Kiadó: Island Records
Megjelenés dátuma: 1969. 7. 25.
Produkció: Terry Ellis & Ian Anderson
Az album hossza: 37.48 perc
Műfaj: Folk Rock / Blues Rock / Heavy Rock / Jazz
Értékelés: 8.0/10
A „This Was” (1968) bluesos kezdete után a Jethro Tull a „Stand Up”-on hangzást és zenei irányt váltott. Ez a blues elemeinek fokozatos elhagyását és a folk-hard rockos vizek felé fordulást jelentette, ami egyben a prog rockos útjuk kezdete is volt. Ez a fontos lépés kétségkívül Mick Abrahams, a klasszikus bluesgitáros távozásával történt meg, akinek nem tetszett a zenekar új iránya, és az utódja, Martin „Lancelot” Barre érkezésével. Ezzel a zenekar története legfontosabb húzását tette meg. Barre, aki jóval változatosabb gitáros technikailag amúgy kiváló elődjénél, olyan jellegzetes hangzást hozott a zenekarnak, amilyen az együttesnek a mai napig van. Ian Anderson mellett Barre az évek során pótolhatatlan taggá vált (és Andersonon kívül az egyetlen állandó tag), aki éppen a „Stand Up”-on definiálta teljesen újra a zenekart. Barre ugyanis sokkal kevésbé húzott a blues felé, mint Abrahams, a gitárvonalai pedig jóval keményebbek, helyenként egyenesen hard rockosak. És éppen ez járult hozzá a legnagyobb mértékben a zenekar hangzásának jelentős változásához. A központi zenész és íratlan vezér, Ian Anderson a „Stand Up”-ra már kiváló multiinstrumentalistává érett (az albumon nem kevesebb mint nyolc hangszeren játszik), a legerősebb azonban szokás szerint az éneklésben és a fuvolázásban. Fuvolásként különösen már akkor is fogalom volt. A blues hatása egy-egy számon még mindig megmarad, de a zenekar a „Stand Up”-on összességében sokkal összetettebbé vált (a folk, a blues, a jazz és a klasszikus zene rockkal való keverése itt tovább mélyült), keményebbé (Barre gitárjának köszönhetően), leginkább pedig kifinomultságban gyarapodott (kiváló hangszeresek és a hangulatteremtés mesterei; ne feledjem megemlíteni a remek Cornick–Bunker ritmusszekciót). Az album három klasszikust tartalmaz, a „Bouree”-t, a „Nothing’s Easy”-t és a „Fat Man”-t, amelyek ma is nélkülözhetetlen részei a koncertjeiknek. Egyébként sincs az albumon egyetlen gyenge pillanat sem, és nagyon nehéz lenne kiválasztani rajta a legjobb számot, hiszen mindegyik a maga módján remekmű, ugyanakkor egyik sem emelkedik ki látványosan a többi közül.
Az „A New Day Yesterday” ragyogó, „heavy” bluesrockos nyitány, ahol különösen Barre villog felpörgetett riffjeivel és szólóival, amelyek egészen más nótát jelentenek, mint az elődjéé. Neki van a legnagyobb szerepe abban, hogy a zenekart a „nehéz” rock sok rajongója is kedveli, és ez itt rögtön észrevehető. A számot természetesen Anderson utánozhatatlanul karizmatikus éneke és csibészes fuvolajátéka támogatja meg, a szám blueshangzásához pedig a szájharmonikája is hozzátesz. A dal a mai napig rendkívül népszerű a rajongók körében. A „Jeffrey Goes To Leicester Square” az „A Song For Jeffrey” (This Was, 1968) után még egy olyan szám, amelyet Ian barátjának és a későbbi Tull-basszerosnak, Jeffrey Hammond-Hammondnak ajánlottak. Bájos folk rock dal, amely elsősorban Anderson bluesos beállítottságú éneke és Barre szólói összefonódásával nynyűgöz le. Ízléses Ian mandolinhasználata is. A „Bouree” hangszeres szám, Bach klasszikusának kiváló jazzes feldolgozása. Az egyik első és legjobb példája annak, hogyan „játszadozott el” a rock csodálatos és rendkívül szellemes módon a klasszikus zenével. Ian itt egyenesen elveszi a hallgató lélegzetét rá jellemző, eleven fuvolaszólóival. Különösen lenyűgöző pedig Cornick remek basszusszólója, amely valóban ujjnyalogató. A zenekarnak sikerült kiváló verziót készítenie egy klasszikus kompozícióból, és ezzel megalkotni a saját klasszikusát, amely a mai napig pótolhatatlan a koncertrepertoárjukban. A szellemes, mégis feszes „Back to The Family” főleg Barre jazzes beállítottságú gitárja és Cornick basszusa összjátékára épül. Ian éneke szerintem ezen a számon a legjobb az egész albumon. A „Look Into the Sun” a zenekar egyik legelhanyagoltabb dala. Könnyed folk rockos szám akusztikusgitáros felvezetéssel, enyhe pszichedelikus felhanggal, főként Ian éneklési módja miatt. Bár nehezen nevezném elfeledett klasszikusnak, hangulatában kiválóan tükrözi a korszakot, vagyis a 60-as évek végét. A „Nothing Is Easy”, amely hiteles blues ritmusra feszül, az album egyik legjobb száma, és a rajongók körében is rendkívül népszerű, szinte közelebb áll a pszichedelikához, mint a folk rockhoz vagy a blueshoz. Cornick basszusgitáros itt ismét lenyűgöz, és a szám hallgatása közben mindig megfog a felismerés, hogy a kor egyik leginkább elhanyagolt basszusgitárosa volt, noha a végén Barre az, aki a szólóival itt a fő nyertes. A hangszeres szakaszok és a ritmusvonal a számban általában is rendkívül magával ragadók, ráadásul a dalnak remek refrénje is van. A bluesos beállítottságú „Fat Man” az előző gitárosnak, Abrahamsnek szól, aki láthatóan Anderson viccelődéseinek kedvelt célpontja volt. A szám egyébként is, főleg Ian szájharmonikája miatt, leginkább az elsőlemezes dalokra hasonlít. Egyedi, és Ian szellemes énekével, mandolinjával és balalajkájával, valamint Bunker színes ütőhangszereivel nyűgöz le. A zenekar a „kövérkét” ritkán felejti ki a koncertlistájáról. A melodramatikus, folk rockos „We Used To Know” főleg az akusztikus gitárra épít. Hangulatában teljesen más, mint az album többi száma, rendkívüli melankóliájával pedig előrejelzi, merre tart majd a zenekar a következő albumaival („Benefit”, „Aqualung” stb.). Ian éneke csodálatos, Barre szólója pedig az album legjobbjai közé tartozik, úgyhogy nyugodtan a zenekar elfeledett klasszikusai közé sorolom. A „Reasons For Waiting” rendkívül szép folk ballada, amely főleg a gyönyörű fuvolával és David Palmer zenekari hangszereléseivel nyűgöz le. Cornick basszusgitárja hihetetlenül előtérben van egy folk rock számhoz képest. Ez a szám tulajdonképpen afféle előzetes a folk rockos daloknak, amelyek a „Songs From the Wood”-dal (1977) érik majd el a csúcsukat. A záró „For a Thousand Mothers” ismét jóval felpörgetettebb szám, amely cimbalommal és éles fuvolával nyílik, majd összetett, többnyire hangszeres felé hajló darabbá szélesedik. Ian éneke itt, érdekes módon, a produkcióban háttérbe van szorítva, így főleg az egyes hangszeresek képességei kerülnek előtérbe. A zenekar tagjai itt kiélhetik magukat a hangszereiken, és valóban érezni rajta a zenekaron belüli rendkívüli összhangot.
A „Stand Up” újrakiadása négy bónuszszámot is tartalmaz. Háromból három megjelent a népszerű „Living in the Past” (1972) válogatáson, mégpedig a klasszikus „Living in the Past”, a bluesos beállítottságú „Driving Song” és a feszes „Sweet Dream”, a pszichedelikus „17” pedig először hallható. Az összes említett számot a „Stand Up”-korszakban írták. A szokatlan 7/8-os szerkezetű „Living in the Past” és a drámai heavy rockos „Sweet Dream” a zenekar olyan klasszikusai, amelyeket a rajongók többségének nem kell külön bemutatni (róluk többet a „Living in the Past” kritikájában). Az összes bónuszszám egyszóval kiváló, és minden gyűjtőnek és rajongónak biztosan örömet fog szerezni.
A „Stand Up” az az album, amelyen a Jethro Tull megtalálta az igazi küldetését, és felismerte önmagát mint olyan zenekart, amely állandóan új zenei látóhatárokat kutat, ugyanakkor, főként Anderson jellegzetes énekének és fuvolájának, valamint Barre gitárjának köszönhetően, végig megőrzi messziről felismerhető hangzásvilágát. A „Stand Up” a hallgatót a heavy rock, a folk, a klasszikus zene, a blues és a jazz változatos keverékével jutalmazza, amelyet mindig kompakt keretek közé szorítottak, főként a számok hosszát illetően. Egészen hihetetlen, mennyire frissen szól ez az album még ma is. A „Stand Up” egyébként a zenekarnak óriási kereskedelmi sikert is hozott, hiszen az akkori brit albumlistán az 1. helyet szerezte meg nekik. Ian egyszer még azt is kijelentette, hogy ez a kedvenc Tull-albuma. Kétségkívül az első klasszikusuk, a zenekar egyik legjobb műve, és az alap, amelyre a további zenei kifejezésmódjukat építeni és tökéletesíteni kezdték. Bár korántsem a legjobb albumuk, hiszen később még egy csomó érdekesebb és haladóbb művet készítettek, a „Stand Up” valószínűleg az az album, amelyet olyasvalakinek adnék meghallgatni, aki még csak ismerkedik a zenéjükkel.
Számlista:
1. A New Day Yesterday (4:10)
2. Jeffrey Goes To Leicester Square (2:12)
3. Bourée (3:47)
4. Back To The Family (3:48)
5. Look Into The Sun (4:21)
6. Nothing Is Easy (4:26)
7. Fat Man (2:52)
8. We Used To Know (4:00)
9. Reasons For Waiting (4:06)
10. For A Thousand Mothers (4:13)
Bónuszszámok az újrakiadáson:
11. Living in the past (3:23)
12. Driving Song (2:44)
13. Sweet Dream (4:05)
14. 17 (3:07)
Felállás:
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár, hammondorgona, zongora, mandolin, balalajka, bouzouki, szájharmonika
Martin Barre – elektromos gitár, fuvola a „Jeffrey Goes To Leicester Square” és a „Reasons For Waiting” számban
Glenn Cornick – basszusgitár
Clive Bunker – dob, ütőhangszerek
Vendégzenész:
David Palmer – vonósátirat és vezénylés a „Reasons For Waiting” számban
