Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Van Der Graaf Generator
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 2005
Játékidő: 102:50
Értékelés: 5/5
A „Present” története egy progresszívrock-legenda hihetetlen visszatéréséről szól huszonhét év kihagyás után, és négy zenész barát alkotói erőinek újraegyesüléséről, akik a Van Der Graaf Generator (röviden VDGG) 1978-as (harmadik) feloszlása után sem hagytak fel soha az együttműködéssel, még ha szólóművészként is. A teljesen váratlan, klasszikus felállású VDGG-újraegyesülés (Peter Hammill énekes/alkalmi gitáros és zongorista, Hugh Banton orgonista/basszusgitáros, David Jackson szaxofonos/fuvolista és Guy Evans dobos) első jelei 2003-ban mutatkoztak. Ekkor Hammillhez a Queen Elisabeth Hallban adott szólóestjén, a VDGG-örökzöld „Still Life” közben csatlakozott három régi cimborája. Ez mindössze a második közös fellépésük volt 1996 óta, amikor a Union Chapelben eljátszották a „Lemmings” című klasszikust. A Queen Elisabeth Hallban adott koncert után, amelyet a közönség lelkesen fogadott, a négy kultikus zenész rájött, hogy a régi VDGG-kémia újra működik, ezért 2004-ben, több mint huszonöt év után újra új zenét kezdtek írni a legendás zenekarnak, amelyről még a legnagyobb optimisták is úgy hitték, hogy örökre a múlt század hetvenes éveihez tartozik.
Hammillt a VDGG feltámasztására tovább motiválta a 2003 végi szívinfarktus, amely után még élesebben érezte saját mulandóságát, és elhatározta, hogy eljött az utolsó alkalom az erők egyesítésére Bantonnal, Jacksonnal és Evansszel. Az eredmény a kiváló dupla stúdióalbum, a „Present” lett, amely a VDGG két különböző arcát mutatta meg: a dalszerzőt és az improvizátort. Az első lemezen hat igazi, kerek dal kapott helyet, amelyekkel a klasszikus VDGG stílusában ott folytatta, ahol a „World Record” (1976) után abbahagyta, a második lemezt pedig avantgárd, teljesen spontán improvizációk töltik meg, amelyeket négy, minden hangszeres hájjal megkent cimbora játszik.
A „The Quiet Zone/The Pleasure Dome” (1977) utáni első VDGG-stúdióalbumon visszatért a klasszikus logó és mindazok a hangzásbeli elemek, amelyek Hammillt és társait a hetvenes években a legújítóbb, legkalandosabb és legmerészebb progrockerek élvonalába röpítették. Hammill kaméleonszerű, mennydörgő énekstílusa, amellyel az alacsony és magas fekvések harmonikus váltogatásával ugrált „pokol” és „mennyország” között, mint mindig, most is irigylésre méltó formában van, ahogy kifinomult zongorakíséretei is.
A „Present”-en Peter alkalmi elektromosgitárosként is érezhetően fejlődött, szellemes improvizációival ugyanis többször is váratlanul az előtérbe tör. Hirtelen, de gondosan irányított, mennydörgő haragkitörései viszont tovább mélyítették a „Present”-darabok többségének sötét hangulatát, vagyis az újjáéledt, klasszikus VDGG fiatalabb korához képest egyáltalán nem lett derűsebb. Három hangszeres társa is bebizonyította, hogy az „idősebb polgárok” közé lépés a lehető legnemesebb módon hatott rájuk, és hangszerükön még mindig úgy játszanak, mint a fiatalok. Banton ismét ragyogott orgonamesterműveivel és a basszuspedál egyidejű használatával, Jackson a szaxofonos-fuvolás sokszínűség és határtalan éleselméjűség megtestesítője volt. Evans pedig, mint mindig, dobosstílusával a kompromisszumnélküliség lenyűgöző megjelenítője: szorgosan „tönkreteszi” a dobfelszerelést, miközben a cintányérokat jazzes dinamikával és kifinomultsággal „munkálja meg”.
Az „Every Bloody Emperor”, az első kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a régi hangzásbeli kémia ismét működik, fenséges albumnyitány csípős, társadalomkritikus szöveggel, amilyet csak Hammill tud írni: prímtényezőire bontja a modern nyugati társadalom hipokrízisét, amely a demokrácia propagandamaszkja alatt rabságba kényszerít egy új, nagy kapitalista birodalmat. A rövid improvizációs bevezető, megrendítő elektromoszongora-futamokkal, előkészíti a terepet Hammill teátrális énekprodukciójához. Jackson fuvolájának pásztori hangjai és sajátos szaxofon-bolondozásai Banton masszív orgonafutamai mellett tovább mélyítik az általános sötét hangulatot. Az avantgárd-fúziós hangszeres szakasz számos őrült improvizációval, elsősorban Jackson szaxofonján, kaotikus, megadó, posztapokaliptikus légkört szít, miközben Hammill újabb nagy birodalom felemelkedését és bukását jövendöli, amely kettős mércére épült.
A „Boleas Panic” fantasztikus instrumentális szám erős jazz rock fusion fűszerezéssel, ahol elsősorban Jackson változatos szaxofon-improvizációi uralkodnak, miközben Evans dobolása ezúttal tele van finom jazzes csavarokkal. A fenségesség leheletét a kaotikusság és a kifinomultság közti vékony ambient vonalon masszív orgonarétegek adják, és legalább ennyire szórakoztatóak Hammill szétszórt elektromosgitár-improvizációi.
A robbanékony „Nutter Alert” brutális szaxofonfutamokkal van megjelölve, amelyeké az oroszlánrész a fantazmagorikus hangulat megteremtésében, miközben Hammill ismét nem fukarkodik mennydörgő kirohanásaival, amelyek a drámai refrénben csúcsosodnak. Mester Banton hatalmas orgonaimprovizációval nyűgöz le, Jackson professzor pedig a határtalan szaxofonos éleselméjűség elképesztő forrása, így a feszült hangulat egészen a újabb lenyűgöző szám zárásáig nem lankad. Az „Abandon Ship!” tele van őrült improvizációs ötletekkel, különösen ami Evans dobfelszerelésen való dübörgését illeti, miközben a „nyelvész doktor”, Hammill ezúttal a régen lejárt szavatosságú intézmények befolyása alatt élés negatív következményeire önti az epét. Az orgona és a szaxofon közti őrült variációk jazz fusion elemekkel remekül támasztják alá Peter kaméleonszerű vokális kitöréseit, amelyektől megremeg ég, föld és az alvilág.
A borzongatóan sötét „In Babelsberg”, amely egy sétáról mesél Babelsbergben, a németországi Potsdam legnagyobb kerületében, dühödt szaxofon- és elektromosgitár-futamokkal nyit, miközben Hammillt ismét „megtépázza” a helyi nevezetességek ecsetelése, amelyekből nem hiányoznak a történelmi utalások. Az album első lemeze az „On The Beach” érdekes kísérletével zárul, amely megható balladaként indul Peter hangjára építve, szemérmes közbeeső improvizációkkal, majd dinamikus jazz fusion szakaszba vált, amelynek középpontjában Jackson szaxofonja áll. Az egész a tengeri hullámok zúgásával ér véget.
A második lemez teljes egészében instrumentális, és spontán, közös improvizációkból áll, amelyek az újra egyesült VDGG első stúdiófellépései során születtek. Ezek az improvizációk korántsem illenek minden hangulathoz, de szemléletes bemutatói az angol progrock-legenda határtalan improvizációs fantáziájának és kísérletező oldalának, akik hosszú idő után újra teli tüdővel élvezték a stúdiópróbákat, és közben nemegyszer önmagukat is meglepték. A „Vulcan Meld” pontosan onnan folytatódik, ahol az „On The Beach” véget ért, vagyis a tengeri hullámok hangjával, amit őrült improvizálás követ szabad jazz és avantgárd alapon. A „Double Bass”, ahol Banton a basszuspedálhoz való tehetségét demonstrálja, miközben Jackson ismét elengedi az összes „féket” szaxofonbirodalmában, újabb szemléletes példája a határtalan hangszeres spontaneitásnak.
A „Slo Moves” kaotikus, kifejezetten sötét improvizációs kaland, ahol elsősorban Evans irigylésre méltó ritmikai kombinatorikája áll az előtérben. Az „Architectural Hair” madárcsiripelés hangjait tartalmazza, miközben az megvadult szaxofon és az elektromos gitár szellemesen vágja át magát a kaotikus ritmikai kanyarokon. A „Spanner” érdekes dobos kiszállásokat tartalmaz, a általános káoszt pedig főként a közbeeső szaxofon- és orgonavariációk szítják. A „Crux” ambient szempontból kissé nyugodtabb improvizációs kaland, ahol különösen jólesik az orgona és a szaxofon harmonikus, szinte szimbiotikus viszonya.
A „Manuelle” számos improvizációs csodával van megfűszerezve, amelyek közül ezúttal Peter elektromos gitárja is kiemelkedik, és olykor úgy szól, mint valami dühöngő öszvér. Az „’eavy Mate” ultrakaotikus dobos- és szaxofon-improvizációkat tartalmaz, miközben Hammill különféle disszonáns gitáreffektekkel szórakozik. Ezeket folytatja a pszichedelikus-avantgárd bolondokházában, a „Homage to Teo”-ban is, amely teljes ambient kikapcsolódás mindentől, ami racionális. A második lemez a „The Price of Admission”-nel zárul, amely harcias ritmusaival az összes improvizációs kísérlet közül talán a legközelebb áll ahhoz, hogy instrumentális számmá formálódjon, ha törékeny is a „kerekség” látszata.
A Van Der Graaf Generator a „Present”-en főnixként támadt fel hamvaiból: majdnem három évtized után, az utolsó pillanatban tért vissza a színpadra, és minden várakozás ellenére olyan albumot készített, amely színvonalban egyenrangúan méri össze magát a hetvenes évek klasszikus lemezeivel. Elsősorban az első lemez győzte meg a régi hívőket arról, hogy a klasszikus VDGG-felállás idős korára is megőrizte minden kísérletező merészségét, lírai provokativitását és posztapokaliptikus hangulatteremtő képességét, éppúgy, ahogy fiatalabb korában.
A második lemez, többnyire kaotikus, instrumentális-improvizációs jellegével, nem nyújtott olyan izgalmas hallgatási élményt, bár a szabad jazzformák és a „kikapcsolt” zenei avantgárd minden rajongójának még mindig érdekes. Az angol progrock-óriások egyébként az ilyen őrült improvizációs bravúrok csúcsát az „ALT” (2012) albummal érték el. A VDGG tagjai a 2006-os „Present”-turné után frissítő lendülettel teltek meg, ezért Jackson döntése, hogy elhagyja őket, még sokkolóbb és érthetetlenebb volt. Távozása jókora csapás volt, amely mély érzelmi barázdát szántott közte és a többi tag között, Hammill, Banton és Evans mégis úgy döntött, hogy triaként folytatja a VDGG történetét, és ez egyenesen lenyűgöző eredményekkel sikerült nekik.
Felállás
Peter Hammill – ének, elektromos gitár, elektromos zongora
Guy Evans – dobok, ütőhangszerek
Hugh Banton – orgona, basszuspedál/basszusgitár
David Jackson – szaxofon és fuvola
Produkció
Van Der Graaf Generator
Számlista
CD1:
1. Every Bloody Emperor (7:03)
2. Boleas Panic (6:50)
3. Nutter Alert (6:11)
4. Abandon Ship! (5:07)
5. In Babelsberg (5:30)
6. On the Beach (6:48)
CD2:
1. Vulcan Meld (7:19)
2. Double Bass (6:34)
3. Slo Moves (6:24)
4. Architectural Hair (8:55)
5. Spanner (5:03)
6. Crux (5:50)
7. Manuelle (7:51)
8. ‘Eavy Mate (3:51)
9. Homage to Teo (4:45)
10. The Price of Admission (8:49)
