Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Van Der Graaf Generator
Kiadó: Esoteric Recordings
Megjelenés: 2012
Értékelés: 4/5
Az »ALT« az angol progresszív rock legendák, a Van Der Graaf Generator legújabb projektje, amely mindössze egy évvel az »A Grounding in Numbers« (2011) című remekmű után jelent meg. Ez sok rajongót teljesen meglepett, hiszen a hetvenes évek vége óta nem szokták meg, hogy kedvenceik évről évre új stúdióalbummal rukkolnak elő. Nos, az »ALT« minden, csak nem szokványos Van Der Graaf Generator-lemez: improvizációk gyűjteménye, amelyeket a stúdióbeli hangellenőrzések közti szünetekben vettek fel, és gyakran a Musique Concrete határát súrolják, ami az avantgárd minden formájának szerelmeseit levesz majd a lábukról. A legendás énekes, zeneszerző, gitáros és zongorista Peter Hammill szerint – akinek ez az első VDGG-projektje, amelyen nem énekel, ami az album megjelenése előtt szintén sok rajongót sokkolt – az »ALT« zenéjének nagy része akkor született, amikor a zenekar tagjai nem igazán a kompozíciós formára koncentráltak, vagyis amikor a kollektív agyuk csupán a bal féltekéje működött.
Éppen ezért a kizárólag hangszeres »ALT«-ot Hammill szavai fényében érdemes megközelíteni, nem pedig egy hagyományos, szokványos VDGG-albumként. Elsősorban a régi hívekhez szól, akik számtalan lenyűgöző pillanatot találnak majd rajta, és abból az elejétől a végéig nincs hiány, még ha az avantgárd improvizációk első hallgatásra bonyolultnak tűnnek is. Ezek idővel szinte szemérmetlenül fertőzővé válnak, ami a kivételes hangulat megteremtését illeti. A legendás trió többször is megteremti azt a sajátos, komor és kaotikus VDGG-ambientet, egyébként pedig messziről felismerhető hangszeres finomságaik dominálnak, amelyek sokakat fognak mérhetetlenül szórakoztatni hallgatás közben. Meg kell jegyezni, hogy az »ALT« nem az első improvizációs projektjük a zenekar történetében: a »Present« (2005) második felén, azaz második lemezén – amelyet még a legendás fúvós, David Jackson közreműködésével vettek fel – már felsorakoztattak egy sor többé-kevésbé igényes, avantgárd fűszerezésű improvizációt. Ezekhez képest az »ALT« alkotásai jóval „szabadabbak”, ambient szempontból kevésbé komorak, és kicsit könnyebben is hallgathatók. Mindenekelőtt pedig több a köztes pillanat, amelyben mindhárom tag teljes egyéni improvizációs szabadságot kap.
A nyitó »Earlybird« a Musique Concrete tökéletes példája, amely kissé Frank Zappa és a Mothers Of Invention korai kísérleteire, valamint a Pink Floyd »Ummagumma« (1969) korszakának avantgárd-pszichedelikus fázisára emlékeztet. A madarak élénk csicsergését a dobos, Guy Evans egyre intenzívebb cintányérozása hatja át, aki a teljesen szabad improvizációs formán belül idővel újabb ütős elemeket tesz hozzá. Ezt két rövid improvizáció követi. Az »Extractus« néhány szellemes Hammill-riffet tartalmaz elektromos gitáron, a háttérben pedig Evans jazzes manírjai szólnak a dobokon. A »Sackbutt« tökéletes improvizációs kikapcsolódás: a szétszórt dobos kitöréseket egy kissé elhangolt hatású effekten áteresztett elektromos gitár egészíti ki, az egészet pedig Hugh Banton zúgó orgonarétege kíséri.
A »Colossus« ezzel szemben hosszabb alkotás, kifejezetten komor és feszült hangulattal, amilyet általában a VDGG-vel kötnek össze. Ezt a hátborzongató ambientet széttöredezett ütős improvizációkkal, zúgó dobhanggal, disszonáns gitáreffektekkel, ingerült basszusvonalakkal és megbúvó orgonahanggal teremtik meg. A »Batty Loop« Evans rövid kirándulása az ütőkön, miközben ingerült gitárimprovizáció kíséri. A »Splendid«-et a hagyományos VDGG-orgonahang jellemzi, amely teljesen sajátja Banton technikájának, mellette pedig Evans szerteágazó futamai szólnak a dobfelszerelésen. A »Repeat After Me«-ben Hammill zongoráján a gyengéd, dallamosan fűszerezett improvizáció áll előtérben, ami azt jelenti, hogy ambient szempontból rendkívül enyhe és ellazító darab, amelyhez kiválóan illene az énekhangja. Idővel a törékeny zongoraimprovizációkhoz csatlakozik Evans jazzes cintányérozása is, ami tovább mélyíti a hipnotikus hangulatot.
Az »Elsewhere« tökéletes ambient ellentét, hiszen meglehetősen kaotikus improvizációs kollázs, amelyet megőrült, disszonáns gitáreffektek, vad dobos kitörések és félénk orgonatöredékek alkotnak, és ez együtt valamiféle rémálom szorongató hangulatát idézi. A »Here’s One I Made Earlier«-t átitatják Hammill dühödt improvizációs szeszélyei elektromos gitáron, amelyek disszonáns effektekkel párosulnak, és ez kissé klausztrofób hangulatot eredményez. A jazzes irányultságú »Midnite Or So«-ban hiteles esti bár-ambient uralkodik, amelyet Banton orgonaimprovizációinak meleg hangja itat át, mellette pedig Evans mindig lenyűgöző dobkombinatorikája szól. A »D’Accord« ismét tökéletes ellentéte az elődjének, hiszen egy pszichedelikus horrorfilm atmoszférája árad belőle, ami Hammill disszonáns effekteken áteresztett gitárakkordjainak köszönhető.
A »Mackerel Ate Them« meglehetősen kaotikus improvizációs hullámvasút, ahol az őrült gitáreffektek és a vad cintányérfutamok az urak, és nem is olyan különös, hogy a trióban eközben egy falánk makrélarajdzs étkezési szokásairól ambientes asszociáció ébredt. A »Tuesday, The Riff« hiteles VDGG-improvizáció a legsötétebb posztapokaliptikus rémálomból, ahol az orgona baljós zúgása megzabolázatlan riffekkel keresztezi egymást, megtámogatva az őrjöngő dobos átmenetekkel. A záró »Dronus« a tíz percet meghaladó hosszával az »ALT« leghosszabb improvizációja, és mély alámerülés a Musique Concrete sötét ambient útvesztőibe, ahol disszonáns effektek és kiszámíthatatlan ütős improvizációk uralkodnak, és ezek révén a végső komorság és szorongás hangulata jön létre. Az egész egy posztapokaliptikus sci-fi film zenei aláfestésére emlékeztet.
Az »ALT« a végső improvizációs kikapcsolódás, amelyet elsősorban ennek a legendás progresszív rock triónak a régi hívei kaptak. Ők mindig is fogékonyak voltak az efféle, teljesen kiszámíthatatlan hangkísérletekre az ambientes posztapokalipszis verhetetlen mestereitől, akik a 21. században az egyik legritkább úttörő prog rock zenekarnak számítanak, amely még mindig izgalmas zenét alkot. Ezek a rajongók tudni fogják értékelni, hogy nem „konvencionális” VDGG-albumról van szó, hanem a tiszta szórakozásból született projektről, amikor Hammill, Banton és Evans úr a mélyebb kompozíciók stúdiófelvétele közben pár percet engedtek a „tudattalan” szabad áramlásának a kollektív agyban. Akik pedig nem tudnak megbékélni Hammill karizmatikus énekhangjának hiányával, azok – miközben az »ALT«-ot egy jó ambient szórakozáshoz és élményhez illő módon hallgatják, és egy „szabályos” VDGG-albumra várnak – pörgessék meg többször a kiváló, friss szólóalbumát, a »Consequences«-t.
Felállás
Peter Hammill – gitár, billentyűs hangszerek
Hugh Banton – orgona, basszusgitár, basszuspedál
Guy Evans – dob
Produkció
Peter Hammill
Számlista
1. Earlybird
2. Extractus
3. Sackbutt
4. Colossus
5. Batty Loop
6. Splendid
7. Repeat After Me
8. Elsewhere
9. Here’s one I Made Earlier
10. Midnite or So
11. D’Accord
12. Mackerel Ate Them
13. Tuesday, The Riff
14. Dronus
