Előadó: Doors, The
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1969
Értékelés: 3/5
A negyedik album, a The Soft Parade a legkevésbé hasonlít olyan lemezre, amelyet a The Doors valóban kiadott volna, hiszen láthatóan főleg amiatt szenved, hogy a zenekar központi figurája, Jim Morrison alig vett részt a munkában: egyre kevésbé érdekelte a zenekari közreműködés, gondolatait inkább a költészetnek és a filmnek kezdte szentelni. Még zavaróbb, hogy a drog- és alkoholfogyasztása odáig fokozódott, hogy a producer kénytelen volt a kezébe venni a gyeplőt. A lemez felvételeinek sok gondját okozta a miami fellépés is, ahol Morrison állítólag lázadásra bujtotta a tömeget, és nyilvánosan megmutatta magát, emiatt pedig idejének nagy részét a bíróságon töltötte. Érdekes az is, hogy először osztozik egyenlően a szövegírás Morrison és Krieger között, sőt, a dalok az albumon szigorúan szerzők szerint elkülönülnek. Az is feltűnő, hogy Krieger összes számát zenekari hangszerelés díszíti, Morrisonéit viszont nem.
A The Soft Parade mindenképp szokatlan lemez a The Doors-tól, és ahogy a címe is sejteti, valóban „puhány”. A címadó „The Soft Parade” afféle visszatérés a hosszabb, tipikus mesterművekhez, mint a „The End”, és a lemez egyik fényesebb pontja. Zeneileg nagyon változatos, mert jazz-, rock- és néhány keleties szakaszt is tartalmaz. A „Shaman’s Blues” Morrison sámánizmus iránti érdeklődését fejezi ki, amellyel gyakran azonosult, a dal mondanivalója pedig a valós életből egy másik, misztikus világba való menekülés vágyára utal. Éles kontrasztot alkot e két számmal Krieger politikailag provokatív dala, a „Tell All The People”, amelyet Morrison végtelenül gyűlölt, mert ellentétes volt a meggyőződésével. Zeneileg harsona, oboa és szaxofon hangjaival egészítették ki, utóbbit a neves texasi szaxofonos, Curtis Amy szólaltatja meg. Válaszként erre szolgál Morrison „Wild Child” című dala, amely kétségkívül az egyetlen, ami valamennyire megközelíti azt, amit régi The Doors-nak nevezhetnénk. Hipnotikus, van benne egy csipetnyi gonoszság, és Morrison blues iránti elkötelezettségét tükrözi. A „Wishful Sinful” a szerelem/gyűlölet, jó/rossz témájával Krieger újabb kompozíciója, teljes zenekari hangzással, ami önmagában fantasztikus, de nem egy olyan zenekarhoz illő, mint a The Doors. A „Runnin’ Blue” című számot, amelyet a néhai Otis Reddingnek ajánlottak, nagyon nehéz meghatározni: a soul és a country keveréke R&B-betétekkel és mandolinhanggal. Különleges azért is, mert az énekhangot Krieger veszi át, Morrison pedig csak a refrénben csatlakozik hozzá. Kettejük egyetlen közös munkája a „Do it”, ami viszont puszta ismételgetése egyetlen frázisnak, szikár zenei kísérettel. Szintén semmi különös a lendületes „Easy Ride”, country beütéssel és Morrison igencsak mulatságos éneklésével. Az egyik legnagyobb sláger viszont a „Touch Me” lett, amelyet – akárcsak Krieger többi dalát – zenekari hangszerek kísérnek, köztük Curtis Amy szaxofonszólója meglepi a hallgatót.
A The Soft Parade-del a zenekar a tömegpiacot akarta meghódítani, de közben elveszítette igazi rajongóinak nagy részét. Valószínűleg elvakította őket a Blood, Sweat and Tears akkori népszerűsége, akik a zenekari hangzás hozzáadásával mindenhol híressé váltak. Kérdéses marad viszont, mire számítottak ilyen sikertől a zenekar legfontosabb tagjának közreműködése és figyelembevétele nélkül, aki ennek határozottan ellenszegült.
Felállás
Jim Morrison: ének
Robbie Krieger: gitár
John Densmore: dob
Ray Manzarek: billentyűs hangszerek
Produkció
Paul A. Rothchild
Dallista
1. Tell All The People
2. Touch Me
3. Shaman’s Blues
4. Do It
5. Easy Ride
6. Wild Child
7. Runnin’ Blue
8. Wishful Sinful
9. The Soft Parade
