Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Arena
Kiadó: Verglas Records
Megjelenés: 1995
Értékelés: 4/5
Az Arena bemutatkozó albumának gyökerei 1979-ig nyúlnak vissza, amikor Mick Pointer megalapította a Silmarillion nevű zenekart, amely Steve Rothery gitáros érkezése után Marillionra rövidítette a nevét. A garázsmunka és a helyi színpadokon töltött évek után Mick álma végül valóra vált, nem sokkal azután, hogy megérkezett a karizmatikus skót énekes, Derek Dick, aki Fish néven vált sokkal ismertebbé. Fish közvetve megadta a zenekarnak az egyértelműen felismerhető hangzást és irányt, és onnantól kezdve villámgyorsan ívelt felfelé a pálya. A basszusgitáros és a billentyűs két további cseréje, majd az első lemez, a „Script For A Jester’s Tear” (1983) megjelenése után – amelyet ma a progresszív rock egyik központi klasszikusaként tartanak számon – megszületett a legenda. A Marillion a 80-as évek hangzásilag legizgalmasabb és legkiszámíthatatlanabb zenekarai közé lőtte magát, és az új hullámos progresszív rock zászlóvivőjeként vált híressé. Éppen amikor ssarkig kitárult előttük a kereskedelmi siker kapuja, Fish „összeesküvést” szőtt Mick ellen, akit hirtelen alkalmatlannak nyilvánítottak a zenekar további útjára. Mick, akit láthatóan mindig is vonzottak a keményebb hangzások, egyszeriben kénytelen volt elhagyni a zenekart, amelyet annyi éven át szorgalmasan épített. Az eredeti Marillion víziót és hangzást azonban magával vitte új projektjébe, amely csak a 90-es évek elején talált termékeny talajra, amikor összeakadt Clive Nolannel, a kultikus neo-progresszív Pendragon rutinos billentyűsével. Clive ekkorra már megpróbálkozott a saját zenekarával, a Shadowlanddel, ahol azokat az elképzeléseket valósította meg, amelyeket a Pendragonban nem tudott kiélni. A Shadowland sok tekintetben az Arena embrionális változata volt, amelyből azonban végig hiányzott az az „i-re a pont”, az az ugródeszka, amely az ambiciózus projektet elválasztja a komoly, saját, jól felismerhető hangzású zenekartól. Mick és Clive ekkor úgy döntött, hogy eljött az ideje egy olyan formáció létrehozásának, amely megtestesíti a neo-progresszív rock legjobb elemeit, és olyan eredeti hangzással ötvözi őket, amely messziről megkülönbözteti a műfaj többi képviselőjétől. Amikor csatlakozott hozzájuk Keith More gitáros, Cliff Orsi basszusgitáros és John Carson énekes, megszületett az Arena. Jött a misztikus bemutatkozó album, a „Songs From The Lions Cage”, amely hatalmasat lépett túl az ambiciózus projekt eredetileg kijelölt keretein, és világra hozott egy hatalmas hangzású zenekart, tele rejtett ászokkal mindazoknak, akik szeretik a kiszámíthatatlanságot és a titokzatosságot a brit (neo) progresszív rock legjobb iskolájából. Bár albumról albumra fejlődni és csiszolódni fog a hangzásuk, a „Songs From The Lions Cage” sokkal több egy átlagos újonc zenekar szokásos első lemezénél, hiszen végig érezni rajta, hogy rókákról van szó, akik ügyesen ötvözik a hangszeres finomságokat a hihetetlen ambient varázslattal, amit tovább fokoz a misztikus, ősi legendákkal átitatott költészet. Ez pedig éppen az a legnagyobb erény, amely a későbbi albumokon is végig fogja kísérni a zenekart.
Az „Out Of The Wilderness” egy morgó, szinte fenyegető gitárriffel nyit, amelyet Nolan szintetizátorainak zúgó vonala támaszt alá, és ezek hamarosan átveszik a kezdeményezést, a dalt pedig meglehetősen összetett részbe vezetik, ahol a dallamos, kifinomult gitárfutamok keverednek a hangulatos billentyűkkel. A fokozódó ritmusba drámaian vág bele Carson hangja. Ő technikailag nem tartozik a legcsiszoltabb énekesek közé (ez főleg a magasabb fekvésekben látszik, ahol a hangja gyakran idő előtt „kialszik”), ezt azonban rendkívül ügyesen ellensúlyozza drámai kifejezőerejével és változatos hangszínével, amely hűen követi Peter Gabriel és (főleg) Fish örökségét. A Fishhez való hasonlóság sokszor oka annak, hogy egyes részek több mint nyilvánvalóan a korai Marillionra emlékeztetnek – ez minden nosztalgikust le fog nyűgözni. Carson szereplése a zenekarban rövid életű lesz, hiszen Clive és Mick már a következő albumon lecseréli a technikailag és kifejezőerőben is sokkal jobb Paul Wrightsonra, ami közvetve még eredetibb hangzást hoz majd nekik, és a modern prog rock legizgalmasabb zenekarainak ligájába emeli őket. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy John nagyon jól elvégezte a dolgát a zenekar akkori, fejlődő arculatához, amely még a saját igazi hangját kereste. Az ő énekesi víziója pedig sok mindenben a technikailag kiválóbb utódját is vezette. Nolan misztikus orgona- és szintihangzása végig a titokzatosság és az ismeretlen várakozások érzetét kelti, amelyek az antik témákkal megáldott költészet körül szövődnek. A második részben finom gitárfutamokon és ízléses szintiken át vidám átvezetés következik, amely a dalt fenséges szakaszba viszi, és amelyet Carson energikus, kifejező éneke zár le. Ezután jön a rövid akusztikus „Crying For Help I”, amely az első a „Crying For Help” címen egymáshoz kapcsolódó, koncepciózus fejezetek közül; ezek főleg az egyes részek összekötésére szolgálnak, és romantikus nyitányként vezetnek be a hosszabb eposzokat. Az első rész alig több mint egyperces előétel a fenséges „Valley Of The Kings” előtt, ez egy remek neo-progresszív eposz, amelyben a legjobban a nyugodtabb, kifinomult részek és az energikus motívumok váltakozása nyűgöz le. A fő útitárs ahhoz, hogy a hallgató fejében feltámadjon az ókori Egyiptom, More kitűnő gitárriffje, az energikus és lírai ének, valamint Nolan billentyűs művészkedése, amely gyakran a zenekar felismerhetőségének és saját hangzásának fő forrása – enélkül ugyanis a banda inkább a korai Marillion jó másolataként szólalna meg. A középső részben egy rövidebb, hátborzongató szakasz következik, ahol a zúgó szintik és a „megrémült” ének fokozzák a drámaiságot egészen addig a pillanatig, amíg a dallamos gitár energikusan meg nem szakítja ezt az állapotot, és a billentyűs függönyök gazdag síkjain át el nem húzza a végső csúcspontig. A romantikus és barokkos felépítésű „Crying For Help II” a billentyűk és az akusztikus gitár rendkívül szép dallamával ismét megmutatja a zenekar finomabb oldalát, és újra eltávolítja őket a többi neo-progresszív zenekarral való összehasonlításoktól. Ezt követi a fenséges eposz, a „Jericho”, az album egyik legjobb darabja. Melodramatikus balladaként nyílik meg, ahol az előtérben Carson rendkívül kifejező éneke áll, majd remek módon csapnak be a rétegzett szintik, miközben a gitár végig tartja a központi dallamot. A legjobb azonban a második részben jön, amikor igen szellemes és eredeti módon érkeznek a hangzásilag hihetetlenül ízléses és gazdag szintik, amelyek teljesen megváltoztatják a dal menetét, és sokkal misztikusabb, összetettebb vizekre viszik. Az egyes motívumok folyton változnak, majd az energikus ritmuson és Carson remek énekén át a szerzemény egyszer csak, teljesen váratlanul véget ér. Ez olyan hatást kelt, mintha hirtelen leomlana a központi lírai alany városfala – az emberi történelem első fallal körülvett városáé, amely ma is a világ legmélyebben fekvő városa (250 méterrel a tengerszint alatt), és amelynek falait a Biblia szerint az ostromkürtök hangja döntötte le. A „Jericho” valóban az egyik első klasszikusuk, amelyre joggal lehetnek büszkék, hiszen végig hihetetlen energia, változatosság és gazdag lírai kifejezőerő jellemzi. A „Crying For Help III”, amelyet ambient szintik és zongora támaszt alá, a második részében pedig ébresztőóra csörgése és telefonbillentyűk nyomogatása szakítja meg, újabb misztikus kiszakadás, és felkészülés egy újabb, hangzásokban gazdag darabra. Az Arena a „Midas Vision”-nel folytatja a mitológia és a titokzatos történelmi események iránti rajongását, ez egy újabb hamisítatlan klasszikus, amelyet eszeveszett gitárriff, üvöltő billentyűk és Carson gazdag lírai kifejezőereje nyit meg. A szerzemény csúcspontja kétségkívül a remek, dallamos refrén, amely szemléletesen tükrözi a régi görög történetet erről az anyagiasan kapzsi phrygiai királyról, akit az istenek, élükön Dionüszosszal és Apollónnal, derekasan megbüntettek a gőgjéért (az előbbi az aranyérintés „ajándékával”, amitől minden arannyá változott, amihez hozzáért; az utóbbi szamárfülekkel „jutalmazta”, mert bíróként Pánnak tulajdonított nagyobb ügyességet a sípjáték terén). A nosztalgikus „Crying For Help IV” a lemez mind a négy „Crying” fejezete közül messze a legérdekesebben felépített, hiszen a finom billentyűk és a gazdag énekbeli kifejezőerő (amelyben azért érezhetők a korábban említett technikai gyengeségek is, és amelyeket az utódja nagyon sikeresen kompenzálni fog) mellett rendkívül finom gitár díszíti. A varázshoz hozzájárul a különleges vendéggitáros is, aki nem más, mint a már említett régi cimbora, Mick egykori társa, Steve Rothery, aki jellegzetes, finom szólójával szolgál, ez egyben az album legjobb szólója is. E rövid, de rendkívül szimbolikus közreműködés láttán az ember komolyan felteszi a kérdést, miért nem fektet Rothery némi energiát esetleges szólóprojektekbe is, hiszen ő egy olyan gitáros, akiből egyszerűen nem lehet betelni, akár a Marillionnál, akár máshol játszik. Érdekes, hogy a dalnak olyan igazi retró hangulata van, és tényleg úgy szól, mintha a 80-as évekből húzták volna elő – azoknak a power balladáknak a szellemében, amelyeket éppen a Marillion emelt az ambient tökéletesség jelképévé. A nagy, diadalmas finálét és az igazi mennyországot a progresszív dallamok és a kiszámíthatatlanság minden rajongójának a felejthetetlen, több mint 14 perces misztikus eposz, a „Solomon” hozza el, az album legjobb darabja, tele hihetetlen fordulatokkal és elképesztő intenzitással, amely bármikor felveheti a versenyt Mick egykori zenekarának legjobb munkáival, és jelzi, hogy az Arena nem viccel. A „Solomon”, amely Izrael és Júda legendás királyáról, Dávid fiáról szól, aki az bölcs és hatalmas uralkodó ideáljaként híresült el, és akinek az Ószövetség több részét is tulajdonítják, a zenekart a jövőben is jellemző valamennyi fő elemet felvonultatja. A nyugodt bevezető után Carson kitűnő éneke (amely itt jobban, mint az album bármely másik pontján, Fishre emlékeztet), a rétegzett gitárfutamok, a pimaszul morgó basszus és a dinamikus dobok kavargó, kiszámíthatatlan vizekre viszik a dalt. Hihetetlen, milyen szépen hangolták össze itt a nyugodtabb, ambient részeket – ahol a billentyűk teli hangzása és a slide gitár uralkodik – a sokkal koszosabb ritmusokkal, amelyek általában közelebb állnak a progresszív metalhoz, mint a progresszív rockhoz (ezt a jövőben még fokozni fogják). A végén rendkívül melankolikus, ám egyszersmind fenséges lezárás tanúi vagyunk, amikor harmonikusan váltakoznak a síró gitárfutamok és a drámai szintik, amit a hatalmas dobátvezetések is kiegészítenek, és ezek szemléletesen megmutatják, mekkorát tévedett Fish Mick tehetségét illetően. A legendák és a misztika kedvelőinek itt egyáltalán nem hiányzik semmi, és az album zárása után megmaradó fő érzés olyan, mint a végső kinyilatkoztatás a drámai kalandok után.
A „Songs From The Lions Cage”-nek persze megvannak a maga „hiányosságai” is, amelyek leginkább abban mutatkoznak meg, hogy hangzása és iránya gyakran több mint nyilvánvalóan rokon a Marillion legendás első lemezével. Bár fényévnyire van attól, hogy másolatnak nevezzem, hiszen számos felismerhető, korábban említett elemet tartalmaz, amelyek az Arenát már a kezdetekkor egyedi zenekarrá formálták. Akit viszont ez a Marillionhoz való hasonlóság nem zavar, az nagyon élvezni fogja ezt a csemegét, amely a 80-as évek hamisítatlan neo-progresszív varázsát idézi meg modern hangzással ötvözve. A jövőben az Arena (ahogy már említettem), elsősorban a tagcserék révén, számos fejlesztésbe fogott, és idővel teljesen eltűnt minden összehasonlítás a Marillionnal. A végén elkerülhetetlen a megállapítás, hogy a „Songs From The Lions Cage” még mindig meglehetősen figyelmen kívül hagyott album (a zenekar rajongói részéről is), pedig a 90-es évek fordulójának egyik legjobb progresszív rock kiadványa, és egyben az egyik legjobb bemutatkozó album is. Ezért nyugodt lelkiismerettel nevezhetem a neo-progresszív rock klasszikusának, amelyet e műfaj egyetlen rajongója sem hagyhat ki. Ha szeretnél jóllakni Salamon bölcsességéből, felfedni Midasz titkát, remegni Jerikó falai mögött, és érezni a halhatatlanság leheletét a Királyok völgyében, tedd fel az oroszlánketrec dalait, és indulj az Arenával a felejthetetlen legendák világába, ahol soha nem kell majd segítségért sírnod a mindenféle ürességtől és a kegyetlen valóságtól, amellyel a mai rádióállomások többségén ijesztgetnek.
Felállás
John Carson – ének, háttérének
Keith More – gitár
Clive Nolan – billentyűs hangszerek, háttérének
Cliff Orsi – basszusgitár, háttérének
Mick Pointer – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Steve Rothery – gitár (#8-as szám)
Tracy Hitchings – háttérének
Tosh McMann – háttérének
Martin Albering – háttérének
Marc Van Dongen – háttérének
Számlista
1. Out Of The Wilderness
2. Crying For Help I
3. Valley Of The Kings
4. Crying For Help II
5. Jericho
6. Crying For Help III
7. Midas vision
8. Crying for help IV
9. Solomon
Az album hossza: 58.22
