Steve Hackett és a Djabe először Szlovéniában (2009)

0 116

Helyszín: Slovenj Gradec / Atrij graščine Rotentum / Szlovénia
Dátum: 2009. július 16., csütörtök


A hagyományos slovenj gradeci nyári zenei fesztivál idén igazi szenzációval rukkolt elő a zenei ínyencek számára: nem mindennap fordul elő ugyanis, hogy nálunk, a médiazaj nélkül, szinte észrevétlenül, különleges vendégként feltűnjön egy olyan gitárlegenda, mint a nagy Steve Hackett, a úttörő progresszív rockegyüttes, a Genesis egykori tagja, aki zenéjével és gitártechnikájával gitárosok egész generációira hatott. Steve Slovenj Gradecben (és egyben elsőízben Szlovéniában) a remek, bár viszonylag kevéssé ismert magyar jazz fusion zenekar, a Djabe különleges vendégeként lépett fel, akikkel 2004 óta időnként együtt dolgozik. Velük vette fel a „Sheafs Are Dancing” című albumot is.

Az elmúlt két évben a legendás gitáros a saját zenekarával adott koncertek mellett nagy Djabe-rajongóként részt vesz e kelet-európai csapat turnéin is, amelyek korántsem korlátozódnak Európára. A Djabe koncertezett már többek között Malajziában, Mongóliában, Kanadában és az Egyesült Államokban is. Ez persze azt jelentette, hogy Hackett ezen az estén vendégként csak néhány dalban állt színpadra, nem az egész műsorban, de a Djabe az ő jelenléte nélküli pillanatokban is minden tekintetben teljesítette, ha nem túlszárnyalta az elvárásokat, és igazi koncertcsemegét tálalt mindazoknak, akik szeretik a minőségi progresszív rockot és a jazz rock fusiont. Akik pedig Steve szólókarrierjéből és a Genesis-örökségből reméltek néhány falatot, azok sem maradtak teljesen éhesen.

A koncert a helyi kastély udvarának szinte ideális környezetében zajlott. Néhány órával a kezdés előtt úgy tűnt, a szlovén közönség nagy része lemarad erről az egyedülálló zenei eseményről, de mire elérkezett a kultikus magyar jazz fusion zenészek ideje, az udvaron a székek mégiscsak szépen megteltek. A Djabe már az első másodperctől, még a gitáreminencia megérkezése előtt meglepett energikus, kiváló jazz fusiont ötvöző zenéjével, amelybe a világzene különféle elemeit, hazájuk etnóját és némi klasszicista finomságot is belefontak. Ezt a különböző stílusok olvasztotta, lélegzetelállítóan változatos hangulatvilágot az egyes tagok virtuóz tudása és néhány egzotikus hangszer használata fűszerezte.

A Djabe tagjai – Kovács Ferenc trombitán és hegedűn, Egerházi Attila gitáron, Barabás Tamás basszusgitáron, Kovács Zoltán zongorán és Banai Szilárd dobon – lenyűgöző, virtuóz zenésznek bizonyultak, akik pillanatok alatt megnyerték a közönséget. Amikor pedig egy rövid, ám drámai felkonferálás után színpadra lépett Hackett mester, és belekezdett a Genesis-klasszikus, a „Firth Of Fifth” híres szólójába (eredetileg a legendás „Selling England By The Pound” albumról, 1973), a közönség reakciója őszinte elragadtatássá nőtt. A hagyományosan szerény és hihetetlenül nyugodt Steve jellegzetes színpadi modorában az idő nagy részében kecsesen ívelt testtartásban állt, néhány számnál viszont jazzesen leült egy székre, és szeretett Gibson Les Paul gitárján szőtte a gitáros „varázslatokat”. Hackett mester pedig nem volt az egyetlen vendég a Djabe oldalán ezen az estén: Kovács Ferencet a trombitánál időnként a fiatal honfitárs, Aron Koos-Hutas váltotta, aki idővel végre le tudta győzni kezdeti színpadi visszafogottságát.

Ő akkor lépett színpadra, amikor közösen belefogtak Hackett szólóklasszikusába, a „The Steppes”-be (eredetileg a „Defector” albumról, 1980), amelyet fusionösen megfűszereztek számos jazzes és keleties etnobetéttel. Egyáltalán nem meglepő, hogy Steve fenséges szólóéletművéből éppen ezt a dalt választották, hiszen a keleties hangulat, amely az eredeti változatot is uralja, kiválóan fekszik nekik. A este egyik csúcspontja után Steve rövid időre elhagyta a színpadot, a Djabe tagjai és Aron pedig kiváló „Afro Dance”-szel leptek meg, amelyben szabadjára engedték a sokszínű afrikai ritmikai finomságokat és improvizációkat. Menet közben szétosztották egymás közt a szólókat zongorán, trombitán, hegedűn és gitáron. A Djabe ritmusszekciója egyszerűen fenomenális, és minden modern jazz fusion zenekar szívesen magáénak tudná.

Steve a „Blues in E” idejére tért vissza, ahol a magyar cimborákkal együtt néhány rövid blues-betéttel is elvarázsolt. A koncert legviccesebb, ha nem a legérdekesebb pillanata az volt, amikor az összes fellépő szétosztotta egymás közt a hagyományos indonéz hangszert, a bambuszrudakból álló angklungot, és egy olyan etnoszámot adtak elő, amely rövid időre valódi csendes-óceáni hangulatba burkolta a kastély színhelyét. A „Distant Dance” előadásakor minden zenész külön szólóval járult hozzá. Közülük különösen kitűnt Banai, a magyar év dobosa díj nyertese, Barabás basszusgitáros, no és persze Hackett mester, aki megmutatta jellegzetes megközelítését, amelyben a rendkívüli gyorsaság és a finom húrkezelés keveredett.

A műsor rendes részének fenséges zárásáról egy újabb Genesis-klasszikus, az „In That Quiet Earth” gondoskodott, amely eredetileg Hackett utolsó Genesis-albumán, a „Wind & Wuthering”en (1977) szerepelt. Aki régóta hiányolja ezt a legendás dalt a Genesis koncertjeinek setlistjeiről, az természetesen a hetedik mennyországban érezte magát. A végén Steve és a Djabe gitárosa, Egerházi, aki egyben a zenekar menedzsere is, jelképes ajándékot kapott két fiatal lánytól. A viharos ovációt gyors színpadra visszatérés és a kiváló „Behind The Veil” előadása követte, ez volt az emlékezetes este utolsó száma, amelyben Steve és társasága ismét ámulatba ejtett egy rendkívüli hangulat megteremtésével és ragyogó szólóbetétekkel.

Jó két óra alatt első osztályú jazz fusiont élvezhettünk, számos változatos elemmel a világzenéből, a magyar etnóból és a klasszikus zenéből, amelyet időnként, de bőkezűen gazdagított minden idők egyik legnagyobb gitárosának jelenléte. Steve szerénysége és közvetlensége, amelyet már a koncert kezdete előtt alaposan megtapasztalhattunk, egyszerűen elképesztő, és fényes például szolgálhat az olyan gitáros „embergyűlölőknek”, mint Steve Howe vagy Robert Fripp, akik nem hajlandók kezet fogni a rajongóikkal, és inkább páncélozott furgonokba menekülnek előlük.

Persze Steve hagyományosan „láthatatlan” szlovén rajongói közül mindenki a legnagyobb élményt akkor élte volna át, ha a saját zenekarával érkezik hozzánk, és a szóló- meg Genesis-klasszikusok bőséges tárházát játssza el, de így viszont (a GTR szupergrupp felbomlása óta először) ritkán látott szerepben, csapatjátékosként láthattuk, amikor rendkívüli hangszeres tehetsége és a kivételes hangulatteremtő képessége egy rendkívül érdekes kelet-európai fusion nyelvezetében kelt életre. A Djabe teljesen igazolta Steve rajongását a zenéjük iránt, és legalább részben érthetővé tette kétségtelenül megdöbbentő kijelentését, hogy ők a legjobb zenekar, amellyel valaha játszott. Tekintve, hogy már több mint harminc éve, hogy utoljára a Genesisszel játszott, a lelkesedését semmiképp sem lehet felróni. A Steve-vel és a Djabéval töltött este egyike volt azoknak a varázslatos koncertestéknek, amelyeket egyetlen résztvevő sem felejt el egykönnyen, különösen azok, akiknek szerencséjük volt egy rövid beszélgetésre a legendával. Nagyon remélem, hogy valamelyik szívós és rátermett hazai szervező a közeljövőben újra el tudja csábítani Hackett mestert. Ezúttal természetesen a saját zenekarával.

szerző: Peter Podbrežnik
fotók: Ivana Kisegi, Rok Podgrajšek & Jernej Vene

Setlista:
1. Sheafs Are Dancing
2. Erdo, Erdo
3. Firth of Fifth
4. Reflections of Thierache
5. Underwater Sunlight
6. The Steppes
7. Afro Dance
8. Clouds Dance
9. Winter Forest
10. Blues in E
11. Angklung
12. Distant Dance
13. In That Quiet Earth
—ráadás—
14. Behind The Veil


Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik