Előadó: Charing Cross
Kiadó: Metal Heaven
Megjelenés: 2008
Értékelés: 3/5
Charing Cross? A név újnak hangzik, de a háttérben hosszabb történet áll, mint gondolnád. A zenekar kezdetei a nyolcvanas évek végére nyúlnak vissza. Mivel a felállás rendkívül instabil volt, a banda küldetése csak idén bontakozhatott ki teljes erővel. A srácok tele vannak tapasztalattal: a Nazareth, a Soul Sirkus és Suzie Quatro előzenekaraként gyűrték a kilométereket, 2005-ig pedig 4 demót és egy EP-t vettek fel. 2005-ben alakult ki az a felállás, amelyet ma is ismerünk.
A Charing Cross hű a régi iskolához. Nagyon ütős hangzásról van szó, rendkívül éles, igazán metalos gitárhanggal, amelyet a két gitáros magabiztos és egyenrangú riffelése visz előre. Az album bizonyítja, hogy a zenekar tagjai hosszú zenei utat jártak be a megjelenés előtt, és a lemez ötletekben nagyon friss, kidolgozott, dinamikus és ambiciózus. Az alapsablon ugyan old school, és a nyers, közvetlen hard rock attitűdtől – ilyen például a lemezt nyitó Final Day – a gyanúsan NWOBHM-szerű, hármas harmóniákkal megvezetett, hard rock riffre épülő Kick Ass Rock N’ Roll-ig terjed, ahol ezt az érzést tovább szítja az énekes végig enyhén obskúrus hangja, egészen a mai, fennkölt, arénarock-irányultságú dallamokig a Burn The Sun vagy a Voices című számokban.
Ne ragozzuk túl. A produkció hálás módon megőrzi a nyers hangzást, és az az érzésed, mintha az albumot élőben vették volna fel. A zenekar szépen adagolja a himnikusságot, amelyet éppen ez az élő, acélos hangzás tart a földön; a magasabban szóló, dallamos ének pedig megad valamit abból a drámaiságból, amely a régi iskolás, lázadó „eighties” metal (!) bandákra jellemző. Az album dallamainak bombasztikus pátoszával igyekszik csatlakozni az olyan mai hangzásokhoz, mint a H.E.A.T., a Wig-Wam vagy a Brother’s Firetribe, kiváló gitárpárbajokkal, amelyek szépen beépülnek a dallamok magjába; a zenekarnak érzéke van a hangulat fokozásához is, amely a refrénekben éri el a „crescendót”. A produkció viszont az igazi közép-európai: a dalok, amelyek a Föld bolygó valamelyik másik stúdiójában akár tisztességes AOR-hangsúlyt is kaphattak volna, a dallamos európai hard rock hagyományát követik. A magasan éneklő, himnikus refrénekhez ráadásul hatásosan simulnak hozzá a többszólamú vokális harmóniák. A durva produkció a lázadó szögletességet teszi hozzá, ez rögtön kiderül a Final Day-ből. A Charing Cross sokkal élesebb és acélosabb, de kevésbé kifinomult, mint honfitársaik, a Gotthard, és még mindig kevésbé közvetlen, mint a Krokus, ha már a svájci zenekarokhoz hasonlítgatjuk őket. Cukor nélkül.
A zenekarnak kivételes érzéke van a nagy dallamok megalkotásához, amelyeket szerencsésen párosít „öklöt a képbe, bolondos” riffekkel, és ezzel már elsőre, a legkézenfekvőbb úton is nagyon hatásosan gyújt. A Charing Cross szerencsésen hajózott ki az első lemezzel, amely változatos alapmotívumokat, így nagy dinamikát kínál (az élő produkciónak is köszönhetően). A dalokból az is érződik, hogy a szerzők pontosan tudják, mit akarnak nyújtani és kifejezni a zenével. Olyan zenekar ez, amely a jövőben újabb albumokkal is képes lesz megörvendeztetni a hard rock minden rajongóját. Érdekes lesz látni, hogy az még erősebb arénás, dallamos hangzás felé kacsintgatnak-e tovább, és az általánosságuk ellenére sikerül-e meggyőzően úrrá lenniük ezen a kompakt, magabiztos, szorosan összeforrt dalszerzéssel és játékkal. Ha a fiúk mellé még billentyűk is kerülnének, úgy szólnának, mintha a Masterplant keresztezték volna a Rainbow-val.
Felállás
Peter Hochuli – ének
Pascal Zwyssig – gitár
Andy Dormann – gitár
Markus Flury – basszusgitár
Tommy Pfiffner – dob
Produkció
Charing Cross & Dave Ponzio
Számlista
01. Final Day
02. Kick Ass Rock N’Roll
03. Burn The Sun
04. Ain’t Got No Time
05. Can’t Have It All
06. Voices
07. Goin’ Down
08. Long Time Ago
09. Palace Of Fate
10. Forever Rockin’
11. Broken
12. Vanished Memories
