Kiadó: Island Records
Megjelenés dátuma: 1968. 10. 4.
Produkció: Terry Ellis és Jethro Tull
Az album hossza: 38.21 perc
Stílus: Folk Rock / Blues Rock / Jazz
Értékelés: 7.5/10
A „This Was” a legendás Jethro Tull legelső albuma. Ebben az időszakban a Jethro Tull – ahogy az énekes, fuvolista és zenekarvezető Ian Anderson többször hangsúlyozta – „egy kis blueszenekar” volt. Ám rendkívül tehetséges blueszenekar, amely láthatóan hajlamos volt a folk rockkal, jazzelemekkel és klasszikus zenével kísérletezni. A „This Was” abban az időben született, amikor a brit „white” blues a csúcsán járt, a progresszív rock pedig még csak embrionális állapotban létezett. A Jethro Tull ekkor még csak a saját zenei irányát kereste, és a legtöbb zenei ötlet két muzsikus körül összpontosult, akik a zenekarvezetői posztért küzdöttek. Az együttes jövőjéről alkotott zenei elképzeléseik már az album megjelenése előtt erősen kezdtek eltérni egymástól. Míg Mick Abrahams gitáros megrögzött bluesos volt, aki egy tapodtat sem tágított ettől, addig Ian Anderson énekes és fuvolista elszánta magát: az együttesben sokkal nagyobb potenciál rejlik, mint egy átlagos kis blueszenekarban. Őt elsősorban fuvolistaként és a népzene szerelmeseként a hagyományos brit folkelemek vonzották. Az album címét Ian pontosan azért választotta, mert tudta, hogy a zenekar akkori stílusa csupán átmeneti jellegű, és zenei fejlődése során teljesen új utakra lép majd, amelyek túllépnek a blues határain. A zenekar akkori menedzsmentje, amely a blues-változatban nagy kereskedelmi potenciált sejtett, még azért is szurkolt, hogy az éneklést Abrahams vegye át, Anderson pedig az éneklés mellett a fuvolát (és vele minden összetett elemet, amely megkülönböztette őket a többi blueszenekartól) is hagyja el, és csupán kísérőgitárosként funkcionáljon. Szerencsére Anderson rendkívül erős, hihetetlen karizmával teli személyisége döntő volt abban, hogy a Jethro Tull azzá váljon, amilyennek ma ismerjük. Az együttesnek nem lehetett két főnöke, ezért Abrahams távozott, és megalapította saját blueszenekarát, a Blodwyn Pigt, Anderson pedig a zenekar központi zenészévé és lelkévé vált. Fuvolajátéka, éneke, látványos színpadi fellépései, szövegelései, vad fuvolás tánca és a foltozott kabátos „koldus” színpadi imázsa a halhatatlanok közé írta az együttest. A zenekar kezdetei a kísérletező blueshoz kötődtek, ahol azonban már most is csodálhatjuk és érezhetjük az egyes zenészek tehetségét, különösen Andersonét.
A „My Sunday Feeling” – „előidőiségének” dacára – az album egyik olyan száma, amely a mai napig megmaradt a koncertrepertoárjukban, és amellyel szívesen, gyakran nyitják a fellépésüket. Alapvetően élénk blues rockerről van szó, amelyben rögtön felfedezhetjük Anderson egyedi énekhangját, ízléses fuvolaszólóit, Abrahams művészi bluesos gitártechnikáját, valamint Clive Bunker (dob) és Glenn Cornick (basszusgitár) szilárd ritmusszekcióját. Még akkor is, ha az együttesnek olyan arcát mutatja, amelyet ma már nem ismerünk. Azt, hogy Abrahams testestül-lelkestül bluesos volt, aki egy tapodtat sem tágított ettől, leginkább a „Some Day the Sun Won’t Shine For You” alatt érezni, ahol kísérő éneke remekül illeszkedik Andersonéhoz. Ez a hagyományos bluesszám megmutatja, hogy minden adottságuk megvolt egy kiváló blueszenekarhoz. Ian szájharmonikája még egy leheletnyi countryhangulatot is ad neki. A „Beggar’s Farm”, amely Anderson játékos fuvolájával indul, az album egyik legjobb kompozíciója, Ian kiváló fuvolaszólóival, amelyek összefonódnak Abrahams fantáziadús riffjével és a képszerű ritmussal. Hangulatában helyenként még egy kicsit ijesztő is. Így könnyen magunk elé képzelhetjük az album szellemes borítóját, amelyen az együttes tagjai vén parasztnak öltözve, kutyáktól körülvéve láthatók. A zenekar összekapcsolása a koldus- és parasztmotívumokkal (ehhez jelentősen hozzájárult a tagok, főleg Anderson külseje is, aki az évek során megkapta a „csavargó” becenevet) az évek során a védjegyükké vált. A „Move On Alone” újabb hagyományos bluesszám, amely jazzelemeket is tartalmaz, elsősorban a különleges vendég, David Palmer zeneszerző és billentyűs hangszerelésének köszönhetően, és a zenekar számára teljesen egyedi. A „Serenade To a Cuckoo” rengeteg fuvolás folkelemével sokkal inkább a zenekar későbbi irányát tükrözi, és állítólag ez az első szerzemény, amelyen Anderson megtanult fuvolázni. Ritmusvonalával egyúttal valószínűleg a legjazzesebb dal, amit az együttes valaha írt. A „Dharma For One”-t Clive Bunker dobos képszerű, pszichedelikus szólói uralják, amelyek soha nem unalmasak, elsősorban Cornick basszusának és Abrahams riffjeinek köszönhetően. Az „It’s Breaking Me Up” tiszta brit blues, hiteles, „álmos” bluesritmussal, amely akkoriban rendkívül népszerű volt. Kifejezetten szórakoztató ma hallani Andersont hagyományos blueséneklőként. Abrahams itt hiteles bluesszólókkal ismét kiélheti magát a gitárján. Teljesen tipikustalan Tull-szerzemény, de éppen ezért érdekes. A „Cat’s Squirrel” hagyományos bluesszám, amely elsősorban Abrahams kivételes tehetségének demonstrálására szolgál, és ő itt az album legjobb szólóival rukkol elő. Kétségtelenül az akkori idők egyik legjobb blues gitárosa volt. Az „A Song For Jeffrey” valószínűleg az album legismertebb és legkedveltebb száma. Ennek van a legkereskedelmibb felhangja az összes dal közül, tele van blues- és folk rock elemekkel, és az album összes dala közül ez jelzi leghitelesebben, merre tart majd a zenekar Abrahams távozása után. Humoros felhangot hordoz, főleg Anderson „orrhangú” éneklésének köszönhetően, ami az embert egyszerűen nevetésre készteti. Fuvolaszólói ismét magukért beszélnek. Bár az évek során itt még sokat fejlődött, már akkor megmutatta, hogy ő a rockzenészek legkiválóbb fuvolása. Egyébként az „A Song For Jeffrey” az első a zenekar három dala közül, amelyeket Jeffrey Hammondnak, Anderson barátjának és a későbbi Tull-basszusgitárosnak ajánlottak. A „Round” pedig egyperces zárlat Ian fuvoláján.
Az újrakiadás három érdekes bónuszdalt tartalmaz. Az első a „One For John Gee”, egy érdekes jazzimprovizáció, amelyet az együttes akkori menedzserének ajánlottak. A folkos irányultságú „Love Story” az utolsó Tull-dal, amelyben még közreműködött Abrahams, így ebből a szempontból kivételesen érdekes az együttes rajongóinak. A „Christmas Song” pedig hagyományos folkdal, és az első a karácsonyi folkdalok közül, amelyek az évek során rendkívül népszerűvé váltak az együttesnél.
A „This Was” annak ellenére, hogy ma afféle anomáliát képvisel az albumaik katalógusában, a Jethro Tullt az akkori idők egyik legkreatívabb blueszenekaraként mutatja be, abból az időből, amikor a blues és a pszichedelikus rock az elsőbbségért küzdött a rockzenében. Ahogy már szó volt róla, Abrahams távozása után az együttes a folk rock irányába fordult, a 70-es években a progresszív rock egyik legfontosabb és legkedveltebb formációjává vált, és maga mögött hagyta szinte az összes bluesos elemet. Annak ellenére, hogy a Jethro Tull csak a következő albumaival mutatta meg igazi zenei irányvonalát és teljes potenciálját, a „This Was” a „progresszív blues” rendkívül szerethető darabja, amely elsősorban kivételes egyediségével ragyog. Ily módon nemcsak az együttes katalógusában különleges színfolt, hanem a (blues) rockzenében úgy általában is.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. My Sunday Feeling (3:42)
2. Some Day The Sun Won’t Shine For You (2:49)
3. Beggar’s Farm (4:20)
4. Move On Alone (1:59)
5. Serenade To A Cuckoo (6:11)
6. Dharma For One (4:16)
7. It’s Breaking Me Up (5:05)
8. Cat’s Squirrel (5:44)
9. A Song For Jeffrey (3:23)
10. Round (0:49)
Bónuszdalok az újrakiadáson:
11. One For John Gee (2:06)
12. Love Story (3:06)
13. Christmas Song (3:06)
Felállás:
Ian Anderson – ének, fuvola, szájharmonika, claghorn, zongora
Mick Abrahams – gitár, 9 húros gitár, kísérő ének
Glenn Cornick – basszusgitár
Clive Bunker – dob
Vendégzenész:
David Palmer – rézfúvós hangszerelés és vezénylés a „Move On Alone” című dalban
