Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Emerson, Lake & Palmer
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 1972
Értékelés: 4.5/5
A legendás progresszív rock trió, a műfaj jó és rossz oldalának legautentikusabb megtestesítője a negyedik (harmadik stúdió-) albuma, a sokat sejtetően „Trilogy” címre keresztelt lemez megjelenése előtt már világhírnévnek örvendett: ők voltak az a kulcsfontosságú zenekar, amely olyan kivételes albumokkal, mint az önmagáról elnevezett debütalbum (1970), a „Tarkus” (1971) és a „Pictures At An Exhibition” (1971), áthidalta a szakadékot a klasszikus zene és a rock/populáris zene között. Az ELP-nek azokhoz a (hagyományosan rockos) hallgatókhoz is sikerült közelebb hoznia a klasszikát, akik a maguk módján elutasították a legrégebbi zenei műfaj akkori képviselőinek túlzott elitizmusát és sznobizmusát. Utóbbiak a zenekarra, főleg Emerson néhány, a 20. század első felében született klasszikus átiratára eleinte gyakran egyenes támadásként, sőt szentségtörésként tekintettek (például a híres amerikai karmester és zeneszerző, Leonard Bernstein, akivel Emersonnak szerzői jogi okokból már előző zenekarával, a The Nice-szal is gondja akadt), de idővel ez a hozzáállás megváltozott, és senki sem tagadhatta többé, hogy az ELP színre lépése után megnőtt a fiatalok érdeklődése a klasszikus koncertek iránt, miközben a rockban a virtuozitás és a kalandozás lett a divatszó.
A „Trilogy” sok szempontból az előző albumok sikerére épített: a zenekar itt még tovább erősítette összetéveszthetetlen hangzását, és mindhárom tag együttműködését a dalszerzésben. A „Tarkus” utánozhatatlan, 20 percnél is hosszabb epikus szvitjei és Emerson klasszikus átdolgozásai helyett ezúttal valamivel rövidebb, kissé rockosabb irányú darabok kaptak teret, amelyek mégis megtestesítették mindazokat az erényeket, amelyekkel a zenekar akkoriban a progresszív rock legnagyobb látványosságává vált.
Az album központi darabja kétségkívül az „Endless Enigma”, amely egyben az egyik legjobb dolog, amit valaha is összehoztak. Egy fenséges, 11 perces opuszról van szó, amely három, egymástól elkülönülő részre oszlik. A „Part One” bevezetőjében Emerson titokzatos, ambiens szintetizátorbetétei szólalnak meg, majd a dal menetelő zongorafutamokba megy át Palmer dobjaival és ütőseivel. Ez a nyitány simán elmenne valami komor thriller alá is. Ez az érzés azonban azonnal véget ér, amint becsap Lake hatalmas hangja, és teljesen megváltoztatja a szerzemény természetét, amely hirtelen sokkal világosabb árnyalatokba vált. Ekkor teljes erejével sziporkázni kezd az ELP összes központi erénye: Lake baritonja, Emerson fenséges billentyűs palettái és Palmer kinetikus dobolása. A „Fugue”, a szvit középső része, változatos emersoni zongorafutamokat tartalmaz, amelyek egyszerre sugároznak eleganciát és rendkívüli virtuozitást. Zongoraszólóval, szerteágazó dobokkal, harangjátékkal és moog szintetizátorral érkezik a „Part Two”, amelyben még egyszer felcsendül az első rész fenséges refrénje. Lake kivételes énekteljesítménye, amelyet a szimfonikus billentyűs futamok birodalma és a masszív dobok támasztanak alá, ideális módon éri el győzedelmes végkifejletét.
Ezután a romantikus „From The Beginning” következik, Lake egyik legszebb szerelmes folk balladája, amelyet az akusztikus gitár pásztorhangulatú akkordjainak gyengéd váltakozása, a mini moog űrbéli hangjai és az álmodozó ének jellemez. Az akusztikus trubadúr Lake-nek mindig is kivételes érzéke volt a remek romantikus balladákhoz (a legjobbak és legnépszerűbbek közé tartozik még a „Lucky Man” és a „Still You Turn Me On”), amelyek a zenekarnak egészen más oldalát mutatták meg, mint a szimfonikusan virtuóz, amellyel a leggyakrabban kapcsolták őket össze, és amelyet elsősorban Emerson képviselt. A „The Sheriff” pajkos burleszk, amely a hallgatót hirtelen a vadnyugat egykori szalonjaiba repíti, ahol a csillagos seriff a saját mércéi szerint szolgáltat igazságot, a végén pedig lövöldözésbe keveredik. A dobos felvezetések után tréfás főmelódia következik, komikus énekkel, szarkasztikus szöveggel és szivárványos moog szintetizátor- és zongorafutamokkal. A záró szalonzongora-szóló különösen sokat tesz a hiteles cowboyhangulatért. Ez a vicces kis szerzemény a „Jeremy Bender” és az „Are You Ready Eddy?” típusú komikus darabok hagyományát folytatja, amelyek rendszerint az epikus és komplex kompozíciók utáni kikapcsolódást szolgálták. Az ELP újra és újra bizonyította, hogy különleges érzéke van a fekete humorhoz, amelyet ebben a műfajban túl gyakran nnélkülözünk.
A western hangulatú „The Sheriff” remek terepet készít elő a „Hoedown” című instrumentálisnak, az ELP egy újabb klasszikusának. Ez a kiváló feldolgozás Aaron Copland amerikai zeneszerző „Rodeo” című klasszikus szvitjének egy részletéből készült, és igazi csemege Emerson billentyűs varázslatainak és Palmer dobos csínytevéseinek minden rajongója számára. Rendkívül temperamentumos alkotás, amelyet a dobokon játszott kicsattanó, hatalmas átvezetések, a moog szintetizátor élénk hangjai és a hammondorgona felborzolt futamai jellemeznek, és energiájából az elejétől a végéig semmit sem veszít. E klasszikus népszerűségéről sokat elmond, hogy évtizedekkel később is ez az egyetlen darab az albumról, amelyet mind Emerson, mind Palmer kihagyhatatlannak tart a szólóműsoraiban. Ezután a címadó epikus mestermű, a „Trilogy” következik, amely az „Endless Enigma” szvit mellé állhat az album legjobb alkotásaként. Fenséges és remekül felépített szerzemény, amely csak úgy hemzseg a szimfonikus komplexitástól és a váratlan instrumentális betétektől. Szinte romantikus bevezetőjében gyengéd zongorafutamok és melankolikus ének szerepelnek. Aztán a második részben egy komplexebb instrumentális szakaszba vált, ahol tüzes billentyűs szólók és kivételes dobátvezetések követik egymást. Itt Emerson ismét sok teret kap fenséges és szuperszonikus szólisztikus billentyűs kirohanásaihoz (egyesek ezt egyszerűen önfényezésnek nevezik), amelyek ma is fő inspirációs forrást jelentenek számos billentyűs virtuóznak szerte a világon. A záró részben néhány szinte jazzes improvizációs betét hallható, amelyek a zenekar kivételes virtuóz jártasságát és zenei szélességét egyaránt tükrözik.
A hatalmas „Living Sin” kissé sötétebb alkotás baljós Lake-énekkel, amely az első átvezetéssel visszatér az ismerős baritonhoz, és ezzel adja elő a fekete humorral átitatott szöveget. Nem hiányoznak a tesztoszteronos hammondorgona-futamok és a lenyűgöző dobteljesítmény sem. A záró instrumentális, az „Abbadon’s Bolero”, amely valamiféle katonai induló gyanánt nyílik, a zenekar történetének egyik egyedi alkotása, és az album egyetlen olyan szerzeménye, amelyben megtalálható az a hangulat, illetve aura, ami a „Tarkus”-on uralkodott. Emerson a fokozódó, menetelő dobalapra folyamatosan újabb és újabb billentyűs palettákat rak, amelyek idővel kiterjedt ambiens hangulatot teremtenek, és jól kontrasztálnak a katonás ritmussal. Persze kötelező, pompázatos zárlat sem maradhat el, ahogy az az ELP-hez illik.
A „Trilogy” a progresszív rock egyik klasszikusa, és – mint a zenekar korai időszakának valamennyi albuma – a zenekar történetének egyik legnagyobb teljesítménye. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a zenekar a „Trilogy”-n alakította ki végleg a saját felismerhető hangzását, az album pedig rendkívül nagy hatással volt a progresszív rockzenészek számos későbbi nemzedékére. Jobban, mint bármelyik másik lemezük, rocksztárként hozta be őket a köztudatba, akik rendkívül extravagáns és pompázatos fellépéseikről ismertek. Már nemcsak a populáris zene egyik fő újítójának számítottak, hanem hatalmas rockintézménnyé váltak, a jó és a rossz értelemben egyaránt. Sajnos a „Trilogy” megjelenését követő turnén kiderült, hogy a „From The Beginning” és a „Hoedown” kivételével az album többi fő darabja élőben nem érte el a kívánt hatást, így hamarosan abba is hagyták a játszásukat. A „Trilogy” megjelenése után a zenekar számos híve azt kérdezte, vajon ez volt-e a csúcspont. Álmukban sem gondolták volna, mi következik még.
Felállás
Keith Emerson – hammondorgona C3, zongora, moog szintetizátor IIIC, mini moog model D
Greg Lake – ének, basszusgitár, elektromos & akusztikus gitár
Carl Palmer – dobok, ütőhangszerek
Producer
Greg Lake
Számlista
1. The Endless Enigma (Part One) (6:42)
2. Fugue (1:57)
3. The Endless Enigma (Part Two) (2:05)
4. From The Beginning (4:17)
5. The Sheriff (3:23)
6. Hoedown (Taken from Rodeo) {Aaron Copland, arranged by Emerson / Lake / Palmer} (3:47)
7. Trilogy (8:54)
8. Living Sin (3:14)
9. Abaddon’s Bolero (8:08)
Az album hossza: 42:29
