Kiadó: K-Scope
Megjelenés éve: 2015
Produkció: Steven Wilson
Az album hossza: 65.44
Műfaj: Progressive Rock / Art Rock
A mai progresszívrock-zenészek közül a sokoldalú zseni, Steven Wilson tette minden bizonnyal a legtöbbet e már régóta nem túl népszerű irányzat népszerűsítéséért és előrevitelééért. Amióta a Porcupine Tree-t „The Incident” (2009) után határozatlan időre „mellékvágányra” tette, egyre aktívabban szentelte magát a legalább ennyire termékeny és ambiciózus szólókarrierjének, amelyben eddig három kiváló stúdióalbumot jegyez. Számos mellékprojektje, producerként végzett munkája és néhány prog-klasszikus új hangzásra hozása is rendkívül értékes hozzájárulás a mai prog-színtérhez. Ez utóbbival sikerrel ébreszti fel a fiatalabb hallgatók érdeklődését is a prog aranykora iránt, Steven pedig régóta a műfaj legfontosabb szereplője és mecénása.
A „Hand. Cannot. Erase” Steven negyedik szólóalbuma, és érezhető stílusváltást hoz a sötét hangulatú elődhöz, a „The Raven That Refused to Sing (And Other Short Stories)” (2013) lemezhez képest: atmoszférájában kevésbé borongós, bár Wilsonra jellemzően még mindig kifejezetten melankolikus alkotás, bővelkedik elmélkedő pillanatokban. Stílusában jóval kisebb hangsúlyt kap a jazz – ebben közrejátszott Theo Travis fúvós (Soft Machine Legacy, Gong) hiánya is –, Steven viszont többször kacérkodik a pop rockkal, az elektronikus zene elemeivel, a prog metallal és a hetvenes évek szimfonikus progresszív rockjával.
Travis ezúttal vendégzenészként csak a „Happy Returns” című dalban bukkan fel, ahol a kultikus dobos, Chad Wackerman (ex-Frank Zappa) is vendégeskedik. Stevennek egyébként sikerült együtt tartania a előző album teljes kísérőzenekarát, amely a koncertturnékon is hű marad hozzá, és olyan virtuózokból áll, mint a kultikus basszusgitáros/Chapman stick-játékos/vokalista Nick Beggs (Kajagoogoo, Steve Hackett), a különc gitáros Guthrie Govan (The Aristocrats, ex-Asia), a dobmániákus Marco Minnemann (The Aristocrats, Joe Satriani), valamint a nagyra becsült jazzbillentyűs, Adam Holzman (főleg alkalmi zenészként ismert, aki pályája során Miles Davisszel is dolgozott). Ez a felállás lehetővé teszi a fáradhatatlan zenei munkamániás Wilsonnak – aki az éneklés, a gitár- és billentyűjáték, a producerkedés és a zeneszerzés mellett természetesen minden szöveget is ő ír –, hogy maximálisan megvalósítsa rendkívül ambiciózus ötleteit, amelyekből a „Hand. Cannot. Erase” albumon bizony nincs hiány.
Az elődjéhez hasonlóan a „Hand. Cannot. Erase” is koncepcióalbum, ezúttal azonban Joyce Carol Vincent (1965-2003) igaz története ihlette: a lemez dalainak többsége egy londoni lány megrázó történetét meséli el, aki egyszer csak „eltűnt”. Hirtelen otthagyta a munkahelyét, és megszakított minden kapcsolatot a külvilággal (állítólag a családon belüli erőszak miatt). Eltűnését (és későbbi halálát) szinte három évig sem vette észre senki, pedig szép volt, népszerű, és sok (nyilván hamis) barátja volt. Sem az állandóan bekapcsolt tévé hangja, sem a lakásából szivárgó irtózatos bűz nem volt elég ahhoz, hogy valaki bekopogjon az ajtaján. Végül a kifizetetlen csekkek és az adók miatt törtek be a lakásba, és megtalálták a maradványait (csontvázát), körülötte felbontatlan karácsonyi ajándékokkal (a pontos halálok mind a mai napig tisztázatlan). Ez ismét sokatmondóan vall a modern neoliberális társadalom vadságáról és elvetemültségéről, ahol az „egyetlen örök dolog” az adó és a halál.
Wilson az ötletet a „Hand. Cannot. Erase” koncepciójához a „Dreams of a Life” című dokumentum-dráma megnézése után kapta, amely Vincent életéről szól. Ezután a koncepció főszereplőjének kissé megváltoztatta az élettörténetét, olasz gyökereket és egy fiatalabb húgot adott neki. Jó tudni, hogy továbbra is csípős társadalomkritikus marad, és megőrzi magas fokú empátiáját azok iránt, akiket felőrölt a modern társadalom gépezete.
Az album jobb pillanatai közé tartozik – Steven régi szokása szerint alaposan megtömték mellotronnal – a tízperces csemege, a „3 Years Older”, amely tele van szimfonikus prog rock és prog metal elemekkel, és amelyben a virtuózok már a bevezető részben bőven kapnak teret hangszeres „bemelegítésre”. A címadó dal megrázó üzenetével érdekes kirándulás a pop rock felé, ami Stevennél, aki a Porcupine Tree idejében is írt jó néhány hasonló, popos bájú dalt, egyáltalán nem szokatlan. A „Perfect Life” című dalban, amelyben a beszélt részt a híres walesi mezzoszoprán, Katherine Jenkins adja, Wilson az elektronikus zene ambient elemeivel játszik. Az album egyik legerősebb pillanata a sötét hangulatú „Routine”, amely egy kimerült, depressziós nő mindennapi rutinjáról szól, aki egy iskolai lövöldözésben elvesztette a gyerekét. Itt Steven mellett a fő vokálban harmonikusan csatlakozik hozzá a különleges vendég, az izraeli énekesnő, Ninet Tayeb.
A „Home Invasion” a jazz fusion, az újhullám és a pszichedelia erőteljes keveréke, ahol minden résztvevő zenész bőven kap teret színes improvizációkra. Érdemes kiemelni a több mint tizenhárom perces „Ancestral” című eposzt is, amely az egész album művészi csúcspontja, és amelyben Wilson mester ismét számos különböző zenei hatást demonstrál. Az „Ascendant Here On…” pedig tipikus Wilson-féle lezárása az albumnak, ahol a refrén éneklése közben végleg a nosztalgia és a melankólia keserű keveréke uralkodik el.
Steven Wilson a kiváló „Hand. Cannot. Erase” után is a kortárs progresszív rock éllovasa marad: az albumon számos különböző zenei hatást ötvöz, és egy megrázó koncepción keresztül néhány rendkívül üdvözlendő, friss ötletet mutat be. Meglepődni tényleg nincs miért, hiszen a mester az mester marad, miközben végig kiváló zenészgárda segíti. Az album, amely kétségtelenül az év prog-lemezének egyik fő várományosa lesz, a mondanivalót tekintve karrierje eddigi legerősebb pillanatait tartalmazza. Stevennek az a kissé vitatott döntése, hogy a Porcupine Tree – amelyet egyszer szinte biztosan feltámaszt – csupán egy lesz a mellékprojektjei közül, miután a „The Raven That Refused to Sing” váratlan sikere után a szólókarriernek adott elsőbbséget, sokakat elszomorított, ha nem egyenesen feldühített. Ő azonban nagyon jól tudja, hol van jelenleg a művészi szíve, és amíg ilyen minőségi albumokat alkot, mint a „Hand. Cannot. Erase”, egyáltalán nincs okunk rossz kedvre.
szerző: Peter Podbrežnik
pontszám: 10 / 10
Számlista:
1. First Regret (2:01)
2. 3 Years Older (10:18)
3. Hand Cannot Erase (4:13)
4. Perfect Life (4:43)
5. Routine (8:58)
6. Home Invasion (6:24)
7. Regret #9 (5:00)
8. Transience (2:43)
9. Ancestral (13:30)
10. Happy Returns (6:00)
11. Ascendant Here On…(1:54)
Felállás:
Steven Wilson – ének, gitár, mellotron, billentyűs hangszerek, basszusgitár, bendzsó, kalapácsos cimbalom, programozás, effektek
Guthrie Govan – gitár
Nick Beggs – basszusgitár, Chapman stick, vokál)
Adam Holzman – billentyűs hangszerek
Marco Minnemann – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Dave Gregory – gitár (2., 3. és 10. szám)
Chad Wackerman – dob (6.)
Ninet Tayeb – ének (5. és 9.)
Theo Travis – fuvola és baritonszaxofon (9.)
Katherine Jenkins – beszélt szöveg (4.)
Leo Blair – szólóének (5.)
Schola Cantorum Of The Cardinal Vaughan Memorial School – kórus (5., 10. és 11.)
London Session Orchestra – zenekari hangszerelés (9. és 10.)
