Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Spock's Beard
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 1995
Játékidő: 56:54
Értékelés: 4.5/5
A Spock’s Beard története az úgynevezett progresszív rock harmadik hullámának egyik legfontosabb zenekaráról szól. Ez a hullám a kilencvenes évek közepén élte virágkorát, amikor a kísérletező műfaj – amely egykor jóval szebb napokat látott – újjáélesztésének kezdeményezését főleg az amerikaiak és a svédek vették a kezükbe. A Spock’s Beardet Los Angelesben alapította két testvér, a Morse fivérek: Neal énekes/multi-instrumentalista és Alan gitáros. A banda szokatlan neve tulajdonképpen egy tréfa mellékterméke volt. Alan egy buli végén azt mondta, hogy a tivornya közben úgy érezte magát, mintha valami párhuzamos dimenzióba keveredett volna, például abba, amelyben Spock úr szakállt viselt (a Star Trek-saga ismert figurája a „Mirror, Mirror” epizódban találkozott szakállas, gonosz hasonmásával). Ehhez a gitáros félig viccből hozzátette azt is, hogy a Spock’s Beard tényleg jó név lenne egy új bandának.
Egy idő után, amikor Alan a testvérével, Neallel, Dave Meros basszusgitárossal és Nick D’Virgilio dobossal listát készített az új csapat lehetséges neveiről, legvégül, inkább viccből, mint komolyan, odaírta azt is, hogy „Spock’s Beard”. A banda minden tagja egyetértett abban, hogy ez a lehető legjobb név, és megszületett az új csapat, amely az ihletének nagy részét a hetvenes évek progresszívrock-klasszikusaiból merítette – Genesis, Yes, Pink Floyd, King Crimson, Emerson, Lake & Palmer, Gentle Giant és Kansas –, de a klasszikus/kemény rockereket, élükön a Deep Purple-lel és a Led Zeppelinnel is érdemes megemlíteni. Ez a felállás vonult stúdióba, ahol felvették a Spock’s Beard debütáló lemezét „The Light” címmel, amely joggal számít az 1990-es évek egyik legfontosabb és legkiválóbb progresszívrock-albumának, bár a pályájuk további részében készítettek érdekesebb és ambiciózusabb lemezeket is.
A hatalmas szimfonikus rock hangszerelések és a bonyolult ritmikai árnyalatok építésének kiforrott tehetsége mellett a Spock’s Beard már a kezdetektől különleges érzékkel bírt a dallamosság iránt, ami szinte a popot súrolta, és amelyben lehetetlen volt nem észrevenni a legendás The Beatles jelentős hatását. Neal Morse énekstílusa is időnként rokon volt John Lennonéval, már ha egyáltalán keresni akarunk valami vokális rokonságot. Ez azt jelentette, hogy a prog-stréberek a koncertjeikre elhozhatták a barátnőiket is, és így könnyebben „megtéríthették” őket a progresszív rock világának, amelyről egyébként hallani sem akartak.
A kontrapunkt és a többszólamú énekdallamok használata (Alan és főleg D’Virgilio dobos kísérővokálosként is több mint tisztességes énekes volt), a kultikus Gentle Giant érezhető hatása alatt, szintén a zenekar egyik fő ismertetőjegye volt, ami szépen hallható a „The Light” egyes pillanatain. A szövegek nem tartoztak az album erősebb oldalai közé: a címadó dal például tele van abszurd badarsággal, de a vallásos üzenetek sem kerülhetők el, amelyek Neal későbbi alkotói útján fontossá váltak, a „Go The Way You Go” című dalban pedig némi tipikus amerikai pátosz is érezhető, ami a későbbi lemezeken még nyilvánvalóbbá vált.
A Spock’s Beard, hasonlóan a svéd prog-újjáélesztő kortársaihoz, a The Flower Kingshez, sosem volt a kísérletező újítás nagy zászlóvivője, de értettek hozzá, hogyan keltsék életre a klasszikus prog rock néhány legjobb és legkedveltebb elemét, hogyan mutassák be őket „felfrissített” változatban, sajátos ének- és hangszeres tudással, és hogyan leheljenek beléjük kellemes frissességet. Emellett ezek a nagy virtuózok és zenei lelkesek a Kansas után a legjobb dolog voltak, ami az amerikai progresszívrock-színtérrel történt, amely a feltűnésükig meg sem közelítette az európait. Érdekesség, hogy a „The Light” első kiadásakor két különböző borító létezett, az egyik az amerikai, a másik az európai piacra. Az album összes billentyűs szólamát Neal játszotta, aki a zene és a szövegek szerzője is volt, kivéve a „One Man” szakaszt, amelyet Alannel közösen szerzett.
A nyitó, 15 perces, nyolc részből álló „The Light” szvittel a zenekar rendkívüli ambícióról tett tanúbizonyságot, és megalkotta első klasszikusát, amelyet a mai napig gyakran játszanak a koncertjeiken. Érezhető benne a korábban felsorolt zenekarok sok hatása, miközben az egyes hangszeresek virtuóz megoldásai és Neal jellegzetes énekstílusa elég egyediek ahhoz, hogy az egyes szakaszokra teljesen sajátos Spock’s Beard hangzásbélyeget nyomjanak. Hogy milyen karizmatikus énekes volt Neal fiatalabb korában is, az már a zongorára épülő nyitószakaszon, a „The Dream”-en hallatszik, amelyet szinte vallásos hevülettel énekel el.
A kivételes virtuóz folyékonyság, főleg pedig Alan jazzes beütésű gitárimprovizációinak szövése és Neal dinamikus, epikus szintetizátor-textúrái már a pompázatos „One Man” szakaszon érezhetők. Alan már akkor is esküdött a számtalan gitáreffekt használatára, technikájából pedig érezni, hogy rá a legendás nevek hatottak a leginkább, mint Steve Howe, David Gilmour, Steve Hackett és Allan Holdsworth. Dave Meros dallamos basszusmenetekkel lelkesít a Rickenbacker basszusgitárján, D’Virgilio jazzesen fűszerezett dobolása pedig külön fejezet. Neal eközben minden lépésnél elragad színpadias énekprodukciójával, ahogy kaméleonként vált az epikus szvitben fellépő különböző karakterek „szerepei” között.
Néhány szimfonikus hangszerelés sokaknak a klasszikus Genesist idézi majd, amely talán a legfontosabb hatás volt az album létrejöttében. A „The Light” szvit legjobb pillanatai közé, ahol a banda szemléletesen megmutatja stílusbeli sokszínűségét, mindenképp odatartozik a rendkívül szellemes latin szakasz, a „Senor Valasco’s Mystic Voodoo Love Dance”, amelyben egyebek mellett flamenco gitár is hallható. A főtémát adó „The Light” hangszerelés végig többször visszatér, és a végén diadalmas lezárást ad ennek a sokszínű szimfonikus körhintának.
A „Go The Way You Go”, amely szintén népszerű koncertklasszikus lett, drámai zongoraszólamokat, kellemes, pásztori hangulatú akusztikusgitár-dallamot, szellemes ütőhangszeres betéteket érezhető Gentle Giant-hatással és epikus refrént tartalmaz, amely pillanatok alatt belopta magát a rajongók szívébe. A finom vokális harmóniák ismét a zenekar egyik fő erényének bizonyulnak. A középső rész, amelyben a „szuperszonikus” gitárszóló és a vad elektromoszongora-improvizációk fonódnak össze, ma is tetszeni fog a Kansas és a Dream Theater rajongóinak. A Spock’s Beardnek a „Go The Way You Go”-val sikerült egyesítenie a közmondásos progrock-összetettséget a popérzékenységgel, és így hihetetlenül hatásos keveréket létrehozni, amely azok számára is befogadható, akik amúgy nem tartoznak a progresszív rock rendszeres hallgatói közé.
A „The Light” legjobb és legambiciózusabb alkotása viszont a 23 perces szimfonikus szuperepikus darab, a „The Water”, ami a mai napig a legjobb, amit a zenekar a pályája során létrehozott. A „The Light” időnként vidám és mókázó szakaszaival ellentétben itt jóval komolyabb kompozícióról van szó, amely helyenként a Spock’s Beardre nem jellemző, sötét hangulatot is hordoz. A nyitó zongoraszakasz például kissé a korai Queent idézi, de a következő pillanatban kitör az improvizációs káosz, ami közel áll majd minden King Crimson-rajongóhoz, az ünnepélyes szimfonikus hangszerelések pedig a következő percben a klasszikus Yest juttatják az eszünkbe. A jazz fusion ritmikai árnyalatok tarka választéka a mozgalmasság ellenére megőrzi ennek a fenséges kompozíciónak a dallamos jellegét, amelyben Neal ismét rendkívül karizmatikus énekes-kaméleonként mutatkozik meg. A hosszú szvit további részében, számtalan meglepetéssel és kiszámíthatatlan ritmusfordulattal, női kísérővokál-harmóniák is becsatlakoznak, ami természetesen azonnal a Pink Floydot idézi a legjobb korszakukból.
Nagy meglepetés a kaotikus szakasz, amelynek közepén Neal viszonylag ütős gitárfutamok mellett éneklés közben faragatlan bunkóvá változik, és közben nem is egyszer használja azt a közismert sértő szót, amely „f”-fel kezdődik. Közvetlenül az ütemváltás után viszont nagy fordulat következik: a faragatlan, alkalmazkodni képtelen alak hirtelen felismeri durva tetteit, és nagy hangon, kissé patetikusan kezd bocsánatot kérni meggondolatlan cselekedeteiért, ami kissé a volt alkoholisták tipikus amerikai (kvázi)vallásos megtérésére emlékeztet.
A hétrészes „The Water” szvit csúcspontja a záró részben érkezik, amikor a zenekar közvetlenül a ravasz jazzes szakasz lezárása után a mellotron bőséges használatával titokzatos, meglehetősen sötét, de ünnepélyes motívumot épít, ami ma is főleg azoknak fog tetszeni, akik a King Crimson (mellotronos melankólia), az ELP (Neal énekstílusa itt kissé Greg Lake-re emlékeztet, és a fő szimfonikus hangszerelés is elég pompázatos ahhoz, hogy Keith Emersonnak tetsszen) és a Pink Floyd (hatalmas női vokális harmóniák és a záró slide-gitárszóló) örökségére esküsznek.
A záró szimfonikus diadal, az „On The Edge” zongoramotívummal nyit, amely a Genesis-klasszikust, a „The Lamb Lies Down On Broadway”-t idézi, majd a zenekar teljesen egyéni szimfonikus hangszereléseket épít fel, amelyeket Meros vastag basszusmenetei és D’Virgilio erőteljes dobfutamai irányítanak. Alan eközben ismét elbűvöl finom érzékű gitárfutamaival, amelyek rendkívül harmonikusan olvadnak össze Neal eleven billentyűs textúráival. Idővel hatalmas dallamot formálnak felrázó refrénnel, miközben Neal ezúttal valamiféle „középső” énekes egyensúlyt talál a szép, nyugodt, valamint a kamaszosan ingerült énekstílus között.
A „The Light”, egy fiatal banda rendkívül érett műve, a progresszív rock harmadik hullámának egyik legjobb bemutatkozó albuma volt, bár a zenekarnak akkor még hiányzott a mozaik egy darabkája ahhoz, hogy „magasabb szintre” lépjen, és műfajának vezetőjévé váljon. Ezt a hiányzó darabkát Ryo Okumoto, a tapasztalt japán billentyűs virtuóz érkezésével találták meg, aki kiegészítette a mai napig legtöbbre tartott, klasszikus Spock’s Beard-felállást. A „The Light” tehát egyike volt azoknak az albumoknak, amelyek a kilencvenes évek közepén, a neo prog korszak/második hullám lezárulta után „megmentették” a progresszív rockot, és visszahoztak valamennyit az egykori kereskedelmi érdeklődésből, ami abban az időszakban csak a Porcupine Tree-nek, a The Flower Kingsnek és a Dream Theaternek sikerült.
Felállás
Neal Morse – ének, billentyűs hangszerek
Alan Morse – gitár, cselló, kísérővokál
Dave Meros – basszusgitár
Nick D’Virgilio – dob, kísérővokál
VENDÉGÉNEKESNŐK:
Molly Pasutti és Wanda Houston – kísérővokál a „The Water”-ben
Produkció
Spock’s Beard és Neal Morse
Számlista
1. The Light (15:32)
I. The Dream
II. One Man
III. Garden People
IV. Looking Straight into the Light
V. The Man in the Mountain
VI. Señor Valasco’s Mystic Voodoo Love Dance
VII. The Return of the Horrible Catfish Man
VIII. The Dream
2. Go the Way You Go (12:07)
3. The Water (23:10)
I. Introduction/The Water
II. When It All Goes to Hell
III. A Thief in the Night
IV. FU/I’m Sorry
V. The Water (Revisited)
VI. Runnin’ the Race
VII. Reach for the Sky
4. On the Edge (6:14)
