5. sz.), kísérőének (1., 2. sz.)
David Kolar – szólógitár (1., 9. sz.), ambient gitár (4. sz.)
Lee Harris – pszichedelikus gitár (4. sz.)
Niko Tsonev – gitár (1., 4., 10. sz.), szólógitár (5., 8., 10. sz.)
Ben Colleman – hegedű (4. sz.)
Guy Pratt – basszusgitár (2. sz.)
Nick Beggs – Chapman stick (6., 10. sz.)
Nate Navarro – ‘fretless’ basszusgitár (1. sz.), basszusgitár (9. sz.)
Pat Mastelotto – dob (1. sz.), ütőhangszerek (1. sz.)
Craig Blundell – dob (2., 5., 6., 10. sz.), ütőhangszerek (6., 9. sz.)
Sam Fogarino – dob (10. sz.)
Nate Wood – dob (4. sz.)
Jason Cooper – tomtom (6. sz.)
Theo Travis – fuvola (1. sz.), szaxofon (4. sz.), duduk (6. sz.)
Adam Holzman – billentyűk
Jack Dangers – billentyűk (6. sz.), programozás (9. sz.)
Nils Petter Molvaer – trombita (1. sz.)
David Kosten – programozás (1., 10. sz.)
Rotem Wilson – hangok (7., 10. sz.)
