Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Siddharta
Kiadó: KifKif
Megjelenés: 2003
Játékidő: 59:40
Pontszám: 5/5
Két évvel a második album, a „Nord” megjelenése után a Siddharta karrierje csúcsára ért. Méghozzá a rákövetkező, sorrendben harmadik lemezzel, amelynek egyszerű, mégis rejtélyes címe „Rh-” (2003). Már a „Nord” albumot részletesebben vizsgáló írásban (a RockLine kritikája ITT) megállapítottuk, hogy a Siddharta a lemez megkomponálásakor a kontrasztok erősítése felé fordult: hangsúlyosabbak lettek a gitárriffek, egyre gyakoribb a programozott minták és a szintetizátoros háttérfüggönyök beépítése, szimfonikus elemek is bekerültek, miközben Tomi védjegyszerű, karizmatikus, jellegzetes színezetű hangja egyre nagyobb előtérbe került.
Az „Rh-” a „Nord” által kijelölt irányban ás tovább. A szaxofon gyakorlatilag elvesztette minden jelentőségét. A Siddharta viszont még egy fokkal feljebb tekerte a gitárriffelést, amely már egészen metálosan szól, és a produkcióban masszív hangfalat épít. Ezzel kontrasztban a hangkép harmóniáit vonósok – hegedűk, brácsák és csellók – töltik ki. A fúvósok is több teret kaptak a hangszerelésben, a sötét, jéghideg fuvallatokkal teli hangulat pedig, amelyet először gyökeresebben az elődje, a „Nord” hívott életre, az „Rh-” albumon még intenzívebben és ragadozóbban hat. Az „Rh-” még jobban kihasználja a hangspektrum kitöltésének lehetőségeit, amelyeket a programozott mintavételezés kínál. Ez az „Rh-” dalaiban még kifinomultabban van jelen.
Jani Hace az „Rh-” készítése idején lett a zenekar állandó tagja. Melegen zengő basszusvonalai és lendületesen dinamikus stílusa, kivételes dallamérzékkel, hatékonyan tölti ki a riffek és a dobok közötti üres teret (a basszusdallamok jelentőségének kiemelkedően jó példái a Rave és a Ciklon orka). Azokban a részekben, ahol a riffelés háttérbe húzódik, és a vokál finom ereje kerül előtérbe, éppen Hace basszusvonala a fontosabb elem, amely segít testet adni a finomságnak és a hangulatváltások kontrasztos erejének a témák között. Valójában éppen a basszus az „Rh-” utolsó simítása, a természetesen szóló kollázsokkal, amelyekkel például az „Id” (1999, a RockLine kritikája ITT) volt tele, és amelyekhez a srácok hét évvel később tértek vissza a „Saga” albummal (2009, a RockLine kritikája ITT).
Az írás eddigi részéből azt a benyomást szerezheted, hogy az „Rh-” nem is olyan különleges album, hiszen sok mindent, amit kínál, már a „Nord” óta érezhetsz. Ám akkor, az „Rh-” készülésének időszakában a zenekar láthatóan jókor volt jó helyen, olyan pillanatban, amely egy karrierben csak egyszer adódik, és soha többé. Megszületett ugyanis a szlovén generációk albuma. Olyan sikerrel, amely végleg kamatoztatta a zenekar két előző lemezének minőségét és kereskedelmi potenciálját, és így meghatározta a Siddharta „magnum opusát”.
Ez nem azt jelenti, hogy a zenekar pályájának legjobb albumát hozta össze, hanem azt, hogy a legfontosabbat, olyat, amely tollpehelykönnyű szökkenéssel ugrik elő a tudatból, ha meghallod a „Siddharta” szót. A Siddharta itt a dalait úgy tudta optimális hatással egyesíteni a komponálás tömörségével és kompaktságával – amely utat nyit ahhoz, hogy saját művészi önkifejezésének üzenetével meggyőzzön –, hogy a dalok annyira optimalizáltak: az album úgy hat, mintha a saját játékideje alatt slágert sláger után vágna be. A dallam helyes keveréke, urbánusan fűszerezve melankolikus moll vonalakkal, világos és egyszerű trükkökkel, a versszak és a refrén közötti egyszerű átjárhatósággal az „Rh-” egész ideje alatt gyakorlatilag hibátlanul működik.
Ilyen körülmények között persze Tomi felismerhető hangjának kifejezőereje elérte a maximális kihasználtságot, ezért éneke érzelmi töltete még gazdagabb, még egyértelműbb, és ez az alapvető elem, amellyel az „Rh-” a hallgatókat a maga oldalára állítja. A produkció tovább csiszolt, letisztult, a kontrasztok még nagyobbak. Elég meghallgatnod a nyitó Japant, és minden világos. A hangulat csúcsát a dallamosan tökéletes refrén éri el, a feszültség versszakon át való fokozásával párosulva – az agresszív riffelés, az összhangzó vonósaranzsok, Tomi tekintélyt parancsoló éneke és a kompakt ritmika kontrasztjainak kirakósából. És ezt követi sorban gyakorlatilag az összes „Rh-” dal, amelyek minőségben nem ingadoznak. Legyen az az elveszett szerelmi csata, a Ring, vagy a Napoj, ahol a „B Mashina” beépítése új, intenzív refrént hoz a fúvósokkal. A Sim Hae kifinomult és finoman sötét ballada, érzéki versmondással, ahol a hangulat magasabb szintre ugrása a refrénben még jobban kiemelt. Itt van a Kloner (klasszikus kifutásban szaxofonnal! – az album egyetlen ilyen pillanata), amelyhez energiában a később érkező Naiven ples áll közel, a Rooskie pedig az album humorosabb pillanata, amely felépítésében eltér ennek a „sláger sláger hátán” albumnak az anyagától. És jönnek az újabb, közepesen felhúzott atmoszférikus történetek, a Rave és a Ciklon orka. A T.H.O.R.-ban egy félhanggal agresszívabb riff található, a Metallica Enter Sandman című dalának mintájára, amely könnyedén leválthatná a Japant az album dalsorrendjének 1. helyén. A dal középső része (a versszak és a refrén közötti átmenet) energiájában borzongatóan sötét dimenziókba hajlik (a suttogó-morgó és az ellentétes, kiabáló vokál párbeszéde), sőt néhány párhuzamban közelít az indusztriális Laibachhoz a pályájuk fűrészelőbb napjaiból. A T.H.O.R. refrénje az „Rh-” egyik legintenzívebb pillanata.
A legtöbb „Rh-” dal kialakított irányvonalából kilóg a Venom, amely egy csipetnyi kísérletező mozgalmasságot hordoz, ugyanakkor éppen a több motívummal olyan pillanatként hat, mintha az egész album lepörögne jó négy percnyi zenében.
Érdekes tény, hogy a Siddharta soha nem olyan erős az angol szövegekkel, mint a szlovénokkal. A zenekar felismerhető szelleme gyorsan megkopik, ha angol versekkel próbál versenyezni. Tomi hangja ilyen körülmények között túlságosan hasonlít más énekesekéhez. Hogy a zenekar miért döntött az angol mellett a Marslander és az Etna esetében, arra nem tudok egyenesen válaszolni. Az egyszerű választ a zenekar ismeri: jobban tetszett neki. De minket nem elégítenek ki a diplomatikus válaszok, ugye? Legalábbis nem mindig. Tomi egyszerűen ritka zenész a szlovén zenei térben, aki a szlovén nyelv használatával határozza meg erősebben az üzenetek átadását a szövegekben. Talán a Siddharta e két dallal újra kipróbálta, hogyan állná meg a helyét az „Rh-”, ha véletlenül külföldi hallgatók fülébe jutna.
Az „Rh-” tulajdonképpen a zenekar életművének az a pontja, ahol a benne rekedt szlovénség energiája olyan erős, hogy a Siddharta szinte a Heroes Del Silencio szlovén megfelelőjének tekinthető. Csak éppen a spanyol lényeg visszfényét a szlovénség lényege váltja fel, amely a rockzenébe integrálva, a Siddharta megközelítésén keresztül rendkívül meggyőzően szólal meg. Ez bizonyosan olyan jelenség, amely tovább növeli a zenekar egyediségét. Ebből adódóan kijelenthetem, hogy az album végén lévő két dal messze nem éri el a szlovén szövegek által vezetett többi dal intenzitását.
Az „Rh-” olyan album, amellyel a rockzenén keresztül a szlovének túlnyomó többsége (főleg az abszolút zenei laikusok) könnyedén azonosulni tud. Olyan időben született, amikor Szlovénia szó szerint várt rá. Mondjuk úgy, hogy az „Rh-” mára népalbummá vált. Minőségi értelemben ugyanakkor kerek, világosan kidolgozott vezérdallam-figurákkal, mozgalmas hangulatokkal, gazdag kontrasztos átmenetekkel, a Siddharta karizmájának felismerhető karakterével, és páratlan kereskedelmi sikert is hozott a zenekarnak. A dalok minősége nem ingadozik, ahogy stílusuk és hangzásuk sem. Ebben az „Rh-” az elődjét, a „Nord”-ot olyan szintre emelte, amelyet a magasabb kaliberű világzenekarok érnek el. Az „Rh-”t Szlovéniában mindenki elfogadta. A igazhitű rockerek nem tagadhatták minőségét, a szlovén jupik különböző nemzedékei özönlöttek a Siddharta koncertjeire, a zenekar egyszerre ott volt a tévében, a rádiókban, sikere koronáját (ah, ismétlem magam!) pedig a Plečnikov stadion romjain, Ljubljanában, 30.000 ember előtt aratta le. A „Siddhartamania” 2003-ban úgy söpört végig Szlovénián, mint a villámháború lavinája, amikor az megkapta a szlovén rocktörténet egyik legfontosabb albumát! Az „Rh-” albumot. A srácok pedig alapvetően mindezen el sem gondolkodtak. Csak azt alkották, ami az adott pillanatban a legvonzóbb és legérdekesebb volt számukra.
Felállás
Tomi M. – ének, gitár
Primož B. – gitár
Cene R. – szaxofon
Tomaž O.R. – billentyűk, programozás
Jani H. – basszusgitár
Boštjan M. – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Rok Golob – karmester
Jelena Ždrale hegedű
Tina Krajnik – hegedű
Andreja Zupanc – hegedű
Maja Repše – hegedű
Danijela Djordjević – hegedű
Nastja Cajhen – hegedű
Maja Prkić – hegedű
Matjaž Porovne – hegedű
Laura Zafred – hegedű
Alenka Semeja – hegedű
Tamara Tasev – brácsa
Urška Doler – brácsa
Peter Ugrin – brácsa
Petra Gačnik – cselló
Ivan Šošterič – cselló
Samo Dervišič – cselló
Boštjan Gombač – fúvósok
Produkció
Peter Penko
Dalok listája
1. Rh-
2. Japan
3. Ring
4. Napoj
5. Sim Hae
6. Kloner
7. Rooskie
8. Rave
9. Naiven ples
10. Ciklon orka
11. T.H.O.R.
12. Et tu
13. Venom
14. Marslander
15. Etna
