Helyszín: Beogradski sajam / Belgrád / Szerbia
A koncert dátuma: 2007. 03. 13.
Látogatók száma: 12000
Jegyár: 3000 Din – 5000 Din
Iron Maiden. Mennyit beszélnek és írnak róluk mostanában mindenfelé. Úgy látszik, a világ tényleg éhezi a nagy nevet a metal trónján, főleg a Metallica szánalmas (ön)letaszítása után! Szerencsére az Iron Maiden az a név, amely a uralkodó címét kétségkívül megérdemli. Úgy tartják magukat azokhoz a szabályokhoz, amelyeket a nagyok lefektettek, mint részeg a kerítéshez. Angol hagyomány.
Úgy alakult, hogy a zenekar egyik ritka márciusi európai 2007-es koncertdátuma az Iron Maiden szlovéniai igazi rajongója számára is elérhető Belgrádban volt. A forró és kiszámíthatatlan Balkán éppen ezért mindig csábító kirándulócél, így hát már a határon állunk, ahol a szerb vámos azonnal kiszagol minket: „Maguk újságírók?!?!” Nyilván ki volt írva az orrunkra. Nem kötekedett a rutinfeladatával, barátságosan visszaadta az iratainkat, és egy végtelenül vendégszerető mondattal engedett útnak, ami szárnyakat adott nekünk: „Eee, pa onda se lepo provedite!”
Már a pihenők közben forrt a levegő a vendéglők előtti parkolókban és magukon a benzinkutakon. Metalrajongók csapatai verődtek össze, igazi ünnepi hangzavart csaptak, és vidáman adták át magukat a mámorító hangoknak meg a különféle eredetű alkoholszármazékoknak. Igazi metalünnep ígérkezett. Az Iron Maiden 25 év után újra Szerbiában!
A csarnok előtt is. Hihetetlen! A összefüggő sorok, amelyeknek se eleje, se vége nem látszott, egy falánk óriáshernyóra hasonlítottak, amely a saját árnyékát is felfalná, ha tudná. Vajon hová fog beleférni ez a sok boldog „szerencsétlen”?
És ahogy a kiszámíthatatlan Balkánon lenni szokott, ezúttal sem maradt el egy igazi sokkos pillanat, amit mi, a Beogradski sajamra meghívott fotósok mind átéltünk. A szervező ugyanis olyan közel állíttatta fel a biztonsági korlátot a főszínpadhoz, hogy a kettő közötti távolság még 1,5 métert sem tett ki! Így aztán minket, a jelen lévő meghívott fotósokat egy hivatalos közlemény szerint biztonsági okokból több mint 50 méterre lévő fotózóponthoz terelték át, messze-messze attól a helytől, ahonnan egy fotós/újságíró optimálisan dolgozhatott volna, és ahonnan a kívánt, elvárt minőségű eredmény megszülethetett volna. Hogy a jó…
Hogy lehet, hogy erre nem gondoltak, hiszen köztudott, hogy az Iron Maiden-koncerteken az eszméletüket vesztetteket kihúzzák a megvadult első sorokból, és leöntik vízzel! Ez már hagyomány az Iron Maiden-koncerteken, amióta Dickinson 1999-ben visszatért a zenekarba. Valamivel 20.00 előtt léptünk be! A csarnok az utolsó rendelkezésre álló mikrométerig tömve volt, a levegő alaposan elhasznált, száraz és forró. Hogy fogják az emberek kibírni ezt a hosszú éjszakát?
Pontban 20.00-kor lépett színpadra az előzenekar. Itt van megint Steve Harris pajkos kislánya, Lauren Harris, aki nem örökölt valami magasröptű apai zenei erényeket. A zenekara felállása 2006 decembere óta változatlan, a négyes pontosan fél órán át melegítette a közönséget. „Pontra” kiszámított menetrend. A harmadrangú glam rock semmiképp nem való az Iron Maiden elé, de érdekes, mit jelent, ha az ember az Iron Maiden basszusgitárosának és főnökének a nevét viseli. Elég, ha az emberek szót fogadnak, és követik az utasításaidat. Így aztán a rockzene világtérképén teljesen jelentéktelen kis Lauren is könnyedén talpra állította az egész csarnokot, hogy egyként énekeljék a bevett futballstadionos himnuszokat.
21.00! A bevezető, amely egy pillanat alatt háborús hangulatot teremtett, teljes sötétség, romok, barikádok sziluettjei, hullákkal teli csatatér,… és már fel is ránt minket a Different World. A színpad lángra kap, az emberek megvadulnak, a csarnokot pokoli tűz önti el, és a hatos az összes rendelkezésre álló tüzérséggel lecsap. A nyitányt az Iron Maiden a legfrissebb stúdióalbum, az „A Matter Of Life And Death” (2006) bemutatásának szentelte. A jól megolajozott gépezet őrölni kezdett. A rajongók elvesztették épelméjűségüket, és tényleg: ha a túlsó végén álló erkélyről nézted lefelé a színpad felé, a csarnok olyan volt, mint egy kondér, amelyben 100 fokon forrni kezdett a víz!
Dickinson a harmadik szám után szólt először a közönséghez, és a maga uszító stílusában egy pillanat alatt maga mellé állította a nép hangját. Köszöntésében megköszönte a dél-európai országokból érkezett rajongóknak, hogy eljöttek, és természetesen nem felejtette el megemlíteni Szlovéniát sem. Bruce viszont ügyetlenül lépett, amikor Belgrádot Szerbia és Montenegró fővárosának nevezte. A csarnok megbocsátotta neki, különben az igazat megvallva ott olyan gyakran cserélnek országnevet, ahogy a fa lombot, úgyhogy az átlageurópai alig tudja követni.
Jött a Wrathchild („Killers”, 1981) és a The Trooper („Piece Of Mind”, 1983), amelynél Dickinson megint színpadiasan őrjöngött az angol zászlóval jobbra-balra, fel és le. A fickó fürge és mozgékony, mint egy önelégült majom, és olyan energiával van tele, amit egyetlen wolframszál sem bírna el. A repülő Bruce!
Lassabb tempó következett, visszatérve az „A Matter Of Life And Death” albumra! Hogy milyen nehéz volt az életkörülmény a csarnokban ezen az estén, azt bizonyítja Bruce Dickinson tette: a The Reincarnation Of Benjamin Breeg előadása közben elhagyta a színpadot, a kulisszák mögött vizespohárért nyúlt, előtte gondosan törölközőt tekert a nyakára, hogy ki ne hűljön, majd kezébe vett egy üvegből készült hosszúkás csövet, amiből friss levegőt szívott, és oxigénnel töltötte fel a testét. Nyilván rutinosan begyakorolt megoldás, amely az énekes korábbi turnékon szerzett tapasztalataira épül. „Ovo je pravi pakao!” – nem véletlen volt az egyik jelen lévő rajongó megjegyzése. És már a koncert felénél járunk.
Itt a „fenevad száma”! A dal, amely megint talpra állította a közönséget. A hangulat tovább nőtt a Fear Of The Dark alatt, a csúcspont pedig a Run To The Hills volt, ahol a csarnok egyként robbant fel minden empirikus mértéken túl, és alattad csak a háborgó testtengert láttad… Fejek, karok, lábak repültek a levegőbe,… mintha az ördög egy hatalmas merőkanállal „kavargatna” egy forró levesben – úgy forogtak és csapódtak szét a szegény rajongók testei! Olyan volt, mint a csatatér! A tömeg transzban énekelte a verseket, Dickinson a megszokott „Scream for me Belgrade!!!!” kiáltással hergelte a közönséget, és az Iron Maiden dal jelezte a rendes műsor végét. A csúcspont természetesen megint Eddie volt. Ezúttal egy tank nőtt ki a dobok fölül. A fedél kinyílik, gonosz kis szemek, egy gonosz szörny szemei kukucskálnak ki rajta, távcsövön át figyelve, vajon minden lövedék eltalálta-e az áldozati célpontot. A tankcsőből ugyanis füst szállt fel!
A ráadásban a fiúk a megszokott módon lenyomták még a Two Minutes To Midnight („Powerslave”, 1984), a The Evil That Man Do („Seventh Son Of A Seventh Son”, 1988) számokat, és a koncertet azzal a dallal zárták, amelyet valószínűleg mindegyik közül a legjobban játszanak: Hallowed Be Thy Name („Number Of The Beast”, 1982). Ennyi volt.
A koncert mindössze másfél órás volt. Az embereket megfosztották a perceiktől. Szégyen. Ráadásul rossz volt a hang a csarnokban, amit az Iron Maiden ennyi év után álmában sem engedhetne meg magának. Az embereket megfosztották a tisztességes hangtól! Szomorú tény, hogy az évek során egyszerűen megfeledkeznek a rajongókról. Egyre drágábbra szabják a kínálatukat, miközben egyre kevesebbet nyújtanak. A setlista tehát abszolút rövid volt, a lerágott és kiszámítható voltáról nem is beszélve. Mi van az agyatokkal, Iron Maiden? Elfelejtettetek játszani a gazdag repertoárotokból? Hol van a „Somewhere in Time” lemez? Hol van még egy másik dal a „Powerslave”-ről a megkopott Two Minutes To Midnight mellett?
Puszta rutin. Eljöttek, megadták a minimumot, elvitték a pénzt, és „čao drugovi”! Racionális. Amíg a nép megőrül, minden oké. És valóban, a nép megőrül az Iron Maiden-koncerteken. Az Iron Maiden pedig egy vállalati szörny, amely egyre csak nő. Az Iron Maiden tehát nem égett ki, de felgyújtotta a Beogradski sajamot, mint azok a kiváló angol urak, akik véletlenül elvesztették a gyufát, miközben szivarra gyújtottak. Vagyis minden megerőltetés, egy atomnyi fölös energia nélkül. Csak az esszenciával. Egy olyan esszenciával, amely nagy és ennyi év után tiszteletre méltó, de nem örök! Jönne vissza legalább egy csipetnyi a nyolcvanas évek spontaneitásából és szellemességéből, amikor júniusban ellátogatnak a bežigradi stadionba – de ezt követelni a „metal hatalmasságoktól” őrültség, vagy finoman szólva utópia.
Setlista
1. Different World
2. These Colours Don’t Run
3. Brighter Than A Thousand Suns
4. Wrathchild
5. The Trooper
6. The Reincarnation Of Benjamin Breeg
7. For The Greater Good Of God
8. The Number Of The Beast
9. Fear Of The Dark
10. Run The Hills
11. Iron Maiden
—ráadás—
12. Two Minutes To Midnight
13. The Evil That Man Do
14. Hallowed Be Thy Name
