Kiadó: IRS Records
Megjelenés dátuma: 1990. 08. 20.
Produkció: Black Sabbath
Az album hossza: 39.58 perc
Stílus: Heavy Metal
Értékelés: 9 / 10
Tyr az északi mitológiában a háború és a csaták istene volt. Egy karral ábrázolták, mert a másikat a Fenrisulf nevű démonfarkassal vívott küzdelemben elvesztette. A párhuzam e skandináv isten és a Black Sabbath akkori felállása között egész találó volt: a gitárguru és zenekarvezér Tony Iommi kivételével az összes eredeti tagot „amputálták”, a banda mégis dühödten harcolt a túlélésért.
Mire megjelent a „Tyr” – amely egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem koncepcióalbum, bár a szövegeket és a dalcímeket az északi mitológia ihlette, hiszen Tony Martin énekes mindig is rajongott a történelemért –, a Black Sabbath lassan visszakapaszkodott a lábára, pedig kereskedelmileg még mindig mélyen kegyvesztett volt. Tony Martin érkezése után nem lehetett elmenni amellett, hogy három színvonalas album követte egymást, és mindegyik jobb volt az előzőnél.
Az elődhöz, a „Headless Cross”-hoz képest (1989, RockLine kritika), amely az okkultizmussal és mindenféle ördögi hókuszpókusszal, vagyis a hagyományos sabbathos témákkal kacérkodott, ez az album szövegvilágában közelebb áll azokhoz a témákhoz, amelyek általában az epikus power metal zenekarokat lelkesítik. A dalszerkezetek és a hangulat alapján a lemez ráadásul inkább az epikus kemény rockhoz áll közel, mint a doom metalhoz, vagyis folytatta azt a stílushagyományt, amelyet a Black Sabbath a nyolcvanas évek elején kijelölt. A néhai Ronnie James Dio biztosan büszke lett volna az északi mítoszokból merítő szövegekre. A Tony Martin-éra Black Sabbath-albumok közül éppen a „Tyr” áll a legközelebb a legendás Dióval töltött időszakhoz. Geoff Nicholls billentyűi dominánsabbak, mint bármelyik másik Black Sabbath-lemezen, és ez az egyik fő oka annak az epikus, éteri atmoszférának, amely a legtöbb számot áthatja.
A nyitó „Anno Mundi” rögtön elvisz minket a misztika, a hatalmas harcosok és a rúnák ősi világába. Az éteri kezdést, latin nyelvű kórusharmóniákkal, Iommi gitárriffje töri meg, és megnyitja az utat Tony Martin fenomenális hangja előtt, akinek a Dióval rokon orgánuma az egyik fő oka volt annak, hogy a Black Sabbath lassan visszaszerezte elveszett jelentőségét. Az epikus hangulatot a legendás Cozy Powell lélegzetelállító dobjátéka támasztja alá, aki a megváltozott produkció miatt ezúttal egy hajszálnyival kevésbé dominál a szokásosnál, de ettől semmivel sem lesz kevésbé lenyűgöző. „The Law Maker” erősen emlékeztet valamire, ami a Dio-korszakos Rainbow kincsesládájának rejtett zugából kerülhetett elő, csak éppen Iommi egyedi gitáros megközelítésének hála érezhetően sötétebb árnyalattal.
A „Jerusalem”-mel a banda rövid időre történelmi ugrást tesz a keresztes háborúk felé, az eredmény pedig epikus fenséges nagyszerűség hatalmas refrénnel és rengeteg lelkesítő harmóniával. Ennek a kiváló dalnak az értéke nem merült feledésbe, némileg átdolgozott formában később Martin szólódebütálásán, a „Back Where I Belong” (1992) című lemezen is felbukkant. „The Sabbath Stones” a következő klasszikus, az epikus metal és a sötét kemény rock hibridje, egy megrázó power ballada és egy gyilkos roham keveréke, egyenesen a pokol kapujába. Martin éneke itt valóban szédítő magasságokba emelkedik, Iommi pedig ismét bebizonyítja, hogy az ütős gitárfrázisok tömkelege mellett a zsebében egy maréknyi finomságot is hordott, ha úgy tartotta kedve. A hátborzongatásról a látványos power metalos kifutás gondoskodik.
Ezt követi az északi mitológiától ihletett dalok trilógiája, amelyekről sokan könnyen azt hihetnék, hogy koncepcionálisan összefüggenek. „The Battle of Tyr” Nicholls rendezésében drámai instrumentális gyászének, amely közvetlenül átfolyik az akusztikus balladába, az „Odin’s Court”-ba, majd a hangulat drámai csúcspontját az epikus klasszikus „Valhalla” hozza el, amely a Sabbath legkeményebb alkotásai közé tartozik. Powell dobfordulatai itt teljesen kibontakoznak, Martin hangja pedig szinte már mitológiai méreteket ölt. Ez azon dalok egyike, amelyek még ma is fontos inspirációs forrást jelenthetnek az újonnan induló power és prog metal zenekaroknak.
A „Feels Good To Me” című power balladát a kiadó követelésére írták, amely mindenáron egyetlen rádiós slágert akart, és ez több mint nyilvánvaló, hiszen sem stílusában, sem hangulatában nem illik az albumra. „Kaliforniai” töltete inkább az „1987”-es Whitesnake-korszakot idézi, mint a Martin-éra Black Sabbathot, de ez még nem jelenti azt, hogy félmegoldásról lenne szó. A varázslatos finomság és a zenekaron belüli remek kémia itt ismét teljes pompájában megmutatkozik, a dal kifutása pedig rendkívül ízlésesen kivitelezett, sőt egy kicsit még a Dio-korszakos Rainbow illatát is megérezni rajta.
A záró „Heaven In Black” szó szerint vett kemény rock, klasszikus Iommi-gitárfrázissal és lelkesítő szólózással, amely az album többi számához képest meglehetősen egyszerű elvek mentén épül fel, de az értéke éppen az egyszerűségében és közvetlenségében rejlik, miközben sikerrel tartja fenn a baljós atmoszférát.
A „Tyr” teljesen egyedi album a Black Sabbath fenséges életművében. A heavy metal ősatyái soha többé nem keverték újra ezt az elegyet, amelyben az északi égtájak éteri miszticizmusa a pokol szívéből érkező sötét víziókkal találkozik, és amely az egyik legkeményebb és legepikusabb termékükön ér el igazán irigylésre méltó méreteket. Ezen a túl sokáig elfeledett remekművön a Black Sabbath végleg modern metalbandává érett, miközben hű maradt baljós gyökereihez.
Igazán kár, hogy a Dióval való újraegyesülés iránti nyomás túl nagy volt, és Iommi akkor kénytelen volt megszakítani az együttműködést Martinnal, Neil Murrayvel és Powellel (az utóbbival egy sérülés miatt), de később bevallotta, hogy megbánta, és valószínűleg hiba volt, hiszen a Black Sabbath ezen inkarnációja éppen akkor találta meg végre az igazi kémiát. A legnagyobb irónia az egészben, hogy a Martin-éra Sabbath sokkal inkább a híres 1980-81-es korszak felállásának stílusában szólt, mint a zenekar bármelyik verziója a Dióval készült két későbbi stúdiókísérleten.
Ennek a felállásnak a következő találkozása 1995-ben sajnos nem végződött ilyen sikeresen. A „Tyr” és a Tony Martinnal készült többi lemez (a meglehetősen elhibázott „Forbidden” (1995) kivételével) az Ozzy-korszakos Sabbath-mániások hadseregének „érdeméből” sajnos még mindig várja a megérdemelt elismerést, de a zenei gourmand-ok tudják, hogyan ismerjék fel a minőséget, és hogyan jutalmazzák a régóta elfeledett gyöngyszemeket is.
szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Anno Mundi (The Vision)
2. The Law Maker
3. Jerusalem
4. The Sabbath Stones
5. The Battle of Tyr (instrumental)
6. Odin’s Court
7. Valhalla
8. Feels Good to Me
9. Heaven in Black
Felállás:
Tony Martin – ének
Tony Iommi – gitár
Neil Murray – basszusgitár
Cozy Powell – dob
Geoff Nicholls – billentyűk
