Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1977
Pontszám: 4.5/5
A „Moonmadness” (1976) remekműve után a Camel története során először két jelentős változást hajtott végre: előbb a zenekar felállásában, majd stílusában. Az elégedetlen Doug Ferguson basszusgitárost, akinek már korábban sem tetszett a zenekar hangzásának tervezett, némileg jazzesebb irányvétele – amelyet leginkább Andy Ward dobos szorgalmazott –, először maga a gitáros/énekes és alkalmi fuvolás, Andrew Latimer váltotta a basszusgitáron. Szerencsére ez nem tartott sokáig, és hamarosan megérkezett a zenekarba az akkor már legendás basszusgitáros és énekes, Richard Sinclair, aki a progresszív rock canterburyi iskolájának nagy neve volt a Caravan és a Hatfield And the North egykori basszusgitárosaként és énekeseként. Az érkezése kétségkívül nagy erősítést jelentett a ritmusszekciónak, és kiváló útravaló volt a jazz felé nyitó tervekhez. Sinclair belépése biztosan felkeltette azok érdeklődését is, akik korábban szívesen kerestek stílusbeli hasonlóságot a Camel és a Caravan zenéje között, pedig az igazat megvallva sok nincs belőlük – azon kívül, hogy tevék nélkül nehéz elképzelni egy sivatagi karavánt. Sinclair érkezése előtt már hivatalos tagként csatlakozott a zenekarhoz (az előző turnén még csak koncerttagként kísérte őket) a kor egyik legjobb fuvolása és szaxofonosa, Mel Collins (ex-King Crimson és még néhány más együttes alkalmi zenésze), aki szaxofonjával tovább erősítette az új irányt. Papíron legalábbis a Camel most még erősebbnek tűnt, és ez néhány szép eredményt is hozott ezen a kiváló albumon található számos remek szerzemény formájában. Mindazonáltal a „Rain Dances” lemezen a Camel nem tudta teljesen kiaknázni az ebben a rendkívüli formációban rejlő összes lehetőséget, amely sikeresen egyesítette magában a szimfonikus prog (a zenekar hagyományos elemei) és a canterbury hangzás jegyeit. Bár egyedülálló, és egyben a legkísérletezőbb lemezük, újabb bizonyítéka páratlan zenei tehetségüknek, a „Rain Dances” valahogy mégsem éri el a remekmű rangját, mint az én szememben az összes korábbi albumuk. Ez viszont inkább a számos új ötlet túlzott bősége, semmint azok hiánya miatt van így.
Sinclair érkezése – kiváló basszusgitározásán keresztül – nemcsak sokkal jazzesebb irányt hozott a zenekarnak, hanem kiváló énekesként, slágerekre termett hangjával néhol már az AOR irányába is elmozdította a Camelt, ami az akkori zenei viszonyok egyik logikus következménye volt. Ugyanígy a többrétegű, szimfonikus-epikus kompozíciók, amelyekről a zenekart mindig a legjobban felismerték, lassan átadták a helyüket tömörebb, rádióbarátabb daloknak. Ezek azonban még mindig elég összetettek voltak, és elég hagyományos elemet tartalmaztak a zenekarra jellemző jegyek közül ahhoz, hogy néhány kiváló eredményhez vezessenek anélkül, hogy a Camel elveszítette volna összetéveszthetetlen hangzását. Első ízben jutottak nagyobb szerephez a zenéjükben az új technológiák is, főként a billentyűs hangszerek terén. Másrészt viszont éppen Bardens billentyűi és Latimer megismételhetetlenül finom gitárszólói őrizték meg a zenekar hagyományos szimfonikus hangzását, amely ismét leírhatatlan hangulatot teremt, és hozzájárul ahhoz, hogy az albumon sok stílusbeli kísérlet sikerüljön. A „Rain Dances” ráadásul a korabeli viszonyok között rendkívüli, szinte kristálytisztára csiszolt produkciót kapott.
A „First Light” hamar két új oldalát mutatja meg a Camel zenéjének, amely ezúttal minden korábbinál és későbbinél jobban megközelítette a jazz fusiont. Az egyik, hogy Bardens kibővítette a billentyűs hangszerparkját, a ritmusszekció pedig Sinclair érkezésével sokkal pontosabbá és kifinomultabbá vált, mint azelőtt. A számot elsősorban Collins szaxofonjának és Bardens szintetizátorainak ragyogó kombinációja, valamint Latimer hagyományosan remek gitárszólói jellemzik. Különösen Collins szaxofonszólói adnak a dalnak valami teljesen új báj, amelyet ez az új elem hoz a zenéjükbe. A nem tipikus „Metrognome” ismét jazzes ritmusvonalra épül, és tele van gitár-, szaxofon- és billentyűszólók remek összefonódásaival. Néhol már enyhén a neo-prog vizekre, illetve a műfajt megalapozó hangzás felé is elkalandozik. A „Tell Me” is sikeresen visz át valamit, amit a zenekar addig még nem próbált. Alapjában véve álmodozó ballada Sinclair melankolikus énekével, amely azonban már tartalmaz néhány AOR-elemet. A szaxofonos bevezető után gyönyörű dallamokat csodálhatunk meg, amelyeket a két mester, Latimer és Bardens csalogat elő, a fuvola és az ambient szintetizátor összefonódásával gazdagítva a számot. A csodás hangulathoz Collins basszusklarinétja is hozzátesz. A kislemezként is megjelent „Highways Of The Sun” a zenekar első szembetűnőbb elmozdulása az AOR hangzás és a kommersz felé, így akár egy-egy The Alan Parsons Project-darabra is emlékeztet. Ettől függetlenül rendkívül kedves szám, amely közvetlen megközelítésével, remek refrénjével és Bardens kitűnő szintetizátorszólóival ragad magával. Csodálatos tudat, hogy a Camel potenciális rádiós slágert tud írni anélkül, hogy eladná összetéveszthetetlen progresszív hangzását. Az „Unevensong” kiváló jazz rocker, amely sokkal inkább hasonlít az előző albumok darabjaira. A Ward dobolásában megjelenő számos gyors ritmusváltással, Sinclair éteri énekével, Latimer kemény riffjeivel és Bardens szintetizátorainak szuperszonikus, űrbéli szólóival ez az album egyik legjobb száma. Az „One Of These Days I’ll Get an Early Night” című számban a Camel a legjazzesebb köntösében kacérkodik a funkkal is, a billentyűk és a szaxofon finom futamainak bőséges használatával. Bardens briliáns elektromos zongoraszólója igazi csemege. Ugyanez igaz Latimer gitáros remekművére, amely a szám végén érkezik. A dal annyira a jazz vizei felé húz, hogy hangzása a canterburyi stílusnál inkább az amerikai nyugati part jazzegyütteseire emlékeztet. A számos jazzelem mellett a zenekar végig megőrzi a szám meglehetősen egyszerű alapmotívumát. Az eredmény egy újabb kiváló és eredeti kompozíció. A különleges vendég, Brian Eno (ex-Roxy Music, szólóban) hangzásfüggönyeivel az „Elke” című számban csodálatos, szinte űrbéli atmoszférát teremt, miközben Latimer álomszerű fuvolája kíséri. Az ambient zene mestere így segített a Camelnek megalkotni az egyik legszebb instrumentális számukat. A kifejezetten jazzes árnyalatú „Skylines” az album újabb csúcspontja remek gitár- és szintetizátorszólókkal, valamint Sinclair basszusának és Ward dobjainak összetett ritmusával. A címadó „Rain Dances” lényegében a nyitó „First Light” zenekari változata elsőrangú billentyűszólókkal, amely méltó módon zárja az albumot, ugyanúgy, ahogy az elkezdődött. Az album legutóbbi kiadásán bónuszként a „Highways Of The Sun” kislemezváltozata is szerepel a végén, amely az albumon hallhatótól csak annyiban különbözik, hogy Bardens szintetizátorszólóját levágták.
A „Rain Dances” a Camel számára fordulópontot jelentő album, amely a jazz/AOR ízesítőkkel való kísérletezés mellett sikeresen egyesíti a zenekar korábbi lemezeit jellemző, összetéveszthetetlen szimfonikus progresszív elemeket. Alapvetően a „Rain Dances” kiváló album, amelyen a Camel sikeresen és progresszív módon fedez fel új zenei területeket, ami a legkísérletezőbb lemezükhöz vezet. Bár nem éri el korábbi albumaik szintjét, és főként hangulatát – amelyekre jellemző volt, hogy mindegyik a maga módján jelentett újabb evolúciós lépést előre –, a szimfonikus prog rock rajongója számára mégis olyan album, amely mellett semmiképp sem szabad elmenni.
Felállás
Andrew Latimer – gitár, fuvola, ének a 3., 4. és 5. számon, némi zongora, basszusgitár
Richard Sinclair – basszusgitár, ének a 3. és 5. számon
Peter Bardens – billentyűs hangszerek
Andy Ward – dobok, ütőhangszerek
Mel Collins – szaxofon
VENDÉGZENÉSZEK:
Martin Drover – trombita a 6. számon, tuba a 8. számon
Malcolm Griffiths – harsona a 6. és 8. számon
Brian Eno – akusztikus és elektromos zongora, mini moog, csengettyűk az „Elke” című számon
Fionna Hibbert – hárfa az „Elke” című számon
Produkció
Camel
Számlista
1. First light (5:00)
2. Metrognome (4:19)
3. Tell me (4:07)
4. Highways of the Sun (4:32)
5. Unevensong (5:34)
6. One of these Days I’ll get an early night (5:59)
7. Elke (4:31)
8. Skylines (4:26)
9. Rain Dances (2:59)
Az album játékideje: 41:27
