Helyszín: New Age / Roncade (Treviso) / Olaszország
A koncert dátuma: 2007. február 14.
Látogatók száma: 100
Jegyár: 25 euró
Ha az elmúlt 30 évben nem épp remeteéletet éltél, valahol ötven méterrel a szibériai pusztaság mélyen fagyott földje alatt elásva, akkor az angol hard rock óriásának, a Deep Purple-nek a hatását jól ismered. Csakhogy amikor az ember már azt hiszi, hogy nagyjából összeállt a fejében a kép arról, mekkora is ez a hatás, a nyugati határunkon túl felbukkan egy csapat „tortellini”-rajongó, akiket ráadásul maga a „bíbormély” motorja, Ian Paice is támogat! Sokkoló, mi? Mindenesetre több mint elég ok arra, hogy kereket oldjunk gyönyörű hazánkból, át az ipari Észak-Olaszország biztonságos, rendesen megbűzösödött ölelésébe. Vagyis Trevisóba, ami nagyon szívélyes helynek tűnik, a gond csak az, hogy a felderítőút kellős közepén hirtelen megállíthatatlan vágyat érez az ember, hogy vizeletmintát cseréljen a természettel. Minden „kínszenvedés” ellenére végül sikerült eljutnunk a New Age klubba, ahol a fekete ruhás urak először kedvesen elküldtek minket azzal, hogy nem szerepelünk a „V.I.P.” listán, aztán a pénztárnál ülő bácsival folytatott tanácskozás után mégis beengedtek a koncertre. Szerencse, hogy így alakult, mert ha valami jólesik egy kimerítő autózás után – amit a country-összeállítások „színes” választéka még fárasztóbbá tett –, akkor az egy rendes rock & roll rúgás, még ha olasz köntösben is.
Az olasz hard rock-értelmezés erejével és hitelességével kapcsolatos kétségeimet, amelyek az igazat megvallva már egész nap alaposan rágtak, Filippini & Co. rögtön az elején hatékonyan szétverik az energikus Stormbringerrel, amelyben Matt Ritchie-féle gitártrükkökre épülő utánzása folyamatosan arra emlékeztet, mekkora tisztelettel viseltetik az úr iránt. Az ujjai olyan erővel és magabiztossággal darálnak le mindent maguk előtt, hogy az ember eszébe sem jut más alternatív változatot elképzelni ebből a legendás dalból, egyúttal mindazokat, akik elfelejtették, emlékezteti Ritchie személyiségének hihetetlen erejére, amelyre a Deep Purple egész imázsa épült. Kár, hogy a színpad elé zsúfolódott kisszámú közönség között nem volt ott egy Steve Morse nevű fiatalember, aki – legalábbis ami a Deep Purple-t illeti – sokat tanulhatott volna olasz kollégájától. A színpadon pillanatok alatt eluralkodó általános lelkesedésnek láthatóan Paice úr sem tudott ellenállni, és maximálisan kihasználja ezt a ritka alkalmat, hogy az Mk3-korszak klasszikusait játszhassa. Alig csitul el a „vihar”, az orgonánál ülő olasz „gremlin” már pörget is minket a Might Just Take Your Life-fal, ami a magabiztos előadás ellenére sem tud igazán kibontakozni a túl vékony ének miatt. Tiratni hangja sokkal jobban működik az Mk2-vizeken, ezt a remekül előadott Maybe I’m a Leo, a Pictures Of Home és főleg a felejthetetlen Perfect Strangers-változat bizonyítja. A hasonlóan magabiztos basszusvonal fölött, amelyen Matt játékos gitárja a maga huncutságaival vitorlázik, Paice ébren, jellegzetes könnyedségével követ mindent, bár teljesen rutinos helyzeturalma olykor enyhe álmosság benyomását kelti. Valódi élvezet figyelni egy ilyen kaliberű zenészt, egy mestert, akit a legváratlanabb helyzetváltás sem zökkent ki a ritmusból.
A Deep Purple-feldolgozások fesztiválját röviden megszakítja a Free, egy újabb angol blues rock-óriás Stealer című dala, majd a Rodgers későbbi zenekarától, a Bad Companytól származó Can’t Get Enough, amelyek szépen oldják az egész „bíbor” hangulatot. De csak rövid időre! A fantasztikus Speed King, amelyben a gitár és az orgona hiányzó „párbeszédét” Ian bravúros szólója pótolja, az Into The Fire-rel együtt újra felébreszti Matt régi Blackmore-os trükkökre épülő utánzását, amelyeket a billentyűk semmiképp sem tudtak követni. Hasonlóan a Mistreatedhez, ahol főleg a meggyőződés nélküli ének zavar – ezt a pillanatot az egyébként kiválóan sikerült este egyik ritka mínuszaként érdemes megemlíteni. És mi van azzal a dallal, amit koncerteken már nagyon régen nem hallottunk? Valószínűleg még maga Ian Paice sem emlékszik, mikor játszotta utoljára a Child In Time-ot. Nos, azok a traumák, amelyeket Gillan utolsó kimerült visítása okozott neki, Tiratni elképesztő interpretációja mellett valószínűleg már csak nagyon távoli, erősen megfakult emlékek. Talán a srác még dolgozhatna egy kicsit a kiejtésén, de ez egy átlagos olaszhoz, aki amúgy is küzd az angol „nyelvvel”, valószínűleg mégiscsak túl sok. Amikor a fiúk a Burn tombolásával lassan lezárják a setlist fő részét, Ian nyilvánvaló követelésére egy szempillantás alatt újra színpadra lépnek. Az úr láthatóan nagyon sietett az este befejezésével, mert a Black Nighton, ahol Filippini basszusgitárosként próbálja ki magát, semmiképp sem akarta megragadni a csontot, amit Matt a Peter Gunn témával dobott neki. Bárhogy is volt, a záró Hush után a fiúk végleg elbúcsúztak a színpadtól, szépen kerekre zárva egy estét, amely minden Deep Purple-rajongónak még sokáig kellemes emlék marad. Köszönjük, fiúk!
Setlista
1.Stormbringer 2.Might Just Take Your Life 3.Maybe I’m A Leo 4.Can’t Get Enough 5.Pictures Of Home 6.Perfect Strangers 7.Stealer 8.Speed King 9.Child In Time 10.Into The Fire 11.Mistreated 12.Burn Ráadás: 13.Black Night 14.Hush
Képgaléria
