Előadó: Doors, The
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1967
Játékidő: 35.04
Értékelés: 4.5/5
1967 októberében az Elektra Records kiadja a The Doors második albumát Strange Days címmel. Alig kilenc hónappal az első lemez után jelent meg, és a Doorst alkotói csúcsán kapta el.
A Strange Days sok szempontból a The Doors első albumának folytatásaként hat. A dalok többsége nagyjából ugyanabban az időszakban íródott és született, a sötét vonalas borító is nagyon hasonlít az elsőére, csak éppen a srácok ezúttal eredetibbek voltak: a saját arcuk helyett cirkuszi furcsaságokat raktak a címlapra, magukat pedig a háttérbe, egy plakátra rejtették, amelyen az új lemez címe áll. Az album különlegessége az is, hogy néhány számban ezúttal igazi basszusgitár is megszólal Douglas Lubahn kezében, miközben többnyire még mindig Manzarek zongorabasszusa uralkodik. A témák még misztikusabbak és sötétebbek, mint a debütálón, és ezzel a Doors más utat választ, mint a korabeli zenekarok többsége, amelyek leginkább békéről és szeretetről énekeltek. Míg még a nagy Rolling Stones is olyan dalokat írt, mint a „We Love You”, a Doors a hippik bűnös lelkébe mélyed, és egyáltalán nem ismer kegyelmet. Az emberek elveszettek, zavarodottak, elidegenedettek és magányosak – ezek voltak a Strange Days fő kiindulópontjai.
Az albumot a „Strange Days” nyitja, amely arról mesél, hogyan próbálnak az emberek kétségbeesetten menedéket és megerősítést találni egymásban az elidegenedés, a drogok és a művi maszkok fojtogató ködén át. Egy remek basszusmenet vezeti be a „You’re Lost Little Girl” című dalt, amelyben Morrison hangja egy ismeretlenbe rohanó, kétségbeesett lány képét festi elénk, Krieger szép, misztikus gitárja pedig megidézi, mennyire magányos a lelke. A „Love Me Two Times” bluesos gitárhanggal indul, és a szenvedélyről, a vágyról szól, a szex pedig az egyetlen megoldás, amelyet az énekes lát arra, hogy a lányt megszabadítsa a világ minden baján. A szép zongorabevezető az „Unhappy girl” című számot balladává formálja, amely megint csak egy szomorú lányról mesél, de Morrison valójában a szenvedésről és a fájdalomról beszél, amelyet az ember magára vonz azzal, hogy bezárkózik a saját lelki börtönébe. Az album egyik legérdekesebb dala mindenképp a „Horse Latitudes”, amely Morrison középiskolás korában született. A félelmetes hangeffektekre elmondott rövid, drámai monológ azoknak a lovaknak szól, amelyeket a hódítóknak fel kellett áldozniuk, és a tengerbe kellett dobniuk, hogy megkönnyítsék az Amerika felé tartó hajókat. Itt jól látszik, hogy Morrison költőként is közel akar kerülni a hallgatóhoz, és mintha arra utalna, hogy ne csak a rocksztár szemüvegén keresztül nézzük. A hátborzongató hangokat a romantikus „Moonlight Drive” váltja fel, amely az érzelmekben való úszást sugallja egészen odáig, hogy akár bele is fulladhatunk. Érdemes megemlíteni, hogy ez az egyik első dal, amelyet Morrison elszavalt Manzareknak, ezzel közvetve hozzájárulva a The Doors megszületéséhez, hiszen Ray annyira lelkes lett a daltól, hogy Morrisont azonnal felkérte az akkori zenekarával, a Rick and The Ravensszel való közös munkára. A „People Are Strange” az izolációt tükrözi, amelyet akkor élünk át, amikor idegen környezetbe kerülünk, és magára a Doors-zene kritikájára is utal, hiszen saját bőrükön tapasztalták, milyen az, ha az ember olyan zenét csinál, amely az akkori időkhöz képest ennyire más, és mindenki furcsa szerzetnek tartja. Az elidegenedéshez és a drogokba süllyedéshez kapcsolódik még a „My Eyes Have Seen You” Krieger gyönyörű szólójával, valamint az álmodozó „I Can’t See Your Face In My Mind”, amelyben Densmore cintányérjait visszafelé vették fel. Az albumot a tizenegy perces, epikus „When The Music’s Over” zárja, amelyben néhány közös pontot találhatunk az első album záródalával, a „The End”-del. Zeneileg nagyon változatos, és Morrison kiáltásai: „We want the world and we want it now. Now. NOW!” biztosan nem hagyják elaludni a hallgatót. Szépen megrajzolja Morrison zenének való odaadását, aki halkan azt tanácsolja, hogy a zene az egyetlen, amelyhez menekülhetünk, ha rossz van, és sosem hagy cserben minket.
A Strange Days elkapta azt, amit a The Doors tipikus „lelkének” nevezhetnénk, és egyúttal olyan zenét fogott egybe, amelyben szinte lehetetlen hibát találni. Az igaz, hogy egyetlen apró hibája van, mégpedig az, hogy kissé rövid: harminc perc ugyanis túl gyorsan elszalad.
Felállás
Jim Morrison: ének
Ray Manzarek: billentyűk/xilofon
Robby Krieger: gitár
John Densmore: dob
Douglas Lubahn: basszusgitár
Produkció
Paul A. Rothchild
Dalok listája
1.Strange Days
2.You’re Lost Little Girl
3.Love Me Two Times
4.Unhappy girl
5.Horse Latitudes
6.Moonlight Drive
7.People Are Strange
8.My Eyes Have Seen You
9.I Can’t See Yor Face In My Mind
10.When The Music’s Over
