Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Van Der Graaf Generator
Kiadó: Esoteric Antenna
Megjelenés: 2016
Játékidő: 56:19
Értékelés: 4.5/5
Az improvizációs „ALT” (2012) után – ami ugyan egész érdekes stúdióprojekt volt, de messze nem nyűgözött le egészében, hiszen afféle másolata volt a „Present” (2005) lemez második felének – az experimentális zene rajongói közül elég sokan kezdték találgatni, mennyi kreatív energia maradt még valójában új stúdióvállalkozásokra az angol progrock-legendákban, a Van Der Graaf Generatorban. A minden kísérletezős hájjal megkent VDGG-trió ugyanis – amelyet a „Trisector” (2008) óta a zseniális énekes-gitáros, Peter Hammill, az orgonista Hugh Banton és a dobos Guy Evans alkot – hamarosan ötven éve annak, hogy 1967-ben megalakult minden idők egyik legizgalmasabb és legfontosabb progresszív rockzenekara.
Hogy az évek lassan elfogynak, és csak a zenéjük örök, azt mindhárom úriember – a legtöbb rockos kortársukkal ellentétben – nagyon jól tudja. Hammill már be is jelentette, hogy a „Do Not Disturb”, a VDGG pokoli műhelyének legújabb gyümölcse, valószínűleg az utolsó stúdióalbumuk. Ehhez illik a legtöbb dalon eluralkodó „búcsúhangulat” is. A VDGG-t mindig is sötét, melankolikus és disztópikus atmoszféra jellemezte, de a „Do Not Disturb”-ön az közelgő búcsú általános érzése végig jelen van, Hammill szövegeiben éppúgy, mint magában a zenében, amely megőrizte a jellegzetes hangszeres elemek nagy részét, bár néhányszor Peter szólómunkáit is felidézi. A klasszikus VDGG-hangzásról, mióta nincs szaxofonjuk és fuvolájuk, már úgyis tizenegy éve nem lehet beszélni, de az is, amit az experimentális szempontból hihetetlenül eklektikus „Do Not Disturb”-ön (és az előző két albumon) létrehoztak, méltó híres örökségükhöz.
A „Do Not Disturb” zenei arculata sok mindenben határozottan más, mint amit az előző két lemezen hallhattunk, vagyis a „Trisector”-on és az „A Grounding in Numbers”-ön (2011). A lerombolhatatlan trió itt sokkal inkább „bonyolít”: rövidebb improvizációkkal és szétszórt ritmusugrásokkal dolgozik, a dallamos részekkel pedig becsülettel zsugorgat, így a „Do Not Disturb” sok hallgatást igényel, mire kibontakozik az igazi értéke és a sok kezdetben rejtett erénye. Az albumon néhány teljesen váratlan, stílus- és kísérletezési szempontból is meglepő pillanat is akad, ezért különbözik ennyire mindkét elődjétől. Banton a „Do Not Disturb” legtöbb tételén kissé kevésbé aktív a megszokottnál, de az orgonájának jellegzetes hangja még mindig fontos generátora a kompozíciók oroszlánrészében jelen lévő baljós jellegnek.
A posztapokaliptikus hangulat felépítésének munkáját egyébként így is, úgy is a feléig Hammill egyedi hangja végzi el, amely a tisztes korából fakadóan szűkebb hangterjedelem ellenére is fantasztikusan szól. Az elektromos gitározást ennyi év után sem tanulta meg úgy, ahogy „illik”, vagyis ahogy egy prog rock zenekar gitárosától valamiképp elvárják, de ezt mindig is okosan kamatoztatta: rengeteg szokatlan improvizációt és abszurd hangkísérletet csal ki belőle, amelyek többnyire remekül illeszkednek az egyes kompozíciókba. Evans jellegzetes, jazzes dobolása a szokásos módon dinamikus, bár ezúttal nem rukkolt elő különösebben dühös ritmikai kataklizmákkal vagy hosszabb improvizatív kiszállásokkal.
Az „Aloft” sötét siratóének csendéletszerű bevezetéssel és lassan gyorsuló tempóval. A kissé háborgóbb folytatásban az orgona is aktívan beszáll a hangkollázsba. Egészében minden felismerhető VDGG-erényt tartalmaz (a fúvósokat leszámítva), és a „Do Not Disturb” dalai közül stílusában leginkább az előző albumra, az „A Grounding in Numbers”-re illene. A nosztalgikus „Alfa Berlina” szövege arról mesél, hogyan furikáztak a zenekar tagjai a hetvenes évek elején koncertről koncertre egy Alfa Romeo Berlinával; a „Do Not Disturb” egyik kevés kompozíciója, amelyben dallamos refrén van, noha a nyitánya meglehetősen kaotikus és disszonáns. A finom orgonafutamok betörése után a kezdetben hideg és sötét hangulat hirtelen sokat változik, és lassan jóval melegebb árnyalatokat kap, Hammill pedig az ünnepélyes refrénben énekel különösen jól. Hammill énekstílusa és a dal nosztalgikus-gyászos jellege időnként kissé David Bowie-ra emlékeztet az utolsó alkotói korszakában.
A „Room 1210” rendkívül intenzív zongoraaranzsokkal és drámai vokális harmóniákkal büszkélkedik, a feszült hangulatot pedig széttöredezett ritmusok, egy helyenként kissé harmonikára emlékeztető orgonahang és a viharos instrumentális részekbe váltó, hirtelen tempóváltások építik. A kicsit gyorsabb tempójú „Forever Falling” a húzós gitárriffnek és a pörgős ritmusnak köszönhetően sokakat fog emlékeztetni a „Trisector” albumon hallható „The Hurlyburly”-re. Ez azon energikus kompozíciók egyike, amelyek szépen bizonyítják, hogy a VDGG még nem veszítette el az időnkénti lázadó tartását.
A hátborzongatóan sötét „Shikata Ga Nai” instrumentális, címe japánul annyit tesz: „nem lehet rajta segíteni”, illetve „ezzel kapcsolatban semmit sem lehet tenni”; egy régi, látszólag elhagyatott házban játszódó horrorfilm aláfestését idézi. Az „(Oh No I Must Have Said) Yes” talán a legfurcsább kísérlet az egész „Do Not Disturb”-ön, mert a morcosabb hard rockos gitárriffek és a gördülő ritmusok miatt inkább a Black Sabbathra emlékeztet, mint a VDGG-re. Ha nem szólna közben Hammill jellegzetes hangja, amely kaméleonságával ismét lenyűgöz, és nem lenne benne a közbeékelt, teljesen váratlan jazz fusion-kitérő rengeteg kaotikus improvizációval, könnyen megtéveszthetne bárkit, hogy egy elfeledett Black Sabbath-szerzeményt hall.
A lassú tempójú „Brought to Book” rengeteg ambientes váltást tartalmaz, a feszes tempóváltások között pedig ismét Hammill lenyűgözően változatos hangja viszi a főszerepet, sok dühös pillanattal. Aki a „nyelvi doktortól” a mennydörgő haragjának csúcsát várja, az a „Do Not Disturb”-ön valószínűleg kissé csalódni fog, mert Hammill csak néhányszor „szakad el” igazán éneklés közben, és az is a korábbi gyakorlathoz képest „a normális határokon belül” marad. Az egyik ilyen ritka pillanat, amikor a mester teljesen begerjed, éppen a „Brought to Book”. Az „Almost the Words” melankolikus, sötétebb balladaként nyílik, gyászos zongoraaranzsokkal és Hammill vigasztalhatatlan énekprodukciójával, majd a záró részben jóval élénkebb dimenziókat ölt. A szinte transzcendens színezetű zárótétel, a „Go”, búcsúzós szöveggel és meditatív hangfüggönyökkel, nagyon is méltó elköszönés Hammill, Banton és Evans uraktól.
Egyszer mindennek vége. Ha a „Do Not Disturb” tényleg a legutolsó VDGG-album, ahogy azt Hammill sejtette, akkor szinte tökéletes lezárása a sokszor leírt progrock-titánok fenséges pályafutásának. Az album sok szempontból összetettebb, sőt még érdekesebb is, mint a „Trisector” és az „A Grounding in Numbers”, mert időnként meglehetősen felfrissítő kísérleti területekre merészkedik, amelyek összetettségben felérnek a klasszikus korszak vállalkozásaival. Egyúttal jó hallani, hogy Hammill hangján még mindig szó sincs arról, hogy „megette volna az idő”: egyedi énekstílusa továbbra is kulcsfontosságú tényező, és a fő hajtóereje annak, hogy a VDGG „bárkája” valahol a „pokol és a mennyország” között hajózik. Összességében az egész VDGG-trió rengeteg gratulációt érdemel a „Do Not Disturb”-ért, mert minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy 2016 egyik legjobb progrock-teljesítménye.
Amikor a VDGG 2005-ben újra összeállt, valószínűleg tényleg senki sem gondolta, hogy a legújabb zenei kalandjuk több mint tíz évig tart majd, főleg a fúvós David Jackson gyors távozása után, aki nagy lyukat hagyott a hangzásukban. Ezt a lyukat később valamennyire sikerült betömni, de soha nem tudták teljesen „álcázni”, Jackson hiánya továbbra is érződik, és nem lehet szabadulni az érzéstől, hogy az utolsó három album még jobb lehetett volna, ha a kultikus fúvós közreműködik rajtuk. Mindenesetre a közelgő ötvenedik évforduló minden kétséget kizáróan igazi csoda egy olyan zenekarnál, amely először már 1969-ben feloszlott (még az „The Aerosol Grey Machine”, 1969 című bemutatkozó lemez megjelenése előtt), majd 1972-ben és 1978-ban is. Talán a hosszú utazásnak mégsem lett még vége.
Van Der Graaf Generator – Brought To Book:
Felállás
Peter Hammill – ének, gitár, zongora
Hugh Banton – orgona, basszusgitár
Guy Evans – dob, ütőhangszerek
Produkció
Van Der Graaf Generator
Számlista
1. Aloft (7:20)
2. Alfa Berlina 6:40)
3. Room 1210 (6:48)
4. Forever Falling (5:40)
5. Shikata Ga Nai (2:29)
6. (Oh No, I Must Have Said) Yes (7:44)
7. Brought to Book (7:57)
8. Almost the Words (7:54)
9. Go (4:35)
