Jethro Tull: Benefit
Kiadó: Chrysalis Records / Island Records
Megjelenés dátuma: 1970. 4. 20.
Producer: Ian Anderson
Az album hossza: 42.49 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 8.0/10
Harmadik albumuk megjelenése előtt a Jethro Tull a „Sweet Dream” és a „Witch’s Promise” kislemezekkel már a korai progresszív rock egyik legsikeresebb és legígéretesebb zenekarának számított. A „Benefit” a csapat számára kivételesen fontos lemez: itt rögzítették végleg a folk rock köré épülő, utánozhatatlan hangzásukat, és szinte minden blues-elemet maguk mögött hagytak. Ez elsősorban az egyedi ritmusvonalukon múlt, amely a fuvolára és az akusztikus gitárra épült. Az évek során ez lett a zenekar védjegye, és az egész progresszív folk rock alapja. Ian Anderson ekkorra nemcsak zenészként, hanem szövegíróként is óriásit fejlődött. A szövegei egyre intelligensebbek, ugyanakkor kifejezetten cinikusak és szúrósak lettek. Ezzel együtt nőtt a csavargó bölcs imázsa is, vagyis hogy afféle Frank Zappa legyen a progresszív folk rockban. Ian a „Benefit” lemezen kezdte először ostorozni az örökké ugyanolyan hétköznapokat és a hamis értékeket, amelyekre a brit társadalom ma is épül. Az album címe egyúttal azt a vágyat is tükrözte, hogy a zenekarnak legyen végre egy állandó otthona, ahová időnként elbújhat a tolakodó média elől (a hírnév nyomása egyre nagyobb lett, amire a csapat nem volt felkészülve). Zenei szempontból a „Benefit” a legtöbb lemezüktől eltérően észrevehetően kevesebb teret hagy Ian fuvolájának, főleg az energikus szólóinak. Ezúttal Martin Barre elektromos gitárja kerül előtérbe, és ő gondoskodik arról is, hogy a zenekar hangzása sokkal keményebb legyen, mint a „Stand Up” (1969) idején. Barre a játéktechnikájában is nagyot lépett előre, a szólói itt teljesen másként szólnak, mint a „Stand Up” lemezen. Ráadásul a gitárjátéka számos ötletes és eredeti szólóval, valamint riffel sokkal nagyobb önbizalmat sugároz. Ian láthatóan be akarta bizonyítani, hogy a zenekar a védjegyének számító fuvola állandó használata nélkül is képes remek albumot készíteni. A csapat számára fontos erősítést jelentett a karizmatikus billentyűs, John Evans érkezése (itt még csak vendégzenészként szerepel), aki korábban a John Evan Band vezetője volt, abból a zenekarból pedig a Jethro Tull is kinőtt. A zongorán és az orgonán nyújtott tudásával tehermentesítette Iant, akinek korábban ezeket a feladatokat is el kellett látnia. Röviden: a Jethro Tull a „Benefit” idejére már megtalálta a saját arcát, amely az évek során csak erősödött és csiszolódott. Az album összhangulata ugyanakkor az elődjéhez képest sokkal sötétebb és melankolikusabb.
A lemez a „With You There to Help Me” című dallal indul. A fuvolás intró után Ian akusztikus gitárja ügyesen viszi a fő dallamot Barre elektromos gitárjával együtt, közben pedig végig váltakoznak Ian jellegzetes fuvolafutamai. Szerintem rendkívül alulértékelt szám, amelynek a zenekar klasszikusai között lenne a helye. A „Nothing To Say” dalt melankólia és cinizmus lengi át, amit főleg Ian hihetetlenül képszerű éneke áraszt. Barre hard rockos hangvételű gitárbetétei plusz drámaiságot adnak a dalnak. Amikor a hallgató arra számít, hogy a gitár tovább fokozza az ütősséget, váratlanul egy különösen szép levezetés következik, tele gyönyörű kelta melankóliával, Barre szólói és Anderson akusztikus gitárja között csodálatos párbeszéddel. Még egy elfeledett klasszikus. Az „Alive and Well and Living In” szintén kifejezetten cinikus szellemű, amit a gitár, a fuvola és a zongora remek harmóniái tükröznek. A zongorán itt hallhatjuk először az újonc Evans képességeit. Ian fuvolaaranzsmánai ezúttal is csodásak. A „Son” cinkos gitártémával és Ian rendkívül cinikus, egyenesen gúnyos énekével nyit. Jól hallatszik, mennyit fejlődött addigra az éneklési stílusa, és milyen jól játszik a sokszínű hangjával az az ürge. Az album egyik legjobb pillanata kétségkívül a „For Michael Collins, Jeffrey and Me”, a jövendő Tull-basszusgitárosnak, Jeffrey Hammond-Hammondnak szentelt dalsorozat újabb tagja (az „A Song for Jeffrey” (This Was, 1968) és a „Jeffrey Goes To Leicester Squarre” (Stand Up, 1969) után). Ez nyilvánvalóan Michael Collinsnak, az ír függetlenségi harc legendás alakjának is szól. Ian éneke, valamint a gyors és a nyugodt tempók állandó váltakozása az akusztikus és az elektromos gitár között ennek a csodálatos számnak a fő vonzereje, amelyben benne van minden, ami egy Tull-klasszikushoz kell, és az egyik személyes kedvencem az albumról. A „To Cry You a Song” lényegében hard rock klasszikus elemekkel, szinte metalos Barre-riffel és a dal közepén egy eszeveszett szólóval. A levezetésben megint lenyűgöz a két gitár összjátéka, helyenként pedig blues-os hangzás is előbukkan, amelytől a zenekar a legtöbb többi dalon addigra megszabadult. Ez is az album legjobb szerzeményei közé tartozik, és egyben itt van a legtöbb progresszív erény. Az „A Time For Everything?” kicsit lenyugtatja a hangulatot, bár még mindig meglehetősen energikus darab. Ezúttal is a klasszikus Tull-elemek varázsolnak el, vagyis a fuvola és főleg Barre gitárja, amely itt a megszokottnál is több teret kap. Az „Inside” valamivel könnyedebb hangulatú, és szépen megpihen az előző számok ütős tempója után. Az összes dal közül – főleg a blues-os irányú gitár miatt – ez emlékeztet leginkább a korai munkáikra. A „Play in Time” enyhén pszichedelikus hangulatú. Az album összes száma közül ebben hallható a legtöbb energikus fuvolaszóló Iantől. A változatos hangszerelés és a szokatlan hangok, amelyeket a zenekar itt a hangszereiből kicsal, kiválóak, és ez minden bizonnyal a legvidámabb és legpozitívabb dal az egész lemezen, amivel jócskán elüt a többitől. Ian vokális cinizmusa a „Sossity; You’ re a Woman” című újabb kiváló szerzeményben éri el a csúcspontját, ahol az akusztikus gitár és a fuvola összetett ritmusa sikeresen helyettesíti Clive Bunker dobjait, amelyek ezúttal teljesen hiányoznak. A zenekar itt ismét bebizonyítja, mennyire ügyesen építi be a klasszikus zene elemeit.
Az újrakiadáson négy remek bónuszdalt is hallhatunk. Többségük hangulata teljesen más, mint az eredeti kiadáson szereplő daloké. Ezeket ugyanis még az album megjelenése előtt vették fel, vagyis jóval kevésbé sötétek. Éppen ezért hallgatás közben remek kontrasztot adnak, és kiválóan illenek az eredeti számok közé. A „Singing All Day” játékosan könnyed, akusztikus beállítottságú darab, rengeteg Ian-féle bűbájos fuvolával. Kicsit más tempójú a „Witch’s Promise”, egy rendkívül intenzív hangulatú dal, amely kislemezen is megjelent. A klasszikus zene, a folk és a hard rock hagyományos elemei keverednek benne csodálatos módon. Ma is az egyik legismertebb és legkedveltebb számuk, bár a zenekar már régóta nem játssza koncerteken. A „Just Tying To Be” rövidebb, kellemes kis dal, amely főleg Ian akusztikus gitárjára épül. A legvégén ott a „Teacher” kislemez brit változata, amely az első jelentősebb sikert hozta a zenekarnak az országhatáron túl. Hard rockos klasszikus, amely főleg Ian énekével, gyors fuvolajátékával, Cornick mindig markáns basszusával és Evans pszichedelikus billentyűivel nyűgöz le. Nyilvánvaló, hogy ez a zenekar meglehetősen atipikus, kereskedelmi irányba mutató munkája, amelyet az amerikai piacnak szántak, és amelynek az lett a sorsa, hogy ott legyen az első slágerük.
A „Benefit” a jobb produkció mellett elsősorban sokkal érettebb album az elődjénél. Ezen formálta ki a zenekar végleg a saját, felismerhető arculatát. Ez igaz Ian Andersonra is, aki ekkorra nemcsak a játékával és színpadi jelenlétével lett a zenekar védjegye, hanem a rock egyik legjobb szövegírójaként is. A „Benefit” keményebb hangzásával teljesen egyenrangúan méri össze magát a korabeli legjobb brit hard rock zenekarok kiadványaival. Ugyanakkor az észrevehetően összetettebb dalok révén a zenekar progresszív irányú fejlődésének következő lépését is jelenti. Röviden: ez egy olyan album, amelyen a rajongók mind egyként örülhetnek, azok is, akik a keményebb munkáikat kedvelik, és azok is, akik elsősorban a progresszív rock egyik vezető nevét látják a zenekarban. Éppen ezért nem fér a fejembe, hogy a Jethro Tull miért játszik olyan ritkán bármit erről a lemezről a koncertjein, így az maga a zenekar részéről is az egyik legelhanyagoltabb munkájuk marad. Az album megjelenése után fontos változás következett a felállásban. A kiváló basszusgitáros, Glenn Cornick a turné után nem sokkal kilépett a zenekarból, és megalapította a Wild Turkey-t. Állítólag túl nagy éjszakai életet élt és túl virgonc volt a többiekhez képest, akik addigra inkább az ágyban olvasgattak. Az utódja a korábban már említett Jeffrey Hammond-Hammond lett, aki újabb kiváló és karizmatikus muzsikus (hehe, ilyen hagyomány van ebben a zenekarban), és akit a rajongók a neki szentelt dalokból addigra már jól ismertek. Közben minden készen állt a következő albumra – a rockzene történetének egyik legnagyobb remekművére.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. With You There To Help Me (6:17)
2. Nothing To Say (5:12)
3. Inside (3:49)
4. Son (2:50)
5. For Michael Collins, Jeffrey and Me (3:49)
6. To Cry You A Song (6:12)
7. A Time For Everything (2:43)
8. Teacher (3:59)
9. Play In Time (3:48)
10. Sossity, You’re A Woman (4:30)
Bónuszdalok az újrakiadáson:
11. Singing All Day (3:07)
12. Witch’s Promise (3:53)
13. Just trying To Be (1:37)
14. Teacher (original UK mix) (3:49)
Felállás:
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár
Martin Barre – elektromos gitár
Glenn Cornick – basszusgitár
Clive Bunker – dobok, ütőhangszerek
Vendégzenész:
John Evans zongora, orgona
