Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Emerson, Lake & Palmer
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 1974
Játékidő: 1:49:41
Értékelés: 5/5
1974-ben az angol progresszív rock bajnokai, az Emerson, Lake & Palmer alkotói és kereskedelmi szempontból is karrierjük csúcsán álltak. Amikor megalakultak, kevesen gondolták volna, hogy az egyik első olyan zenekar, amely sikeresen ötvözte a klasszikus zenét a rockkal, ilyen gyorsan meghódítja a tömegeket, de akik az elejétől követték mindhárom tag pályáját még a korábbi formációikban, azokat nem érte túl nagy meglepetés, amikor a trió játszi könnyedséggel kezdte kiárusítani a hatalmas stadionokat.
Színpadi extremitásaik – ezek közül talán leginkább Emerson késeinek a billentyűk közé szúrása, a vörös szőnyegen való fellépés, a három teherautó bérlése, amelyek külön-külön szállították a zenekar mindhárom tagjának színpadi felszerelését, valamint az, hogy meztelen fenekeket mutogattak több ezer rajongónőnek a zsúfolásig telt stadionok közepén – számos rocklegenda részévé váltak, és az egyik kedvelt hipotézis is arra, miért kezdett hirtelen veszíteni népszerűségéből a progresszív rock a hetvenes évek közepe után. Az ELP nem is akarta titkolni, hogy szívesen sütkérezett a dicsőségben és élvezte a pompát, így az egyik legritkább – ha nem az egyetlen – progresszív rock zenekarrá váltak, amely minden adandó alkalommal alaposan kihasználta ezt a sztárstátuszt, mégis elkerülte a botrányokat, amelyek általában az összes kortársukhoz tapadtak, akik valamivel egyszerűbb, többnyire a bluesból kiinduló rockvariációkat játszottak.
A „Welcome Back My Friends…” című dupla koncertlemez már kilométeres címével is legalább annyira dagályosan hangzik, mint amilyenek a progresszív rock három szent királyának fellépései voltak abban az időszakban. A lemez címe egyébként a „Karn Evil 9: First Impression, Part 2” szvit nyitóversszakából származik. Az eredeti kiadás egészen három bakelitlemezből állt, amelyek borítóját a három tag kezdőbetűivel jelölték meg, a CD-változat viszont két korongos. Minden felvétel a „Someone Get Me a Ladder” világturnéról származik, amely 1973 és 1974 között zajlott.
A számlista minden tekintetben álomszerű, és szemléletesen mutatja, milyen erős tartalékokkal rendelkezett az ELP abban az időben, amikor a progresszív rock trónján ültek. Minden setlist, amely egyszerre tartalmazza a „Tarkus” és a „Karn Evil 9” szuperepikus darabok teljes változatát – kétségkívül a két legjobb alkotásukat –, tiszta győzelem, és a legjobb keresztmetszetet adja a három legendás vagányember zenei erényeiből. A „Hoedown”, Aaron Copland amerikai zeneszerző klasszikus kompozíciójának népszerű feldolgozása kiváló nyitány, hiszen pozitív, a lehető legélesebbre fent hangulattal indítja a lemezt: Emerson kuncogós futamai a Hammond-orgonán és a Moog-modulárison szólnak, közben pedig Palmer dobmenetei rohannak dübörögve. A sikeres bemelegítést a hatalmas „Jerusalem” himnusz követi, amely ezúttal is az ELP-féle eposzi hév és pompa hiteles megtestesülése: Lake kiváló előadásában szólal meg az angol nemzeti ébresztő, amelyet a 19. században a legendás angol költő, William Blake álmodott meg, Emerson orgonájának fenséges, szakrális hangzatai kíséretében.
Újabb kontrasztról a kaotikus „Toccata” gondoskodik, amelyet Emerson az eredeti szerző, a neves argentin zeneszerző, Alberto Ginastera áldásával dolgozott át, és amely az ELP kifejezésmódjának azt a kísérletező-avantgárd oldalát mutatja, amelyet a következő években egyre inkább elhanyagoltak. Emerson bravúros kiélése a Moog-modulárison és a sokszínű elektronikus hangok kicsalogatása egy kisgyerek játékára emlékeztet, aki épp most kapta meg a kedvenc játékát, és lelkesen nyomkodni kezdi.
A „Tarkus” első szakaszának kezdetén – ez a harcias páncélos-tank hadonászásáról szóló legendás szvit egy poszt-apokaliptikus világban játszódik – hirtelen ötödik sebességbe kapcsolnak, és innentől elszabadul a pokol. Az összehasonlítás a stúdióváltozattal elkerülhetetlen, és bár az továbbra is felülmúlja a koncertverziót, ebben rengeteg lenyűgöző improvizációt találunk, amelyek tovább gazdagítják ennek az emlékezetes sci-fi eposznak az eredeti menetét. Ez különösen igaz a három központi szakaszra, a „Stones Of Years”, a „Manticore” és a „Battlefield” részekre, amelyekbe jó néhány véletlenszerű improvizációs betétet építettek be, és ezek jóval többet nyújtanak, mint a három legendás főszereplő egyéni technikai tudásának puszta csodálata. Emerson határtalan orgiázása a Moog-modulárison és a hammondon itt valójában csak előkészület arra, ami a hallgatóra a lemez végén vár.
Mindazoknak, akik az ELP mellett a King Crimson nagy rajongói is, és így igen valószínű, hogy Greg Lake lelkes hívei, rendkívül kellemes meglepetés következik a „Battlefield” szakasz közepén. Lake epikus gitárszólóját – amely karrierje gitáros csúcspontjai közé tartozik – a legendás Sinfield-sor követi, a „Confusion Will Be My Epitaph”, amely természetesen a King Crimson „Epitaph” című klasszikusából származik. Ez az egyik ritka pillanat, amikor az ELP, illetve Lake meghajol a King Crimson előtt, hiszen a pályafutás elejét leszámítva, amikor még nem volt elég saját anyaguk, amennyire csak lehetett, kerülték korábbi zenekaraik klasszikusainak játszását. Az „Aquatarkus” záró kataklizmája, amely még egy fokkal drámaibb módon újraidézi az egész szvit fő motívumát, aranycsúcsként ül a piramis tetején. A virtuozitás és az érzékenység egyidejű ötvözésének újabb bemutatója Lake pszichedelikus-folk rockos műremeke, a „Take a Pebble”, amelybe ravaszul belecsempészik a örökzöld „Still You Turn Me On” és „Lucky Man” balladákat. Lake énektehetsége itt élte virágkorát, így nem csoda, hogy mindkét balladát rendkívüli szívvel és ihletettséggel énekli el.
A második lemez is igazi gyönyör minden progresszív rock megszállottnak, bár nem valamelyik hagyományos ELP-klasszikus nyitja, hanem Emerson szólószáma. A billentyűs varázsló természetesen nem tagadhatta meg önmagát, így a „Piano Improvisations” a klasszikus zene világából vett különféle zongoraimprovizációk kollázsa, élén a „Fugue”-gal Friedrich Gulda osztrák zeneszerző eredeti előadásában, míg a „Little Rock Getaway” klasszikus változata – amelyet eredetileg az amerikai dzsesszzongorista, Joe Sullivan alkotott – kisebb meglepetés, hiszen Emerson soha nem volt kifejezetten a dzsesszzongoristák rajongója. Emerson zongoraimprovizációi hosszabb betétként szólalnak meg a „Take a Pebble” folytatása, illetve befejezése előtt, ahol ismét életre kel a zenekar romantikus oldala, amelyet mindig Lake testesített meg.
A romantikából hirtelen ugrás következik a humorba, két népszerű társadalmi szatíra tréfás összefűzésével, a „Jeremy Bender” és a „The Sheriff” párosával. A két szalonburleszk, amely a vadnyugatra repíti a hallgatót, nagyon jól folyik egymásba, és a rendkívül szükséges lazításról gondoskodik a lemez második nagy, a lehető legdrámaibb csúcspontja előtt. Szó van ugyanis a következő szuperepikus darabról, a „Karn Evil 9”-ről, a legendás trió pályafutásának egyetlen olyan kompozíciójáról, amely minőségben, jó ötletek mennyiségében és komplexitásban a „Tarkus” mellé állhat szerzői karrierjük csúcsaként. Ez a verzió az eredeti fél órához képest több mint öt perccel hosszabb, ami azt jelenti, hogy számos váratlan improvizációt találunk benne, és ezek az egészet még tovább színesítik. Nehéz lenne megmondani, hogy a számítógépek emberek feletti uralmáról szóló jövendőmondó sci-fi eposz melyik változata a jobb, mégis meg kell említeni, hogy a koncertverziót hihetetlen tűzzel, mindhárom tag 110%-os energiabedobásával játsszák el. Szomorú, de igaz, hogy az ELP a későbbi években soha többé nem tudta ilyen magabiztosan játszani a két szuperepikus darabot, és egyre inkább megrövidítették, vagy akár ki is hagyták őket a koncertprogramból.
A „Welcome Back My Friends…” azon klasszikus koncertlemezek egyike, amelyek a lehető legjobb betekintést nyújtják egy zenekar legtermékenyebb időszakába – ez esetben ennek a legendás progresszív rock triónak az aranykorába. A turné annyira megerőltető volt, hogy az ELP-nek egészen három évre volt szüksége, hogy kellően magához térjen, és új stúdióalbumot adjon ki, pontosabban két új stúdióalbumot „Works” közös címmel. Addigra a csillaguk már jócskán megfakult, ami azt jelenti, hogy soha többé nem álltak talpra, sem alkotói, sem kereskedelmi szempontból, így a „Welcome Back My Friends…” az utolsó olyan kiadásuk, amely még megérdemli a helyét a progresszív és klasszikus rock minden szerelmesének gyűjteményében.
Felállás
Keith Emerson – billentyűs hangszerek, ének a „Karn Evil 9 – 1st Impression” című számban
Greg Lake – ének, basszusgitár, elektromos és akusztikus gitár
Carl Palmer – dob, ütőhangszerek
Produkció
Greg Lake
Számlista
CD1:
1. Hoedown (4:55)
2. Jerusalem (2:51)
3. Toccata (7:24)
4. Tarkus (16:42)
a) Eruption
b) Stones Of Years
c) Iconoclast
d) Mass
e) Manticore
f) Battlefield (Including „Epitaph”)
g) Aquatarkus
5. Take A Pebble (11:07) (Including „Still… You Turn Me On” {Lake} and „Lucky Man” {Lake}
CD2:
1. Piano Improvisations {Emerson} (11:53)
(Including „Fugue” {Friedrich Gulda} and „Little Rock Getaway” {Joe Sullivan})
2. Take A Pebble (Conclusion) {Lake} (3:33)
3. Jeremy Bender / The Sheriff (Medley) {Emerson / Lake} (5:06)
4. Karn Evil 9 (35:19)
a) 1st Impression (Includes Percussion Solo (Con Brio)
b) 2nd Impression
c) 3rd Impression
