Furcsa idők jártak harminc évvel ezelőtt a metal ősatyáira, a Black Sabbathra. Enyhén szólva is furcsák. Az egész világ akkoriban mindent magába szívott, ami rombolóan hatott, és a torzítás vérszívó, bestiális izzásában született, miközben kitartóan elutasította a Black Sabbath albumait, amelyek a „Born Again” (1983) bukása után készültek. Egy zenekar, amely valójában soha életében nem vett fel rossz lemezt, mégis erős hullámhegyeken és hullámvölgyeken ment át, és ezek nagyban attól függtek, ki töltötte be épp az énekes posztját a zenekar adott korszakában. Az Ozzy-korszak mögött a leghangosabb rajongók falanxa állt, akik ebben a saját fasizmusukban a nyolcvanas évek Black Sabbathjával szemben szinte az egész világot, sőt a zeneipart is „meggyőzték” arról, hogy a Black Sabbath nem lehet Black Sabbath, ha nincs a felállásban Ozzy. A zenekar akkori menedzsmentjének ostoba döntései egymás után, a kiadó rugalmatlansága és érdektelensége, valamint az állandó tagcserék – amelyek miatt a közönség egy héttel előre sem tudta, ki az igazi tag – megtették a hatásukat, és a Black Sabbath egyre kényelmesebb célpontjává vált a zenei sajtó szarkasztikus megjegyzéseinek, ami minden bizonnyal méltatlan volt a rock and roll egyik legrejtélyesebb zenekarának hírnevéhez.
Az esszencia tehát tovább élt a „Riffmeister”, Tony Iommi ujjaiban, bárhogy nyilvánult is meg. Kiderült, hogy Iommi a megoldást névrokonában, az énekes Tony Martinban találta meg. Miután lezárult az Ozzyval közös történet, és a zenekar nagyon bátran vágott neki a nyolcvanas éveknek az ikonikus „Heaven And Hell” albummal, amelynek a szükséges produceri lendületet a legendás és sajnos már elhunyt Martin Birch adta, az Ronnie James Dióval a felállásban megvalósuló meggyőző átalakulás a kevésbé ihletett „Mob Rules” után már alig bírta tartani magát, Iommi pedig a következő lépést teljesen rossz irányba tette: összeállt a Deep Purple Mk II felállásának inkompatibilis hangjával, Ian Gillannel. A teljes „hajótörés” és az újabb fejfájások után a „The Seventh Star” (1986) élménye nyomán, miután „megszökött” Ray Gillen, a zenekar újjáéledt a kiváló új énekessel, Tony Martinnal. A Black Sabbath ez a teljesen új inkarnációja – egyetlen eredeti taggal, Tony Iommi gitárossal – a „The Eternal Idol” (1987), majd a „Headless Cross” (1989) és a „Tyr” (1990) albumokon keresztül a stúdiófelvételek egymást követő trilógiáját hozta létre, amelyek minőségben egyre csiszolták és építették tovább egymást. A kiváló új zene ellenére a Black Sabbath a közönség szemében kitartóan „halványult”. A helyzet nyomorúságát élesen felerősítette és elmélyítette a dicsőség, amelyet a másik oldalon nem más, mint Ozzy élvezett.
Ha még egy kicsit visszatekintünk 1987-be: a bizonytalan stabilitású környezetben a „The Eternal Idol” albumon a végeredmény még így is nagyon jól sikerült, noha Iommi csúnya tagszökést volt kénytelen elviselni, még mielőtt befejezhette volna a lemezt. A lényeg azonban az, hogy Iommi maga mellett tartotta Martint, aki a zenekar ebben a korszakában gyakorlatilag meghatározó szerepet játszott abban, hogy a csapat egyáltalán kitartott, és hitelesen dacolt tovább. A „Headless Cross” albumra Iommi végre megtalálta azt a felállást, amely lehetővé tette neki, hogy nyugodtabban aludjon.
Iommit tehát a következő albumon is ugyanaz a felállás vette körül. Kiváló zenészek, akik a legjobbat adták a dalok megformálásához. Az említett Martin mellett Cozy Powell dobolt, Neil Murray basszusgitározott, Geoff Nicholls pedig billentyűzött. Iommi megkérte Martint, hogy az előd, a „Headless Corss” okkultizmusba, fekete mágiába és ördögimádatba hajló szövegeihez képest írjon valamivel „vidámabbakat” és „derűsebbeket”. Martin, aki mindig szívesen olvasott történelmi könyveket, az északi mitológiában talált ihletet. A „Tyr” – a címe az északi háborúisten nevét jelöli – messze nem koncepcióalbum, amely a bakelitkiadás B-oldalát megnyitó trilógiát (The Battle Of Tyr, Odin’s Court, Valhalla) leszámítva elsősorban az északi istenekkel és kalandjaikkal foglalkozna, Martin témaválasztása mégis rendkívül jót tesz a szerzeménynek, amely azt építette tovább, amit Iommi a „Headless Cross” albumon megalkotott. A vezető gitártémák kifejezett mélységet és romboló áthatóságot adtak, a dalokat áthatja Iommi mérföldekről felismerhető, markáns szólózása, ahogyan csak ez az egyedülálló zenész tudja. A vágyakozással, melankóliával és színpadias vészjóslással, sötét kilátásokkal teli hangulat tehát átköltözött az epikus „Tyr”-re. Az album egyúttal kifejezett muzikalitást is kibontakoztat, amely kerüli a „doom” pillanatokat, illetve azt a frazeálási stílust, amely a hetvenes években a félhangos üvöltéssel baljós hangulatot és mély gyászt idézett. A „Tyr” az az album, amellyel az akkori Black Sabbath a legmesszebbre távolodott a hetvenes évek korszakától. Az morzsákban még érezhető, amiért Tony Iommi gitárvarázslatainak esszenciája felel. Ez egyébként nem is fontos. A stílus, a mágia, a kémia és az esszencia teljesen más, és nem érdemes, sőt nem is lehet összehasonlítani az Ozzy-korszakkal. A zenekar pompázatossága a „Tyr” albumon különösen felerősödött.
Az album zenei tartalmáról szóló elmélyült elemzést a látványos kritikában olvashatjátok tovább, amelyet réges-régen Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik írt a RockLine számára.
Mi inkább nézzünk át még néhány más tényt a „Tyr” albummal kapcsolatban. A zenekar 1990 februárjában tért vissza a stúdióba, hogy felvegye a „Headless Cross” utódját. Hozzátesszük, hogy a „Headless Cross” albumot népszerűsítő turnén, 1989. 9. 27-én a zenekar ellátogatott a ljubljanai Hala Tivoliba. A turné ezen szakaszának előzenekara a német Axxis volt. A „Tyr” a „Headless Cross” után a második volt az I.R.S. Records kiadónál. 1990. 8. 20-án jelent meg. A brit eladási listán a 24. helyig jutott, a Billboard 200 legnagyobb példányszámban fogyó albumait felsoroló listájára viszont nem sikerült bejutnia, ami a zenekarral pályafutása során először fordult elő. A zenekar egy kislemezt adott ki, a „Feels Good To Me” című dalból, amelyhez videó is készült (a B-oldalra a Paranoid egy koncertverziója került az 1989-es „Headless Cross” turné novemberi szakaszából). Ez a dal csak a hazai, vagyis a brit slágerlistára került fel, ahol szerény és hamar feledésbe merülő 79. helyet foglalta el. Hogy milyen kegyvesztettségbe került akkoriban a zenekar, azt az is mutatja, hogy a Black Sabbath kénytelen volt lemondani a „Tyr” albumot népszerűsítő turné brit szakaszának utolsó hét állomását. Az ok az eladott jegyek alacsony száma volt, a zenekar pedig pályafutása során először nem adott koncertturnét az USA-ban sem.
A Black Sabbath a „Tyr” időszakában is a perifériáról vegetált, éppen a zenekritikusok és a közönség könyörtelensége miatt, akik egyszerűen nem fogadták el sem a Black Sabbath zenéjét, sem zenei irányát Ozzy nélkül. Ezzel nagy igazságtalanságot követtek el a zenekarral szemben, hiszen a nyolcvanas évek második felében Tony Martinnal az élen kiadott mindhárom album nagyon igényes, szerénytelenül szólva is kiváló teljesítmény, amelyet a zenekar fejlődés szempontjából a hetvenes évek közepén, illetve Ozzyval a felállásban álmában sem lett volna képes, sem tudta volna megalkotni. A méltatlanul mellőzött „Tyr” minden tekintetben nagyon színvonalas album, tele erősen vibráló hangulatokkal, markáns Iommi-témákkal, Martin fenomenális énekével, Cozy Powell áthatoló, zúzó ütéseivel és Neil Murray gravitáló basszusvonalaival. A „Tyr”-t valószínűleg azok értik és becsülik meg a legjobban, akik a Black Sabbathot először a hetvenes éveken kívül megjelent lemezeken keresztül fedezték fel. Másrészt van egy szép számú tábora a zenekarnak, akik – ellentétben azokkal, akik csak az Ozzy-korszakra esküsznek – a hetvenes évek Black Sabbath-albumait meg sem szagolják különösebben. Globálisan nézve mindenesetre ők nagy kisebbségben vannak, mégis elég jó bizonyíték arra, hogy megállapíthatjuk: a „Tyr” albummal egyáltalán nem lehet packázni.
Sajnos a stabilitás és az artisztikus továbbfejlődés, valamint a „Headless Cross” és a „Tyr” felvételét is megvalósító csapat összeforrása iránti remények rövid időszakát megszakította Iommi újraegyesülése Butlerrel és Dióval a következő, „Dehumanizer” albumra, amellyel a Black Sabbath 1992-ben nem váltotta valóra a magas elvárásokat. Ronnie ismét faképnél hagyta a zenekart, Iommi pedig újra Tony Martinhoz fordult segítségért, aki lenyelte a békát, megfékezte (valószínűleg sértett) egóját, és nagy nagylelkűségről tett tanúbizonyságot, hogy még utoljára visszatérjen az akkori Black Sabbath-korszak viharos fedélzetére.
Szerző: Aleš Podbrežnik
