Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés dátuma: 1987. 11. 01.
Produkció: Jeff Glixman, Vic Coppersmith-Heaven & Chris Tsangarides
Az album hossza: 42.42 perc
Stílus: Heavy Metal
Értékelés: 8.5 / 10
A „The Eternal Idol” a Black Sabbath legelfeledettebb albumai közé tartozik, ami egyébként a briliáns énekessel, Tony Martinnal készült legtöbb teljesítményükre is igaz. Martin nem egyszer kimentette a legendás gitáros Tony Iommit és társait, amikor a nyolcvanas évek közepén, majd a kilencvenes évek elején alkotói és egzisztenciális válságba kerültek. A „Seventh Star” (1986) körüli sikertelen turné után – amelyhez a híres énekes, Glenn Hughes (ex-Trapeze, Deep Purple) szánalmas búcsúja is hozzájárult – Iommi az új Black Sabbathot az amerikai énekes Ray Gillen, a basszusgitáros Dave Spitz, a dobos Eric Singer és a billentyűs Geoff Nicholls köré akarta felépíteni. Gillen, akivel néhány demót is felvettek az új stúdióprojekthez, a „The Eternal Idol”-hoz, és Spitz sem maradt sokáig a zenekarban.
Helyükre Tony Martin érkezett, aki vokális megközelítésével kissé egykori tagot, a legendás Ronnie James Diót idézte, és kiváló választásnak bizonyult, valamint a „vén motoros”, Bob Daisley (ex-Widowmaker, Rainbow, Ozzy Osbourne, Uriah Heep, Gary Moore), aki néhány új szerzemény megírásában is segített Iomminak. Ennek ellenére Iommi megbocsáthatatlan húzást követett el: az album füzetében a basszusmenetek érdemét Spitznek tulajdonította, aki már rég nem volt a zenekar tagja. Ez lehet a fő oka annak, hogy Daisley – hivatalosan a Gary Moore iránti kötelezettségeire hivatkozva – nem akart többé az új Black Sabbath tagja lenni, amikor eljött a „The Eternal Idol”-turné ideje. Eric Singer is „lelépett” még az album megjelenése előtt, így néhány ütőshangszeres részt a régi ismerőssel, Bev Bevannel (ELO) vettek fel, aki a turné idejére ismét koncertdobos lett.
Bár Iommi zenekara már az album felvételei közben szétesőben volt, a „The Eternal Idol” végül jóval jobbra sikerült, mint amire ilyen körülmények között számítani lehetett, hiszen az anyagot a Gillennel készült verzió után újra fel kellett venni. Tony Martin vokális karizmájával és tekintélyével, amely remekül összecsengett a misztikus és titokzatos szövegekkel, kiváló énekesi pátoszt és odaadást hozott, amilyet a Dio-korszak vége óta nem lehetett hallani, és neki köszönhető leginkább, hogy a „The Eternal Idol” visszaterelte a Black Sabbathot a helyes útra. Martin üdítő energiát hozott, amelyre az új Black Sabbathnak égetően szüksége volt, ráadásul szívvel-lélekkel benne volt a dologban.
Külön dicséret illeti a billentyűs Nichollst is, akinek szintetizátorai a „Seventh Star”-hoz képest még inkább előtérbe kerültek, és az egyes szerzeményeknek még erősebb misztikus és epikus pecsétet adtak. Ez már a nyitó energiakatalizátoron, a „The Shining”-on is hallható, amelyhez a Black Sabbath promóciós videót is forgatott, és amelyet részben a híres író, Stephen King azonos című horrorregénye, valamint a Jack Nicholson főszereplésével készült azonos című film ihletett. A titokzatos felvezetés, ahol lenyűgöz Iommi felismerhető gitártémáinak és a misztikus billentyűfüggönyöknek az együttese, átmegy egy ütős szakaszba megalkuvást nem ismerő passzázsokkal, majd az epikus refrénben csúcsosodik ki. Utóbbi elmélyíti a titokzatos, sötét és egyben hatalmas atmoszférát, amely a legjobb Martin-korszakos Black Sabbath-szerzemények többségét jellemezte.
Az „Ancient Warrior” újabb kiváló és elfeledett szerzemény enyhén keleties hangulattal a pentatonikus skáláknak köszönhetően, ahol a billentyűs függönyök remek hátteret adnak a hagyományosan perzselő gitárfrázisoknak és Martin szenvedélyes énekes tekintélyének. A „Hard Life to Love” – egy dal, amely ma is tetszhet a Rainbow és a Whitesnake minden rajongójának – kissé koszosabb, keményrockosabb megközelítést képvisel, ami a Black Sabbath esetében meglepően fiatalosra sikerült, miközben Singer vágtázó dobjai gyönyörű támaszt nyújtanak Martin vokális szenvedélyének. A „The Eternal Idol” egyik leglátványosabb pillanata kétségkívül a robbanékony „Glory Ride”, a Martin-korszakos Black Sabbath egyik csúcsa, ahol Iomminak és társainak hangszeres és énekesi erényeik maximális latbavetésével sikerült epikus, lelkesítő refrént alkotniuk, amitől ma is megnyalhatja a száját minden klasszikus heavy metal-rajongó. Emellett itt van Iommi egyik legjobb „The Eternal Idol”-szólója is, amelyek – szokás szerint – külön fejezetet érdemelnek.
A „Born to Lose” gyorsabb tempó felé orientálódik, ehhez igazodik Martin kissé ingerültebb éneke is, miközben Iommi gitárvariációi ezt a szolid, de nem túl izgalmas hard rock dalt szinte egészen más irányba viszik. Nicholls felvezetése a „Nightmare”-ben egy horrorfilm intróját idézi, majd a folytatásban lassabb ritmusú klasszikus hard rock dal bontakozik ki, amely kivételesen illik Martin szívből jövő énekéhez. A rövid, misztikus-trubadúros hangulatú instrumentális, a „Scarlet Pimpernel” Iommi akusztikus gitárjára és szintetizátoros függönyökre épül, és kissé az „aranykor” (a hetvenes évek első fele) hasonló instrumentális kalandjaira emlékeztet.
A „Lost Forever” energiabombája felgyorsított ritmusban robog, és azon „The Eternal Idol”-dalok egyike, amelyek kulcsszerepet játszottak a Black Sabbath hangzásának „megfiatalításában”. A címadó és egyben záró dal az album összes száma közül a leginkább emlékeztet a klasszikus „doom & gloom” Black Sabbathra, hiszen fatalista, komor hangulat és gördülő ritmusok járják át, miközben Martin kivételes érzékkel vált a finom és a felhevült énekesi alakítás között, amellyel apokaliptikus szöveget közvetít. Nem túl vidám lezárása ez a lemeznek, de a Black Sabbathtól nem is vár az ember mást.
A „The Eternal Idol” a Black Sabbath számára újabb jelentős hangzásbeli megújulást és a következő evolúciós szakasz kezdetét jelentette, mindkét Tonyval a főszerepben. Egyúttal ez volt a nyolcvanas évek második felének és a kilencvenes évek elejének gyakran elfeledett Black Sabbath-albumtrilógiájának nyitánya („The Eternal Idol”, „Headless Cross” és „Tyr”), ahol minden újabb lemez továbbfejlesztette az elődjét. Martin a következő Black Sabbath-lemezeken dalszerzőként és szövegíróként is kezdett érvényesülni, bár helyzete a zenekarban állandóan veszélyben volt, hiszen Iommi a következő években egyre jobban vágyott arra, hogy Diót visszacsalogassa a zenekarba, ami 1991-ben (átmenetileg) meg is valósult. Ekkor a „Dio helyettese” hálátlan szerepébe ismét Martinnak kellett beugrania, aki szerény természete miatt ezzel nem sokat törődött.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1 The Shining (6:00)
2. Ancient Warrior (5:28)
3. Hard Life to Love (5:00)
4. Glory Ride (4:49)
5. Born to Lose (3:43)
6. Nightmare (5:19)
7. Scarlet Pimpernel (Instrumental) (2:05)
8. Lost Forever (4:03)
9. Eternal Idol (6:33)
Felállás:
Tony Martin – ének
Tony Iommi – gitár
Bob Daisley – basszusgitár
Eric Singer – dob
Geoff Nicholls – billentyűk
Közreműködő zenész:
Bev Bevan – ütősök
