Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Van Der Graaf Generator
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2008
Értékelés: 5/5
A Van Der Graaf Generator, az innováció zenei legendái és a progresszív rock sötétebb oldalának úttörői néhány éve tért vissza egy új turnéval, amely több mint 25 év után volt az első, majd az kiváló „Present” (2005) albummal, és ez a visszatérés a „Trisector” megjelenésével is sikeresen folytatódik. Az utóbbi bizonyosan az idei év egyik legtüzetesebben várt lemeze volt a progresszív rock és a magasan kísérletező zene minden formájának rajongói körében. A zenekar az album megjelenése előtt teljesen új korszakba lépett, hiszen elhagyta őket a hosszú évek óta velük játszó szaxofonos és fuvolista, David Jackson. A Van Der Graaf Generator így pályafutása során először trióvá változott: a tagok a kiirthatatlan énekes és lírai látnok Peter Hammill, aki továbbra is megőrzi egyedi, rendkívül képszerű és költői énekstílusát, és ezen a lemezen a szokásosnál is aktívabban megmutatkozik gitárosként is; a billentyűs Hugh Banton, az orgonahangzás örök szerelmese, aki ezúttal ott is kiterjesztette az orgonákat, ahol korábban a fúvósok szóltak; valamint a dobos Guy Evans, a progresszív rock történetének egyik legkiválóbb dobosa, és Hammill mellett az egyetlen tag, aki a zenekar összes felállásában jelen volt. Ez a három nagyágyú egyben az 1968-ban először beindított VDGG-motor eredeti tagja is, így mindig is a zenekar magjának számítottak. Minden erényük ellenére a rajongók túlnyomó többsége addig el sem tudta képzelni a hangzásukat Jackson szaxofonja nélkül. Ezért kétségkívül az volt a legnagyobb kérdés, hogyan fog szólni az új felállás, illetve hogyan tudják pótolni mindazokat a fúvós szólamokat, amelyeket általában a rajongók körében rendkívül népszerű és karizmatikus Jackson játszott.
A megmaradt három tag meglepően sikeresen oldotta meg a problémát, és megfelelően betömte a Jackson távozása nyomán keletkezett hangzásbeli lyukat. Ami a megszokott fúvós helyeken nem a kibővített Banton-orgonákra hárult, abból pedig ezúttal több van, mint amennyit az orgonahangzás bármely rajongójának szíve kívánhat, azt Hammill gitárja végezte el. Hammill ezúttal észrevehetően több gitárriffet és fenékig csiszolt futamot mutat, mint máskor, és elmondható, hogy ezen a téren is nagyon jól vizsgázott ennyi év után. Gitárosként szerintem a VDGG-s pályafutása legjobb alakítását nyújtotta. Éneke rajongói örömére továbbra is rendkívül magas szinten van, szinte észre sem venni, hogy „Thin Man” az évek során bármit is öregedett volna a mindig egyedi lírai előadásmódjában. Persze kevesebbet sikoltozik és kevesebbet használja a magas hangokat, mint egykor, de így is hihetetlen mesélője a saját költészetének, és igazi énekbéli kaméleonként rengeteg különféle érzelmet képes belevinni egy-egy dalba.
Arra a elkerülhetetlen kérdésre, hogy azért hiányzik-e Jackson, igennel és nemmel is lehetne válaszolni. Ezek határozottan még mindig a régi jó VDGG-k, csak nem egészen olyanok, amilyennek megszoktuk őket. A dalok ezúttal kicsit rövidebbek a szokásosnál, de ettől semmivel sem kevésbé összetettek és fenségesek. A hangzásuk csak egy árnyalatnyival lett kevésbé homályos és valamivel dallamosabb, miközben az egyes feldolgozások továbbra is tartalmazzák azt a drámai komponenst, amikor lassan építkeznek, majd hatásosan váltogatják a többnyire melankolikus és sötét hangulatokat. Avantgárd jazzimprovizációból ezúttal az egyes dalokon belül csak ízelítőt kapunk, aminek mindazok örülni fognak, akiknek a „Present” extra, csupa improvizációt tartalmazó lemeze nem tetszett. Hiába változott meg a hangzásuk, a sötét poszt-apokaliptikus víziók és Hammill metafizikus, gyakran rendkívül szarkasztikus szövegeinek régi rajongóinak egyáltalán nincs okuk a pánikra. A Van Der Graaf Generator a King Crimson mellett sötét feldolgozásaival és szövegeivel továbbra is rendkívül meggyőző, komor, ugyanakkor gúnyos krónikása a széteső nyugati civilizációnak és végtelen apátiája minden vetületének. A „Trisector” elég friss és ihletett lemez ahhoz, hogy kielégítse mindazokat, akik a nagyobb újításokat hiányolják a mai progresszív rockban, ugyanakkor tartalmazza az összes jellegzetes elemüket. Ezek elsősorban a mindig felismerhető, rendkívül karizmatikus Hammill-ének, Banton hatalmas orgonakincstára (amelyeken át gyakran szennyezett gitárriffeket vezetnek) és Evans változatos dobolása. Mindez továbbra is biztosítja azt a jellegzetes VDGG-mágiát, amelyet Jackson távozása sem ingatott meg.
A nyitó instrumentális „The Hurlyburly” rögtön megerősíti, hogy a VDGG egy szemernyit sem veszített a jellegzetes, nagyfeszültségű energiájából, hiszen bármelyik klasszikus albumukon helyet kaphatna. Az effektek homályos zúgása után magányos gitárriff tör be, a háttérben dobok kísérik. Ezután az első átmenet következik, és vele Banton orgonáin lángoló futamok, amelyeken át csiszolt, olykor melankolikus színezetű hammilli gitárvonalak és Evans dinamikus dobtempója szól. A dal furcsa címét Hammill egy diszfunkcionális filmszínészekről szóló fekete komédiából kölcsönözte, amelyből később Sean Penn főszereplésével film is készült.
Akiket a nyitó instrumentális esetleg még nem győzött meg az új VDGG-arc minőségéről, azok a remek „Interference Patterns” első taktusainál elvetik a kételyeiket: a szétszórt gitárriff, az orgonákon átvezetve, ismét kicsit a régi időket idézi. Itt szólal meg először Hammill költői éneke, amely még mindig hihetetlenül jól lavíroz a paranoia és a teatralitás között, és kiválóan illeszkedik az egyes, a szokásoknak megfelelően meglehetősen sötét színezetű hangszeres részekhez.
A „The Final Reel” finom, elegáns zongoradallammal nyit, amely szépen feloldja az első két dal után felgyülemlett elektromos hangulatot. Hammill éneke és az orgonák gótikus hangzása hatásosan közvetít egy újabb fekete történetet Peter társadalomkritikai ötletekben gazdag tárházából. Az orgona, a zongora és a csiszolt dobok által keltett melankolikus hangulat gyakran ellentétben áll Hammill gúnyos, mint mindig, kiváló énekével.
A fenséges „Lifetime” bármelyik korai albumukon ott lehetne, finom dallammal nyit gótikus színezetű orgonán, amit aztán elektromos zongora követ. Hammill éneke ezúttal teljesen csendes, összhangban van az orgona és a gitár moll vonalai által teremtett melankóliával. Hammill metaforákon keresztül mesél az öregedés tudatáról, az emberi élet hihetetlen mulandóságáról és törékenységéről.
A „Drop Dead”, az album egyik legkeményebb dala, szépen megmutatja, hogyan tudta Banton orgonája teljesen megfelelően pótolni a szaxofonnak szánt vonalakat. A számnak szinte hard rockos a ritmusa. Ehhez hozzájárulnak a meglehetősen koszos elektromos gitárriffek, amelyek ezúttal korántsem a háttérben vannak, az orgonákon átvezetett Banton-basszusgitárvonal és a számos átmenettel tűzdelt, rendkívül csiszolt dobok. Hammill még egy rövidebb gitárszólót is megenged magának, ami nem éppen a gyakori szokása, de Banton remek orgonaszólója sem hiányzik. És persze ismét nem szabad figyelmen kívül hagyni Peter rendkívül változatos énekét, amely ezúttal az egyik legbrutálisabb szövegét közvetíti.
Az „Only In a Whisper”, az album legjazzesebb dala, ismét kicsit megnyugtatja a feszült hangulatot. Finom billentyűs dallamával, cintányérhangjaival és képszerű énekével kissé Hammill szólókarrierjének néhány darabjára hajaz. A szövege, amely az emberi történelem különféle tévutait érinti, köztük az inkvizíciót, egy pillanatra ismét felidézi az emlékezetes VDGG-klasszikust, a „White Hammer”-t.
A rendkívül drámai „All That Before” újra valamivel ropogósabb szerzemény, remek basszusvonallal, amelyet hatalmas orgonákon vezetnek át, és a múlt néhány VDGG-klasszikusával is összevethető. Hammill teátrális éneke ismét a kompozíció középpontjában áll, és drámai, apokaliptikus hangulatának fő építőeleme. A hangszeres rész erősen torzított elektromos gitárriffeket és Banton ördögien szóló orgonáinak bőségét tartalmazza. Hammill ismét meglep egy rövidebb, de érdekes gitárszólóval, amilyet pár évvel ezelőtt még nem néztem volna ki belőle. Idővel a dráma enged, és a kompozíció szokatlan és meglehetősen titokzatos módon ér véget.
A két utolsó dalt az album legjobbjainak és igazi VDGG-klasszikusoknak nevezném. Az „Over The Hill”, az album egyetlen 10 percnél hosszabb szerzeménye, tökéletes VDGG-klasszikus, mondhatni az album központi darabja, amely fokozatosan építi a drámai hangulatot, és hatásosan lavíroz a komor és a fenséges között. Ez a kiváló, rendkívül összetett, epikus léptékű kompozíció mindent tartalmaz, amit a VDGG és úgy általában a progresszív rock bármely rajongójának szíve kíván. Ott van benne a zenekar összes legjobb és legkedveltebb eleme. A bevezetője meglehetősen finom, már-már ártatlan. Banton az orgonán fokozatosan épít fel egy melankolikus dallamot a „békülékeny” Hammill-ének mellett. Idővel a drámaiság a sötét orgonatextúrákon és szennyezett gitárriffeken át eléri a forráspontját, ahogy az a legjobb eposzaikra jellemző, és következik egy fenséges, epikus pillanat, amely szétveti az egész összesűrűsödött feszültséget. Ez aztán a kompozíción át még többször megismétlődik. Minden elismerést megérdemel ezúttal is Hammill álomszerű énekes teljesítménye, Banton fenséges orgonatextúrái, a szennyezett gitárvonalak és Evans dübörgő dobjai. Tökéletes VDGG-klasszikus, amelyből biztosan kötelező része lesz a koncertjeiknek.
Semmivel sem rosszabb a záró, rendkívül sötét „(We Are Not) Here”, egy újabb leendő VDGG-klasszikus, amely rendkívül hatalmas orgonahanggal nyit. Hozzá hamarosan csatlakozik Hammill remek énekes alakítása, amelyben úgy szól, mintha valami pokoli kínokat szenvedne. Ezzel a kompozícióval a VDGG ismét bizonyítja, hogy az apokalipszisnek még korántsincs vége, és a pokol kapui még mindig tárva-nyitva állnak. Itt is teljesen friss módon kel életre az összetett ritmusváltások és drámai, teátrális részek hagyománya. Az album úgy ér véget, ahogy kezdődött: effektek zúgásával.
A „Trisector” nagyon jó úton halad afelé, hogy az idei progresszív rock kiadványok fő várományosa legyen. Jó esélyei vannak arra is, hogy a „Present” óta a műfaj egyik legjobb albumának számítson. Bármennyire erőlködnek is a különféle neoprogresszívek és a svéd meg amerikai prog-revitalisták a 90-es évekből, a prog úttörői, élükön a VDGG-vel, az évek súlya ellenére is külön osztályt képviselnek, és bizonyítják, hogy a tanítvány soha nem lehet jobb a mesterénél. A „Trisector” igaz, nem veheti fel a versenyt a legjobb munkáikkal, mint a „Pawn Hearts” (1971), a „Godbluff” (1975) és a „Still Life” (1976), de teljesen méltó helyet foglal el a diszkográfiájukban, amelyben nincs egyetlen átlagos album sem. Ha azt a nehéz feladatot kapnám, hogy az albumaikat jobbakra és gyengébbekre osszam, a „Trisector” biztosan a jobbik felébe kerülne. A „Trisector”-ral a Van Der Graaf Generator (ismét) bebizonyította, hogy „legyengített” felállásban, triként is reggelire eszik meg minden modern progresszívet, és gyakran egyetlen dalrészben is több energiát és frissességet mutatnak, mint a hasonló zenekarok többsége a teljes pályafutása során. Nagyon örvendetes az is, hogy továbbra is a kiszámíthatatlanság sajátos mesterei maradnak. Ehhez, elég ironikusan, bizonyosan hozzájárult Jackson távozása is, hiszen így sajátos lehetőséget kaptak arra, hogy új módon formálják a hangzásukat, szaxofon, fuvola (vagy hegedű) nélkül. A VDGG így továbbra is a rendkívül kevés olyan progrock-zenekar egyike, amely olyan diszkográfiával büszkélkedhet, amelyben nincsenek gyenge pillanatok vagy kakukktojások. Évekkel ezelőtt nehezen hittem volna, hogy éppen ők lesznek a csaknem harmincéves hallgatás után ma a legaktívabb prog-úttörők közé tartoznak, ráadásul friss ötletekkel. Ezzel is továbbra is ragyogó példa és útmutató maradnak minden leendő progrock-zenész számára. Mivel nem tudom, hogyan dicsérhetném még eleget a „Trisector”-t, a Van Der Graaf Generatornak zárásként még a következő 40 évnyi ilyen fantasztikus zenét kívánom, mint amilyet az addigi összes kiadványukon megmutattak.
Felállás
Peter Hammill – ének, gitár, zongora
Hugh Banton – orgona, basszusgitár
Guy Evans – dob
Produkció
Van Der Graaf Generator
Számlista
1. The Hurlyburly (4:34)
2. Interference Patterns (3:49)
3. The Final Reel (5:47)
4. Lifetime (4:43)
5. Drop Dead (4:44)
6. Only in a Whisper (6:43)
7. All That Before (6:26)
8. Over the Hill (12:26)
9. (We Are) Not Here (4:04)
Az album hossza: 53:16
