Kiadó: Music For Nation / Sony
Megjelenés dátuma: 2022. 6. 24.
Producer: Steven Wilson
Az album hossza: 48.02 perc
Stílus: Progressive Rock
Értékelés: 9.5/10
A modern progresszív rock titánjai, a Porcupine Tree csaknem tizenhárom év után új stúdióalbummal tértek vissza, a címe „Closure/Continuation”. A sokatmondó cím szójáték, és egyben utalás a zenekar közeli jövőjét övező rejtélyre. Az új albumot népszerűsítő turné után lezárják-e, vagy folytatják a Porcupine Tree nagyon sikeres zenei történetét, az a „Closure/Continuation” megjelenésekor ugyanis még nem dőlt el.
A közbeeső időszakban, 2009 és 2021 között, amikor a Porcupine Tree nem volt jelen az aktív zenei életben, a főnökük, a „többfunkciós” zeneszerző, producer, gitáros, billentyűs és énekes Steven Wilson remek szólókarriert épített, és semmi jele nem volt annak, hogy sietne újraindítani a kultikus zenekart, amely az elmúlt évtizedekben olyan progresszívrock-klasszikusokkal nyűgözött le, mint a „Stupid Dream” (1999), a „Lightbulb Sun” (2000), az „In Absentia” (2002), a „Deadwing” (2005) vagy a „Fear Of a Blank Planet”, hogy csak néhányat említsünk a változatos pályafutás kiemelkedő stúdiómunkái közül. A dobos különc, Gavin Harrison ez idő alatt a King Crimson és a The Pineapple Thief tagja lett, ahol még tovább csiszolta elképesztő dobtechnikáját, míg a billentyűs Richard Barbieri, aki egykor a Japan tagjaként is elkápráztatott, különféle szóló- és mellékprojektekben tevékenykedett.
A zenekart, amely hivatalosan sosem oszlott fel, csupán átmeneti „hibernációban” volt, az új album felvétele előtt elhagyta a hosszú ideje velük játszó basszusgitáros, Colin Edwin, vagyis a Porcupine Tree mostantól trió. Ez a progresszív rockban viszonylag ritka jelenség, de néhány más kultikus prog zenekarnak is csak három tagja volt, vagy végig (például Emerson, Lake & Palmer és Rush), vagy egy bizonyos időszakban (például Genesis, Pink Floyd, Van der Graaf Generator), úgyhogy nem valami sokkoló változásról van szó. Az összes basszusvonalat maga Steven játszotta fel, akinek ez nem jelentett különösebb teljesítményt. A látszólagos tétlenség ellenére Wilson, Harrison és Barbieri a hivatalos inaktivitás idején lassan rögzítette az új albumot, amely nagyjából nyolc hónappal azután látta meg a „napvilágot”, hogy a Porcupine Tree 2021 októberének végén bejelentette visszatérését az „élők sorába”.
Az album első fele kifejezetten sötét, melankolikus hangulatú, a folytatásban viszont ez a Porcupine Tree-re nagyon jellemző atmoszféra valamivel kevésbé hangsúlyos, és kicsit derűlátóbbá válik. Steven és társai az új album minden dalán bebizonyítják, hogy páratlanok, ha hihetetlenül intenzív hangulat felépítéséről van szó, és ez az album első perceitől az utolsóig nem enged. Akiket aggasztott, hogy a Porcupine Tree a visszatéréssel kereskedelmi vizekre evez, és a pop és az elektronika elemeivel kezd játszani, ahogy Steven tette az utolsó két szólólemezén, megnyugodhatnak: nem ez történt. Ugyanakkor a metálelemeket jócskán visszavették a zenéjükben, hiszen Steven már régen megunta őket. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt húsz év legkevésbé ütős albumáról van szó, de ez korántsem azt jelenti, hogy egyes dalokon ne lennének torzított gitárok és ütős dobzáporok.
A markáns basszusvonalakkal induló „Harridan” még az album megjelenése előtt, nyitó kislemezként jött ki, és ez adta az első bepillantást az új lemezbe. A zenekar hívei hallgatás közben egy pillanat alatt megnyugodtak, ha nem épp lelkesedtek, mert nagyon szolid, felismerhetően Porcupine Tree-stílusban felépített dalról van szó. A refrénbe vezető rész sokakat emlékeztethet az Opeth újabb munkáira, akikkel Stevennek elég sok kapcsolódási pontja van. Az „Of the New Day”, az album második kislemeze, amely néhány pszichedelikus pillanatot is tartalmaz, stílusában az album összes dala közül a Porcupine Tree századforduló körüli munkáira emlékeztet, vagyis a „Stupid Dream” és a „Lightbulb Sun” korszakára. Romantikus balladaként indul nosztalgikus ének-teljesítménnyel, ami egy pillanat alatt a „Deadwing” örökzöld „Lazarus”-át idézi, aztán jön az átmenet az ütős hangszeres szekcióba.
A „Rats Return”, a harmadik kislemez, Steven Brexit utáni depressziójának és a populista politikusoknak „van ajánlva”, a modern, bohócképzőművészeti fajtának, akik mindig légvárakat ígérnek a népnek, valójában viszont csak a saját seggük és a telhetetlen pénzhajhászás számít nekik. Sokakat emlékeztethet Steven szólóanyagának néhány darabjára abból az időből, mielőtt popprockosabb és elektronikusabb vizekre tévedt, bár ez is egy klasszikus Porcupine Tree-stílusú szerzemény, amely egyenlő arányban tartalmaz „old school” progresszív rock- és progresszív metálelemeket. A háttérben szóló kísérő vokálharmóniák tovább mélyítik az egész dalt átható szorongó hangulatot, ami kiváló összhangban van a szöveggel.
A „Dignity” rendkívül gazdag ambient csemege női vokálharmóniákkal a háttérben, és egyetlen régi Porcupine Tree-rajongót sem hagy hidegen. A „Herd Culling”, a negyedik kislemez, kifejezett, megvastagított basszusvonalakat tartalmaz, amelyekkel Steven emlékeztet rá, hogy az évek során nemcsak ambiciózus gitáros lett, hanem basszusgitárosként is remekül feltalálja magát. A dalszöveg a duplacsövű puskával az istállók felé induló „redneckekről” szól, és az Egyesült Államokbeli Utah állam egyik farmján állítólag történt paranormális jelenségek ihlették. A titokzatos hangulattal átitatott „Walk the Plank” rengeteg elektronikus mintát tartalmaz és, érdekes módon, egyáltalán nem használ gitárt, ám a melankolikus vokálharmóniák és a pszichedelikus színezetű hangszeres szekciók összehangolt váltakozásával mégis nagyon jól sikerül.
A „Chimera’s Wreck”, ez az epikus mestermű a jellegzetesen sötét-melankolikus bevezető résszel és ütősebb folytatással, amelyet Steven apjának halála ihletett, teljesen egyenrangú a Porcupine Tree történetének legjobb dalaival. A régi rajongók a felismerhető kísérő vokálharmóniáknak is örülni fognak, amelyek a zenekar legbecsültebb korszakának, a múlt század végének és e század elejének néhány dalát idézik. Steven, aki közben falsett énekhangokkal is játszik, bizonyítja, hogy az elmúlt néhány évben énekesként még egy minőségi szintet lépett előre.
Tekintve, hogy a Porcupine Tree-ről van szó, nem meglepetés, hogy mind a három bónuszdal minőségben semmivel sem marad el a „szabályos” „Closure/Continuation”-szerzemények mögött. A „Population Three” kiváló, elképesztően melankolikus instrumentális szám, amely bizonyos gitárfrázisok és dobátmenetek miatt egy-egy pillanatra kissé a Rush néhány munkájára emlékeztet, de minden más hangzásbeli szempontból teljesen felismerhető Porcupine Tree-alkotás.
A melodramatikus atmoszférával és nosztalgikus gitár-billentyű harmóniákkal átszőtt „Never Have”-ben elsősorban az „old school” prog bizonyos elemei nyűgöznek le, amelyekkel Steven arra emlékeztet, hogy a Camel továbbra is az egyik kedvenc zenekara. A akusztikus gitárszólamokra és romantikus többszólamúságra hangsúlyt fektető „Love in the Past Tense” szintén érdekes kísérlet. Bár Steven 2019-ben feleségül vette választottját, Rotemet, és ezzel véget vetett a gondosan őrzött magánéletével kapcsolatos számos találgatásnak, a költészete továbbra is társadalomkritikus és sok tekintetben szarkasztikus, vagyis nincs füle holmi (potenciálisan közhelyes) szerelmi kiáradásokra.
A Porcupine Tree igazolta a nagy várakozásokat, és gondoskodott róla, hogy a „Closure/Continuation” ne csak az utóbbi idők legvártabb progrock albuma legyen, hanem a 2022-es év legjobb lemezének egyik fő várományosa is. A Porcupine Tree közelmúltbeli sikeres újraegyesülésének egyetlen (langyos) kritikája arra a tényre vonatkozik, hogy a zenekar a hét dalból négyet kislemezként kiadott még a „Closure/Continuation” megjelenése előtt, és ezzel csatlakozott néhány mai zenekar kellemetlen gyakorlatához, akik az album felénél többet még a megjelenés előtt feltárnak. Akik ellenálltak a kísértésnek, és inkább megvárták az albumot, gazdagon megjutalmazattak. A zenekar jövője a turné után egyelőre „a levegőben lóg”, mivel Steven jelenleg inkább afelé hajlik, hogy a „Closure/Continuation” legyen az utolsó stúdióalbumuk, mint hogy a két régi cimborával folytassa a közös munkát. Állítása szerint azt szeretné, ha a Porcupine Tree történetét a lehető legjobb módon zárnák le. Ha így van, célját teljesen elérte, hiszen a „Closure/Continuation” a lehető legjobb búcsú a vitathatatlanul legfontosabb, és talán a legjobb progrock zenekartól az elmúlt három évtizedben.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Harridan (8:08)
2. Of the New Day (4:43)
3. Rats Return (5:40)
4. Dignity (8:22)
5. Herd Culling (7:03)
6. Walk the Plank (4:27)
7. Chimera’s Wreck (9:39)
8. Population Three (6:52) *
9. Never Have (5:08) *
10. Love in the Past Tense (5:50) *
* … további dalok (‘deluxe’ változat)
Felállás:
Steven Wilson – ének, gitár, basszusgitár
Richard Barbieri – billentyűk, szintetizátorok, hangfeldolgozás
Gavin Harrison – dob, ütőhangszerek
Közreműködő zenészek:
Lisen Rylander Löve – hangminta a 4. dalon
Suzanne Barbieri – hangminta a 4. dalon
