Kiadó: UDR Music
Producer: Marcus Jidell
Megjelenés éve: 2017
Az album hossza: 52.52 perc
Műfaj: Progressive Rock / Progressive Metal
Hihetetlen. A Soen, a svéd zenekar, amelyet 2010-ben az egykori Opeth-dobos, Martin Lopez alapított, lassan a progresszívrock-megújulás egyik meghatározó szereplőjévé nő, ráadásul egy fontos tényezővel: sikerült saját, jól felismerhető zenei-művészi arculatot kialakítania. Olyasmit, amit az Opeth a kaméleonszerű átalakulása után, őszintén szólva, az új albumaival egyre nehezebben tud igazolni.
Ezt a hatékony „házalást” a Soen zenei látnokságának terepén az új, kiváló album, a „Lykaia” csak megerősíti. Az album a zenei rendhagyóság újabb kiáltványa, művészi vonzerejét pedig az alkalmankénti „kísérletező különcködés” is biztosítja. Az Opeth-tel továbbra is lehet párhuzamot vonni, főleg Lopez ottani éveiből (az Opal néhány gitáros átmenetének fortélyai, a Sectarian és a Sister szakaszai). A Soen viszont az önálló, szerzői művészi kultúra további mélyítésével lassan olyan progresszívrock-formációvá érik, amely felérhet a Riverside, a Porcupine Tree és az Opeth (a műfaji átalakulás utáni) státuszához. A kérdés csak az, hogy eléri-e valaha a Soen is azt a népszerűséget, amelyet a felsorolt zenekarok élveznek.
A „Lykaia” kiemelkedő kompozíciók újabb csomagját hozza: rendkívül fülbemászó, mégis összetett aranzsmanokkal, hatalmas, ünnepélyes, melankóliába és sötétségbe révedő, nagyon vibráló hangulatok tárházával, a spontán eseményalakulás érzetével, vagyis az album váratlan fordulataival, valamint a nyugodt részek és az ütős, metálriffes fülbemászóság jól elhelyezett váltakozásával. Az albumon egészében is újra érezhető, hogy a Soen főleg a közepes tempójú dalépítkezéssel kacérkodik, miközben az atmoszférikus fokozásoknál a billentyűk a hangzásvilág felépítésében egyenrangúan csatlakoznak a gitárokhoz. Az album úgy hat, mint egy kiváló ópiát. Pszichedelikus, „agyi” és „tripes” lemez. Hallgatás közben nem nehéz kikapcsolni a racionális gondolkodást, és szabadon átadni magunkat a zenekar zenei nyelvének különleges univerzumában való hajózásnak. A nyugodt részek és a masszív gitárfal uralta részek közötti kontrasztok, amelyek alatt ott húzódik Martin Lopez lenyűgöző, állandóan felfedező dobkalandozása, ismét rendkívül erősek. A ritmusok progresszíven töröttek, a kiváló improvizációk folyamatosan kihívást jelentenek, és így szítják az album kivételes, dinamikus eseményfejlődését. Jól kivehető a penetráns basszusgitár állandóan szaggatott, zörgő lüktetése, mindezek fölött pedig a tiszta, dallamos, tekintélyt parancsoló, folyton szomorkás, időnként lágyan, érzékien is hihetetlenül támadó, markáns ének, Joel Ekelof állandóan nagyon karizmatikus előadásában.
A zenekar kvintetté nőtt. A billentyűs az együttes szerves részévé vált, az új gitáros, Marcus Jidell pedig csatlakozott a csapathoz. A neve meglepő, hiszen azonnal felvetődik a kérdés, mi a fenét keres az egykori Royal Hunt-gitáros a stílusában jócskán eltérő Soennél. Ez olyan, mintha a pókot a legyetekkel akarnád összeházasítani. Jidell azonban kiváló pótlás Platzbarzdis helyére. Remekül beilleszkedett a zenekar új zenei szubsztanciájába és esszenciájába, és a stílusbeli változás a gitároscsere ellenére alig észrevehető, ha egyáltalán az.
A Soen a „Lykaia” albumon nem kínál semmi újat vagy még nem hallottat. Szorgalmasan rágcsálják az elődje, a „Tellurian” zenei kiindulópontjait, és ebben a tekintetben hatékonyan ápolják, továbbfejlesztik az előző album művészi kifejezőerejét. Az az érzésem, hogy az aranzsmanok egy hajszállal lazábbak, töredezettebbek, progresszívrock-szempontból még mozgalmasabbak, bár a súlyos, rombolóan terjedelmes riffelésre épülő masszív hangfal ezúttal is hiteles. Összességében mégis az az érzés, hogy a „Lykaia” egy kicsit „lágyabb” az elődjénél, a még jobban elnyújtott és progresszíven még töredezettebb aranzsmanok miatt.
Kissé zavaró a Lucidity megjelenése. Vicces, hogy a Soen éppen ehhez a dalhoz forgatott bemutatkozó videót, és ezt választotta az új album promóciós kislemezének, pedig ezzel a lépéssel a zenekar még rossz szolgálatot is tett magának. Miért? A dal önmagában ugyan rendkívül szép, álmodozó, melankolikusan sóvárgó gyászének, de zavaró a hasonlósága azzal, amit David Gilmour alkotott a szólóalbumain (a vezető énekdallamok olyasmit idéznek, amit Gilmour is felhasználhatott volna az „On An Island” albumán). Ezen a ponton ugyan nő az album pszichedelikus esztétikájának súlya, ugyanakkor az egész a Pink Floyd-ismerőket is nyugtalaníthatja. Ha a következő sorokban még egy kicsit csípős maradok: David Gilmour ma legfeljebb álmodhat arról, hogy ilyen kompozícióhoz, mint a Lucidity (Jidell markáns, a második felében szóló szólójával együtt), ihletet kapjon. A Gilmourral való párhuzamok Jidell gitárszólózása révén a Paragon középső hangszeres részében ismétlődnek meg (nehogy félreértsd, ez a szóló tökéletesen „ül” a kompozícióban).
Szóval, amit az elődről, a „Tellurian”-ról szóló kritika végén leírtak, azt most is hangosan megismételhetjük. A „Lykaia” megint egy gyönyörű album, tele kidolgozott dallamokkal, amelyeket ambiciózusan, kísérletezőn lazítanak fel a progresszívan és technikailag összetetten előadott zenei figurák felfedező ereje. Ez a megközelítés biztosan lenyűgözi majd az összes zenei puristát és gurmét, akik zenei tökéletességet, rendhagyó kifejezésmódot és a művészi kihívás vonzerejét keresitek.
szerző: Aleš Podbrežnik
értékelés: 8.5 / 10
Számlista:
01. Sectarian
02. Orison
03. Lucidity
04. Opal
05. Jinn
06. Sister
07. Stray
08. Paragon
09. Gods Acre
10. Vitriol
Felállás:
Joel Ekelöf – ének
Lars Åhlund – gitár, billentyűk
Marcus Jidell – gitár
Stefan Senberg – basszusgitár
Martin Lopez – dob
