Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés dátuma: 1986. 02. 27.
Produkció: Jeff Glixman
Az album hossza: 34.55 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 9 / 10
Az 1980-as évek első fele kétségkívül a Black Sabbath, a brit hard rock/metal intézmény történetének legkáoszosabb időszaka volt. A nagy újjászületést, amelyet a kultikus „Heaven and Hell” (1980, RockLine kritika) és a „Mob Rules” (1981) című lemezekkel a nagy Ronnie James Dio indított el, a távozását követően felgyorsult széthullás követte. Tony Iommi gitárvirtuóz, aki Geezer Butler basszusgitáros és Bill Ward dobos távozása után (utóbbi közben még párszor sikertelenül visszatért) a legendás zenekar egyetlen eredeti tagja maradt, az énekesi űrt valahogy sörözőpajtásával, Ian Gillannel (Deep Purple) igyekezett befoltozni. Ez a – enyhén szólva – szokatlan döntés a „Born Again” (1983) című ellentmondásos album és a még ellentmondásosabb, miniatűr Stonehenge-replikával megtámogatott turné (a későbbi Spinal Tap-szatíra egyik főszereplője) miatt nagyon sokba került a Black Sabbathnak, és végül majdnem el is temette.
Az eredeti, Ozzy Osbourne-korszakos felállás jelképes, csupán átmeneti újraegyesülése után az 1985-ös Live Aidon, továbbá a David Donato énekessel, az egykori férfimodellel folytatott sikertelen kísérletezést követően Iommi úgy döntött, felveszi első szólóalbumát „Seventh Star” címmel. Segítségére sietett Dave Spitz basszusgitáros (később Great White, Impellitteri, White Lion), Eric Singer dobos (ex-Lita Ford, később Badlands, Alice Cooper, Kiss) és Geoff Nichols billentyűs, a Black Sabbath hosszú évek óta nem hivatalos tagja, aki így végre megszabadult a „nem hivatalos” jelzőtől. A felállást a kultikus énekes-basszusgitáros, Glenn Hughes (ex-Trapeze, Deep Purple, Hughes-Thrall) egészítette ki, aki Gillan után a második egykori Deep Purple-énekes volt, aki csatlakozott a Sabbathhoz.
Hughest, akit csak az énekesi feladatokra szerződtettek, akkoriban katasztrofális testi-lelki állapotban volt: kokainfüggőség és a egészségtelen kaják túlzott fogyasztása, főleg a Mars szeletek, amikért megőrült, tette tönkre. A dundi, mogorva szakállas, Bundesliga-frizurás fickó alig emlékeztetett a Trapeze és a Deep Purple ígéretes egykori tagjára. Annak ellenére, hogy testileg félholt volt, a rockénekesek egyik legjobbja kiválóan teljesítette a küldetését, és bőséges adag jellegzetes „white soullal” itatta át az albumot. A rehabilitált Hughes később már többször bocsánatot kért Iommitól a „Seventh Star” projekthez és a koncertturnéhoz akkor tanúsított komolytalan hozzáállásáért.
A kiadó nyomására, főleg a Sabbath akkori menedzsere, Don Arden (Ozzy feleségének, Sharonnak az apja) „érdeméből” Iommi szólóprojektje elúszott, mert az album címe fölé ráragasztották a „Black Sabbath featuring Tony Iommi” feliratot, hogy a szélesebb tömegek körében jobban fogyjon. Őket nem zavarta a nem túl szerencsés borító sem, amelyen a kissé melankolikus, a sivatag közepén magányosan álldogáló Iommi látható, egyik számos bőrdzsekijébe öltözve. Az egész a teljes katasztrófa és a legendás zenekar koporsójába vert utolsó szög receptjének tűnt, de a vén motoros Iommi nem hagyta, hogy a kiadói kapzsik csak úgy átverjék, ezért a várakozásokkal ellentétben kiváló albumot hozott létre, amely az elődjét, a „Born Again”-t reggelire megeszi, és teljes magabiztossággal mérhető a legjobb Black Sabbath-teljesítményekhez. A „No Stranger to Love” és a címadó dal – Hughes mindkettőt még ma is időnként előadja szólóműsorain – a Sabbath-klasszikusok közé került.
A „Seventh Star” szándékos szakítás volt a hagyományos „doom and gloom” Black Sabbath-hanggal, összképét ugyanis a legkönnyebb blueszal és dallamos rockkal átszőtt kemény rockként jellemezni. Ennek ellenére akadnak rajta párhuzamok a híres múlttal is. Az album legtöbb darabjának hangulata meglehetősen sötét, a szövegek között pedig – melyeken főként a szerelmi témák dominálnak – akad egy-egy misztikus pillanat, ahogy az a címadó dalra is igaz, amelyen enyhén még a Dio-korszak illata is érződik.
A nyitó rombolás, az „In for the Kill” úgy csap le a hallgatóra, mint villám a viharos égboltról: súlyos gitárriff, vágtázó ritmus, és a csúcson lévő Hughes végletekig megfeszített hangszálai. Természetesen a kötelező, ínycsiklandó Iommi-szóló sem marad el. Hughes, talán a Black Sabbath történetének legsokoldalúbb énekese, egyformán otthonosan mozgott a kemény rockban és a funkban, az AOR-ban, a bluesban, a popban, a soulban, és még sorolhatnánk.
Erről a legbeszédesebben a nosztalgikus szerelmes ballada, a „No Stranger to Love” tanúskodik, messze az album legkereskedelmibb és legfelismerhetőbb darabja. Ez a promó kislemezként is megjelent klasszikus a kissé nevetséges videó jóvoltából – amelyben a magányos Iommi sikertelenül próbál megszabadulni egy hidrogénszőke vadásznő társaságától magas sarkúban (őt Denise Crosby alakítja, később a Star Trek the Next Generation Tasha Yarjaként is ismertté vált) – messze az album legismertebb száma. A bevezető mellotronbetét után melodramatikus dallam következik, amely érzéki-hipnotikus refrénben csúcsosodik Hughes legjobb modorában, miközben a királyi gitárszóló még tovább mélyíti ennek a felejthetetlen örökzöldnek a megrendítő atmoszférikus tágasságát.
A „Turn to Stone” jóval hagyományosabb, kemény rocker egy csipetnyi bluesszal, ami hozzájárul, hogy Hughes kifejezetten felhevült hangja különösen kényelmesen érezze magát benne. A rövid instrumentális „Sphinx (The Guardian)” elsősorban a címadó dal felvezetéseként szolgál. A kiváló „Seventh Star” hatalmas eposz rejtélyes, keleties hangulattal, dühödt gitárrifffel és lassú, melodramatikus ritmussal. A „Danger Zone”, amely felépítésében kicsit a Joe Lynn Turner-féle Rainbow-ra hajaz, kataklizmikus gitárrifffel és vigasztalhatatlan hughes-i énekteljesítménnyel van átszőve.
A blues rockos „Heart Like A Wheel” lassú tempót és sajátos, kifejezetten újszerű gitárriffet tartalmaz, olyat, amilyet csak egy Iommi kaliberű nagymester képes megidézni. Itt Hughes újabb lehetőséget kap, hogy a széttépett szívű bluesos lovag szerepébe álljon. Az „Angry Heart” szolid keresztezés a kemény és a dallamos rock között, ahol a refrénben a bőséges fűszerről a dinamikusan felépített orgonavonalak gondoskodnak szépen, tökéletes összhangban az erőteljes, mégis dallamos gitárfrázisokkal. A megrendítő balladajellegű siratóének, az „In Memory”, ahol Hughes a megtört szív darabjainak kitörését különleges pátosszal adja elő, szép lezárása ennek a minőségét tekintve rendkívül egységes albumnak.
A gyakran igazságtalanul figyelmen kívül hagyott „Seventh Star”, a magára maradt, a mohó kiadó által átvert Iommi sosem lett szólódebütje mégis a hatalmas Black Sabbath-életmű legfényesebb gyöngyszemei közé tartozik, amit még a leghevesebb Ozzy-korszakos hagyománytisztelők sem vitathatnak el. Az albumot népszerűsítő turné a várakozásoknak megfelelően katasztrófa volt, mert Hughes már néhány fellépés után teljesen felpuffadt, normális artikulációra képtelen zombivá változott, így az énekrészek nagy részét helyette a háttérből a billentyűs Nichols fedezte. A turnét Hughes utódja, Ray Gillen segítségével végül valahogy mégis sikerült végigvinni. Gillen (később Badlands) sem bírta sokáig, ezért a helyére Tony „the Cat” Martin ugrott be, és sikeresen vezette a Black Sabbathot az Ozzy-korszak vége utáni legstabilabb időszakukba.
szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. In for the Kill
2. No Stranger to Love
3. Turn to Stone
4. Sphinx (The Guardian)
5. Seventh Star
6. Danger Zone
7. Heart Like a Wheel
8. Angry Heart
9. In Memory…
Felállás:
Glenn Hughes – ének
Tony Iommi – gitár
Dave Spitz – basszusgitár
Geoff Nicholls – billentyűs hangszerek
Eric Singer – dob
Közreműködő zenész:
Gordon Copley – basszusgitár a „No Stranger to Love” című dalon
