Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1984
Értékelés: 3.5/5
Az első koncertalbumuk, az „A Live Record” (1978) óta bőven eltelt az idő az 1980-as évek közepéig. A Camel ez alatt számos változáson ment keresztül (főleg a szimfonikus hangszerelések és a jazzes ritmusvonal fokozatos elhagyásán, ami a hangzás egyszerűsödéséhez és az AOR vizeihez való közeledéshez vezetett, a felállás szinte szüntelen cserélődése mellett). A „Stationary Traveller” (1984) megjelenése után, amely sikeresen jelezte, hogy nem veszítették el teljesen a kapcsolatot védjegyüknek számító progresszív oldalukkal, eljött az ideje egy új koncertalbumnak, amely jól bemutatta a Camel akkori élő arcát.
A „Pressure Points” a Camel londoni, legendás Hammersmith Odeonban adott fellépéséről származik, a „Stationary Traveller” albumot népszerűsítő turnéról. Érdemes megjegyezni, hogy ez a felvétel eltér a „Pressure Points” videó, illetve DVD-változatától (amely nemrég jobb minőségben, „Total Pressure” címmel is megjelent). Sajnos nem a teljes koncertet kapjuk. A műsor határozottan túl rövid, és ez a legnagyobb mínusza. A hangminőség ugyanakkor kiváló és megelőzte a korát, ami mindig is a zenekar egyik fő erőssége volt. A számválogatás igazodik a csapat akkori hangzásvilágához, hiszen főleg az 1980-as évek anyagából játszanak. Néhány dalnak határozott AOR-íze is van. Ez persze nem éppen örömteli hír mindazoknak, akik a klasszikusaikat szeretik, mint például a „Never Let Go” (Camel, 1973) vagy a „Lady Fantasy” (Mirage, 1974), amelyek nélkül nincs hiteles Camel-koncert. Más oldalról viszont mindig érdekes az a felvétel, amely a zenekar karrierjének egy meghatározott hangzásfázisát tükrözi, még ha az viszonylag atipikus is. Ha pedig a teljes zenekar teljesítménye magas szintű, el lehet nézni néhány legjobb szám hiányát is. A felállás tulajdonképpen megegyezik a „Stationary Traveller” idejével (Latimer, a régi motoros Colin Bass basszusgitáros, Paul Burgess dobos és a holland billentyűs mester, Ton Scherpenzeel, aki leginkább a holland progresszív ikon, a Kayak tagjaként ismert). A zenekar aranykorának rajongóit biztosan megörvendezteti, hogy két különleges vendég, egykori tag is csatlakozik hozzájuk: az alapító tag és mesterségének egyik legnagyobb mestere, Peter Bardens (emléke örökké él a rajongók szívében) az orgonánál, és a nem kevésbé legendás Mel Collins (egyebek mellett a King Crimson egykori tagjaként is ismert) a szaxofonnál. Különlegesség, hogy ezen a felvételen egész három (!) billentyűs van jelen (valójában négy, ha beleszámoljuk az orgonán vendégeskedő Bardenst). Scherpenzeel és Bardens mellett a friss tag, Richie Close (aki sajnos tragikus módon nem sokkal a felvétel megjelenése után elhunyt) és Chris Rainbow (ex-Alan Parsons Project) is hozzátette a magáét; utóbbi kiegészítő énekesként is jelen van, főleg az AOR-alapokkal bíró számokban. Érdekes, milyen szépen hangolódnak össze az egyes billentyűsök, és a legtöbb számban az eredeti felvételekhez képest még mélyebbé teszik a billentyűs hangzást. A központi sztár, aki játékával a fent említett billentyűsöket is beárnyékolja, természetesen Latimer egyedi gitárstílusával, akit a minden idők legjobb rockgitárosait felsoroló listákon rendre elfelejtenek megemlíteni.
Az 1980-as években született számok többsége jobban is sikerült, mint a stúdióeredeti. Ez már a nyitó, remek instrumentális „Pressure Poitns” („Stationary Traveller”) esetében is így van, amelyet a gitáron és a billentyűkön játszott kiterjedt improvizációk érezhetően feljebb emelnek az eredetihez képest. A Latimer sírós, rétegzett szólói mellett kiváló, sokszínű dörmögés hallható Bass basszusgitárjából (milyen más hangszeren is játszana az, akit így hívnak?), valamint mélyebb, többrétegű billentyűvonalak, amelyek az egész darabot az eredeti fölé emelik. Bár korántsem engednek meg maguknak olyan improvizációkat, mint az 1970-es évek koncertjein, mégis örvendetes, hogy nem felejtették el teljesen azokat. A Camel hangzása a szintetizátoros korszakban is megőrizte misztikusságának nagy részét, ami védjegyük. Három szám következik a „Nude” (1981) című koncepciómestermunkáról, amely az egyik legnagyobb teljesítményüknek számít. A „Drafted”-ben Chris Rainbow is megmutatja énektehetségét, bár az előadásnak erős AOR-ízt ad. Szerencsére Latimer háttérvokálja gondoskodik róla, hogy végig megmaradjon a zenekar hiteles szelleme. Az előadást főleg a billentyűk különleges effektjei emelik följebb, miközben Latimer végig remekül játszik a különféle gitárhangzásokkal, amelyek egyedi játékstílusát mutatják, és ez a „Captured” remek változatában is megmutatkozik. A „Lies”, a „Nude” egyik legjobb száma, főleg Latimer énektehetségének bemutatója, aki technikai korlátai ellenére is mindig képes kivételes érzelmekre. Itt először jut szerephez a vendég Bardens orgonája is. A nagyon jó instrumentálison (a nyilvánvaló popízek ellenére), a „Sasquatch”-on, amely a legkevésbé feltűnő, 1982-es albumuk, a „The Single Factor” egyik legjobb száma, különösen Scherpenzeel úr ragyog. Két AOR-színezetű szám következik a „Stationary Traveller”ről, amelyek nem tartoznak a legjobbjaik közé, a zenekarnak mégis nagyon jó változatot sikerül belőlük kihozni. A „West Berlin”-ben főleg a szintetizátorok jó futamai uralkodnak, a balladás „Fingertips”-et pedig a gitár vah-vah hangzása és Collins szaxofonszólója gazdagítja, amely enyhe jazzes ízt ad neki. Következik a „Wait” (I Can See Your House From Here, 1979) remek változata, amelyet főleg Bardens kifejező orgonajátéka dúsít. A felvétel csúcspontja természetesen a „Rhayader” és a „Rhayader Goes To Town” klasszikusok előadása a koncepciózenei főművükről, a „The Snow Goose”-ról (1975), bár már hallottam jó pár jobb előadást mindkettőből. Mégis, Bardens orgonájának újbóli jelenléte némi eredeti szellemet visz a darabba, a szintetizátorvonalak és az ízléses szaxofonszóló pedig újat adnak a számoknak anélkül, hogy rontanának rajtuk. Latimer mint mindig, fuvolán is remek, gitárhangja pedig ezúttal is rendkívül gazdag és misztikus, ahogy az ezekhez a klasszikusokhoz illik.
A „Pressure Points” nagyon jó koncertfelvétel, amely korlátozott hossza és ezzel közvetve számos klasszikus hiánya ellenére is konkrét és hiteles képet ad arról, milyen remek koncertzenekar volt a Camel a legkommerszebb inkarnációjában is. Mégis elsősorban a rajongóknak szól, mert az „A Live Record” továbbra is a koncertarcuk legjobb bemutatásának mintapéldája. Nem volna rossz, ha a felvétel egy esetleges újrakiadása dupla verzióban jelenne meg további, kiadatlan felvételekkel, és így még tovább nemesítené ezt az amúgy nagyon jó koncertfelvételt a szimfonikus prog felejthetetlen mestereitől.
Érdemes még megemlíteni, hogy Latimer, a zenekar egyetlen hűséges és eredeti tagja, nem sokkal e felvétel megjelenése után hat évre feloszlatta a zenekart, mert fontos bírósági csatát kellett megvívnia az akkori kiadójuk menedzserével, aki folyamatosan zsarolta őket a szerzői jogok miatt. Ez vezetett oda is, hogy később megalapították saját, független kiadójukat, a Camel Productions-t, amelynél újabb virágkort éltek meg zenei arculatuk tekintetében, és visszatértek legjobb idejeik magas színvonalához.
Felállás
Andy Latimer – ének, gitár, fuvola
Colin Bass – basszusgitár, háttérének
Ton Scherpenzeel – billentyűs hangszerek
Christopher Rainbow – ének, billentyűs hangszerek
Richie Close – billentyűs hangszerek
Paul Burgess – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Peter Bardens – orgona
Mel Collins – szaxofon
Produkció
Andy Latimer
Számlista
1. Pressure Points (7:17)
2. Drafted (3:51)
3. Captured (3:02)
4. Lies (5:16)
5. Sasquatch (4:09)
6. West Berlin (5:19)
7. Fingertips (4:48)
8. Wait (4:28)
9. Rhayader (2:29)
10. Rhayader Goes To Town (6:05)
Az album hossza: 46:51
