Kiadó: Chrysalis Records / Island Records
Megjelenés dátuma: 1971. 3. 19.
Produkció: Ian Anderson & Terry Ellis
Az album hossza: 42.55 perc
Stílus: Progressive Rock
Értékelés: 10/10
Mi közös a pedofil csavargó Aqualungban, a kiskorú örömlány kancsal Maryben, valamint a fagyos és hírhedt falusi tanítónőben, akit a diákjai Mati Goskának kereszteltek el? Nem Kersnik Kmetske slike című művének vagy Cankar Hlapciének szereplői ők, hanem a Jethro Tull egyik legjobb albumának főhősei. Az „Aqualung” félig koncepcióalbum: hivatalosan nincs koncepciója, mégis végig érezni, hogy van, mind az első, mind a második lemezfélen. A karizmatikus fuvolás-énekes és a zenekar hajtóereje, Ian Anderson már az előző lemezen, a „Benefit” című albumon (1970) kezdett nemcsak kiváló zenészként, hanem kivételes társadalomkritikus mesélőként is megmutatkozni. Rendkívül éles eszű fekete humorával, amely minden szépítés nélkül ábrázolja a megcsontosodott brit osztálytársadalom hétköznapjait, egy szempillantás alatt magasabb intellektuális szintre emelte a zenekart. Az „Aqualung” lemezen először festett ilyen nyíltan és kivételesen színes keresztmetszetet a brit társadalomról a legalsó társadalmi rétegtől egészen a zsíros gazdagságban dagonyázó klérusig. Az album első felében a szövegek többnyire a társadalom legalján élők nyomorát és apátiáját mutatják be, a második fele viszont nyílt támadás a szervezett vallások tévelygései ellen, jelen esetben főként az anglikán egyház ellen. A borító képe megjelenésekor szintén számos vitát váltott ki: Ian Anderson a Jethro Tull, Aqualung pedig Ian Anderson, vagy fordítva? Ezzel az albummal a zenekar szinte mitikus méreteket öltött.
Zeneileg az album dalainak többsége a mai napig a zenekar legjobbjai közé tartozik, és állandó részei a koncertprogramjaiknak. Fontos újítást hozott a zenekar hangzásába Jeffrey Hammond-Hammond basszusgitáros, aki az előző turné végén távozó eredeti basszusgitárost, Glenn Cornickot váltotta. Az albumon először kap nagyobb szerepet John Evans billentyűs is, aki az előző lemezen már nem hivatalos tagként a zenekar része volt. Az „Aqualung” stílusában keményebb, mint a zenekar bármelyik korábbi albuma, hiszen tele van klasszikus Barre-riffekkel és számos ütős átmenettel, az egyes dalok stílusa és tempója pedig rendkívül változatos. Erre az albumra gyakorlatilag szinte teljesen eltűntek azok a blueshatások, amelyek addig érezhetően uralták a zenéjüket. A hard rockerek megjelenésekor tényleg nem esett nehezükre elfogadni ezt a lemezt, hiszen számos ütős gitárriffet tartalmaz, amelyek a hard rock zene legfőbb ismertetőjegyei. Természetesen a hallgató ismét bő adag Ian-féle fuvolát kap, amely addigra már rég a védjegyükké és a Jethro Tull zenéjének fő hordozójává vált. Az album hangulata rendkívül sokszínű, ami harmonizál az egyes dalok stilisztikai változatosságával.
Az „Aqualung”, a zenekar történetének egyik legnagyobb klasszikusa Barre jellegzetes hard rock riffjével indul. Ezzel a hallgató szeme előtt azonnal megjelenik az album borítójáról és hátoldaláról ismert rongyos csavargó alakja, aki az első hó elől keres menedéket, és fél szemmel titokban a játszadozó kislányokat figyeli. A remekmű szövegének egy részét Ian akkori felesége, Jenny írta. Az „Aqualung” alapvetően viszonylag könnyen befogadható szerzemény, felismerhető hard rock gitárriffekkel, amelyeket dob, egyedi énekdallam és a ritmusszekció szerepét betöltő akusztikus gitár egészít ki. Különösen meglep Ian „távoli” énekének ötlete (a produkció során kissé háttérbe tolták a hangját), éppen a refrénnél, amikor csatlakozik hozzá az akusztikus gitár ritmusa. A dal összességében rendkívül dinamikus, és minden jellegzetességét magán viseli a progresszív rocknak, mivel az egész szerzeményen át számos tempó- és stílusváltást tartalmaz. Klasszikus státusza ezért magától értetődően jött. Ugyanakkor a maga módján ironikus, hogy a zenekar egyik legismertebb dala fuvola nélkül szól (így azon kevés szerzeményeik közé tartozik, amelyek nem tartalmazzák ezt a hangszert). A „Cross-eyed Mary”-ben Ian éneke szinte felismerhetetlen, mert megfázottan, rekedten rikácsol. A dal egy kiskorú örömlányról szól, akit titokban megfigyel a csavargó Aqualung, aki így újra feltűnik a szövegben, ami az albumot nagyon közel viszi a koncepcióhoz. Ez is kiváló darab és klasszikus, amely a bevezetőben intenzív fuvolát és zongorát tartalmaz, majd rendkívül energikus rész következik, amelyben Ian megfázottan rikácsoló éneke és Barre ütős gitárriffjei ragyognak. Az önéletrajzi ihletésű „Cheap Day Return” rövidebb szerzemény, gyönyörű folkballada, amely a hétköznapok apátiáját festi le, amikor egyik nap olyan, mint a másik. Ez is lenyűgöző darab, amely remekül esik az első két meglehetősen ütős szám után. Nosztalgikus folkhangulatával, amelyet az akusztikus gitár, a fuvola és Ian tiszta éneke visz a vállán, újra és újra magával ragad. Különösen jólesnek az akusztikus gitár remek betétjei és a központi dallam. Következik a „Mother Goose”, újabb kiváló szerzemény, amelyben könnyen elképzelhető az öregecske, kellemetlen tanítónő, aki sanyargatja a diákjait. A dalt rendkívüli fuvolaaranzsmánok, valamint akusztikus gitáros és fuvolás átmenetek jellemzik. A kivételes dallam mellett néhány folkelem is lenyűgöz. A mű emellett egy remek akusztikusgitár-passzázst is tartalmaz, amely tökéletesen olvad össze a fő énekdallammal. Ez is egyike az album számos remekművének. A „Wond’ring Aloud” újabb szép, rövid ballada, amely akusztikus gitárra és énekre épül. Itt az énekdallam, a jó akusztikusgitár-betétek és néhány zenekari aranzsmán nyűgöz le. Az „Up To Me” szintén az album legjobb darabjai közé tartozik, bár nem lett klasszikus. Rendkívül érdekes szerzemény, amely a füstös kocsmában mulató részegek nevetésével nyílik és zárul. Alapvetően szinte tiszta folk rock kelta motívumokkal, remek riffekkel, fuvolával és kiváló refrénekkel. Újabb kiváló darab, amely a legjobb módon tükrözi a Jethro Tull zenéjét. Következik az album második fele, amely egyfajta „My God” nevű félkoncepciót alkot, és a szervezett vallás kritikája, amely minden eszközzel eltávolítani igyekszik az egyént Istentől ahelyett, hogy közelebb vinné hozzá. A „My God” – ahogy már említettem – az anglikán egyház tévelygéseinek szól, amely a „műanyag istent” tiszteli. A műnek hatalmas dallama van, a bevezetőben pedig remek akusztikusgitár-passzázsok. A rendkívül gúnyos Ian-énekkel induló bevezető után energikus ritmusba vált át, számos dobütéssel és gitárriffel. Ian fuvolájának és Martin elektromos gitárjának együttműködése valóban lenyűgöző. Különösen Ian fuvolaszólója a dal középső részében. A „Hymn 43” újabb kiváló hard rock szerzemény hatalmas riffekkel, valamint Evans zongorájának és Ian fuvolájának jó kombinációjával. A „Slipstream” újabb rövidebb, kellemes akusztikus ballada. A „Locomotive Breath” legendás klasszikus és az album legismertebb darabja (talán a teljes pályafutásuké is), ahol a halk zongorás bevezető után a ritmusszekció és az elektromos gitár a mozdony haladásának érzetét kelti. Barre hard rockos riffjei valóban kivételes dinamikát teremtenek. A záró „Wind Up” újabb energikus szám erős hard rockos beütésekkel, amelyben a zenekar a folk és a hard rock kivételes ötvözését demonstrálja, ezzel pedig remekül zárja ezt a mesteri albumot.
Az album 1998-as újrakiadása számos bónusz csemegét tartalmaz, amelyek minden igazi rajongót kielégítenek. Először is itt van a remek és rendkívül szellemes „Lick Your Fingers Clean”, amely teljes gőzzel nyomja a hard rock riffeket, ízléses fuvolaszólókat és különleges hangeffektusokat. Remek darab, amely semmiben sem marad el az album többi tételétől. Következik a „Wind Up” alternatív változata, amely semmiben sem marad el az eredetitől. Aztán egy érdekes interjú Ian Andersonnal, amelyben az album születésének hátteréről beszél, és jó néhány érdekes információt árul el. A végén pedig még három szám szerepel a zenekar korai időszakából, amelyeket élőben vettek fel a BBC rádió számára. Ezek a „Song For Jeffrey” (This Was, 1968), a „Fat Man” és a „Bouree” (mindkettő a Stand Up albumról, 1969).
Az „Aqualung” a zenekar történetének kulcsalbuma és a rockzene egyik legnagyobb műve, amely a Jethro Tullt végleg a rock halhatatlan óriásai közé emelte. Egyúttal magasabb alkotói szintre is lépett vele a csapat, ami később hozzájárult néhány olyan lemez megszületéséhez, amely a progresszív rock csúcsát képviseli. A Jethro Tull ezen az albumon túl a progresszív rock izgalmas és kiszámíthatatlan világába lépett. Az album könnyedén lenyűgözi és összehozza a progresszív rock, a klasszikus rock és a hard rock rajongóit is. Az „Aqualung” egyike az első progresszív rock albumoknak is, amelyek a listákon „aranylemezzé” váltak, és számos díjat érdemeltek ki mind a rajongók, mind a zenekritikusok részéről. Időtlen remekmű, amely nélkül egyetlen igényes rockzenét kedvelő sem lehet meg. Erre tényleg nincs mentség.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Aqualung (6:31)
2. Cross-Eyed Mary (4:09)
3. Cheap Day Return (1:23)
4. Mother Goose (3:52)
5. Wond’ring Aloud (1:56)
6. Up To Me (3:18)
7. My God (7:10)
8. Hymn 43 (3:18)
9. Slipstream (1:13)
10. Locomotive Breath (4:25)
11. Wind-Up (5:42)
bónuszdalok az 1998-as remasterelt kiadásról:
12. Lick Your Fingers Clean (2:46)
13. Wind Up (Quad Version) (5:24)
14. Excerpts From The Ian Anderson Interview” [Mojo Magazine] (13:59)
15. Song For Jeffrey (BBC) (2:51)
16. Fat Man (BBC) (2:57)
17. Bourée (BBC) (3:58)
Felállás:
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár, elektromos gitár
Martin Barre – elektromos gitár, descant recorder
Jeffrey Hammond-Hammond – basszusgitár, alto recorder, vokál
Clive Bunker – dob, ütőhangszerek
John Evans – zongora, orgona, mellotron
