Kiadó: Silver Lining Music
Megjelenés dátuma: 2021. 1. 29.
Producer: Iñaki Marconi
Az album hossza: 42.05 perc
Stílus: Progressive Metal
Értékelés: 8.0/10
Mihez kezdjünk az új Soen-albummal? Jó. Erről nincs vita. Ugyanakkor annak a bizonyítéka is, hogy a zenekar fejlődésében megrekedt. Nem hoz új művészi kihívásokat, amelyek meglepnék és lekötnék a hallgatót, és maguknál tartanák, főleg ha igényesebb fajtából való. Az új album, az „Imperial” tehát semmiféle előrelépést nem jelent e különben nagyra becsült, kiváló zenekar további művészi érése terén. Erre utalt már az „Illusion” kislemez is, amely úgy hatott, mintha a Soentól már hallottuk volna valamelyik korábbi lemezen. Az „Imperial” ezért egy jól kimért lépés a kényelembe, amelyet viszont a Soen megdolgozott magának. A zenekar tehát nem jelezte, hogy valami újba vágna. Annyi azonban jó hír, hogy a Soen valahogy négy album után végre kimászott a gyakran eltúlzott kritikák karmai közül, amelyek hol a Toolra, hol az Opethre hasonlítottak őket. Ha viszont ennek az volt az ára, hogy lenyesegették mindazt, ami a zenekar progresszív metál identitását fenntartja, ápolja vagy továbbfejleszti, akkor az ilyen lépések mindenképp amolyan járulékos veszteséggel járnak. Az „Imperial” hűen követi az elődjét, a „Lotus”-t, csak valamivel metálosabban kihegyezett, mert kevesebb benne az álmodozó, „Gilmour-es” gitár, bár azért akad. Az „Imperial” sem ugyanazzal a felállással készült, mint az előző Soen-lemez: a két album között a zenekar megint cserélt, ezúttal basszusgitárost. Az új basszeros Oleksii ‘Zlatoyar’ Kobel lett.
Az új lemezen a zenekar tehát szorgosan tartja magát a „Lotus” (2019, RockLine recenzió) és a „Lykaia” (2017, RockLine recenzió) zenei jellegzetességeihez. Joel Ekelöf természetesen az a nagyon fontos nyelv a mérlegen, amely bármely hallgató számára eldönti, mennyire tetszik a zenekar. Sőt, jellegzetes hangszínével a Soen zenei névjegyének felismerhetőségét is ő garantálja. Az éneke rendkívül szép és vonzó, átélt előadásmódjával pedig a dalokban életre kelti az édes keserűség és a határtalan melankólia azon keverékét, amely az összes Soen-album kifejezetten komor természetét jellemzi. Az újét is. De ahogy mondtam: az új album, pontosabban az új dalok többnyire a már jól bejáratott dallamvilágban mozognak, amelyet a Soen ezúttal csupán újrahasznosít.
A borító lenyűgöző. Mindenestre egészében gótikus black metalos. Okkultizmus, babonák, boszorkányság, végzet …. Sűrű köddel teli, savanykás levegőtől átitatott, fojtogató és földre nyomó mélabú. Olyan táj, amelyen csak ritkán hatolnak át a fény sugarai. Itt van. Újra és újra. Az „Imperial”-lal is. Pszichedelikusság? Nem igazán, a kontextusból nézve.
A mélyebb gitárhangolás igazi, masszívan súlyos hangfalat teremt, és modern módon szólít meg, abban az értelemben, hogy több köze van a technikás progresszív death metal elmúlt évtizedes vívmányaihoz, mint más műfaji területekhez. Ezért a Soen esetében mindig is könnyű volt elképzelni a „growl” ének használatát. De mivel a Soen (újra és újra) nem a (régi) Opeth, náluk az énekesi poszton Joel Ekelöf áll, ami a retró progresszívrockos elmélyültség fényét kölcsönzi nekik. Ezt a rusztikusságot mélyítik a gitárszólók is, amelyek gyakran a „kevesebb több” axiómájára épülnek, és a régi iskolás progresszív rock ihletésével szólalnak meg („Modesty”). A szólók tehát kompakt, kevés hangra épülő dallamot bontanak ki, amelyeket ráadásul markáns „sustain” effekt támogat meg. Hiába kacérkodnak azonban a gitárszólók a hetvenes évekkel, a Soen az új albummal szigorúan a modern progresszív metál világában marad.
A Soen az új lemezen is elsősorban a hangulatok megteremtésének erősen vibráló, megragadó erejére épít. Ebben nagyon jók, és ez a „drive” hajtja az albumot. A kiváló produkció mellett ez a rendkívül hangulatos, mégis melankolikus „drive” az első perctől az utolsóig leköti a hallgatót, az albumnak pedig egy igen vonzó, feszültséggel teli drámai színház kontúrját adja.
Aki nem ismeri a zenekar korábbi lemezeit, annak a Soen az „Imperial”-lal azonnal megtetszik majd, hiszen az új album is a fertőzően fülbemászó muzikalitás jegyében születik, amely rögtön a bőr alá kúszik. Bár a vezérdallamok szerkezetét már hallottuk a Soen korábbi lemezein, ezúttal nagyon kellemesen emelkedik ki, hogy az aranzsmékat időnként vonósokra emlékeztető rétegekkel borítják be, ami felerősíti a hangulatok dinamikus kilengéseit, vagyis kiélezi a köztük lévő ellentéteket (a „Modesty” kifutása, az utolsó szám, a „Fortune”), végül pedig hálásan mozgatja meg magát a hangzásvilágot.
A rutinos dobmester, Martin Lopez mindenesetre ismét a lényegi progresszív metálos rugók megalkotójának szerepében tündököl. A dobos úgy lép a középpontba, hogy kihasználja a frázisokat a pontokban, és finoman aládolgozza őket gyakran megtört ritmusképletekkel. Ezért az „Imperial” hallgatása néhány tartalmilag „már eladott” dallam ellenére sem unalmas semmiképp (a nyitó „Lumerian”, az „Antagonist”), még ha a kísérletező jelleg teljesen meghajol is előttük, illetve alájuk rendelődik. Szem előtt kell tartani, hogy a Soen tagjai egyénileg technikailag kiválóan képzett zenészek, ezért a zenekar mindig hatalmas művészi potenciállal bír. Ha akarna, kifejezetten kiterjedt albumot is letenne az asztalra. Neki azonban tetszik a művészi pozíció, amelyet a „Lotus”-szal elért, és amelyet az „Imperial” is fenntart. Az új album, bár művészileg elnyúlik elődje kényelmes fotelében, mindenben nagyon minőségi új Soen-lemez. Ha az igényesebb zenei válogatósokat nem is elégíti ki teljesen, a zenekar lelkes hívei számára biztosan tökéletes lesz.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Lumerian
2. Deceiver
3. Monarch
4. Illusion
5. Antagonist
6. Modesty
7. Dissident
8. Fortune
Felállás:
Joel Ekelöf – ének
Lars Enok Åhlund – billentyűk, gitár
Cody Ford – gitár
Oleksii “Zlatoyar” Kobel – basszusgitár
Martin Lopez – dob
