Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1981
Értékelés: 4.5/5
A német space rock-bajnok Eloynak az 1980-as évek elején több mint elég oka volt az elégedettségre. Az kiváló „Colours” (1980) olyan album volt, amellyel nagyon sikeresen léptek be a 80-as évekbe anélkül, hogy ehhez radikálisan meg kellett volna változtatniuk a védjegyüknek számító hangzást, ahogy az kortársaik többségénél már-már szokás volt. A még ambiciózusabb „Planets” megjelenésével azonban az Eloy elhomályosította kortársai nagy részét, akik a 70-es évek vége után meglehetősen kritikus időket éltek át kísérletezőkedv, komplexitás és újítás terén. Azon túl, hogy az Eloynak a modern billentyűs hangszerek használatával sikerült tovább nemesítenie a jellegzetes hangzását, az énekes-gitáros és a zenekar vitathatatlan főnöke, Frank Bornemann stabil felállást tartott maga körül, amely nem változott az előző album óta. A „Planets” végig érezhetően azt a kivételes kémiát hordozza, amely az együttes ebben a felállásában működött. Frank pedig nemcsak a zenén, hanem a költészeten keresztül is sikeresen őrizte meg epikus, sci-fi víziót.
A „Planets” egy két részre osztott sci-fi koncepció első fele, amely egy többezer éves intergalaktikus háborúról mesél az Ikareens népe, Salta bolygó őslakosai és démoni ellenségeik között. A konfliktus, ahogy az illik, egy távoli galaxisban zajlik, valahol az ismert tér és idő határain túl. Mondhatnánk, hogy ez is csak egy klasszikus történet a jó és a rossz hosszú küzdelméről, amelyben a jó a végén természetesen diadalmaskodik. Ez a koncepció második, záró részében derül ki, amely a következő, elválaszthatatlanul kapcsolódó albumon, a „Time To Turn” (1982) lemezen található. A két lemezt koncepcionális és hangzásbeli szál köti össze, hiszen az Eloy eredetileg a „Planets”-et dupla albumként akarta kiadni, de az EMI nyomása miatt, amely görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy a dupla koncepcióalbumok már évek óta meglehetősen népszerűtlenek, végül fel kellett adniuk ezt az akkoriban igencsak ambiciózus ötletet. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, mindkét album remek, és a zenekar legnépszerűbb munkái közé tartozik, amelyek az eltelt évek ellenére sem szűnnek meg lenyűgözni titokzatos, futurisztikus varázsukkal. Az első rész a művészet minden ágában, legyen az könyv, film vagy lemez, általában édesebb, és ez igaz a „Planets”-re is, amely a zenekar összes kedvelt hangzáselemét és az akkori zenei technológiát szinte tökéletes harmóniában egyesíti.
A „Planets” hangzásvilágát elsősorban a (akkori mércével) modern szintetizátorok széles körű használata és az általuk közvetetten létrehozott szimfonikus, zenekari hangszerelések határozzák meg, amelyek az ezoterikus, mondhatni kozmikus hangulatról gondoskodnak. Hannes Folberth felelősségi körébe tartozó zenekari hangszerelések minden eddiginél gazdagabbak. Az energikus gitárriffelés és az alkalmankénti kétszólamú gitárharmóniák váltakozása Frank és a második gitáros, Hannes Arkona között pedig azt bizonyítja, hogy ez a zenekar mindig is tudta, hogyan kell alaposan megforrósítani a talajt a lábuk alatt, és keményebb vizekre evezni, ha szükség volt rá. Nem hiányoznak a vendég női kísérővokálok sem. Mondhatnám, hogy a lemez egyes szakaszai sok mindenben hatottak az úgynevezett space metal fejlődésére, amelyet évekkel később a holland Anthony A. Lucassen kezdett játszani az Ayreonnal és a Star One mellékprojekttel. Az együttes, amely a 70-es években sosem tartozott a progresszív rock fő újítói közé, és másokra sem gyakorolt különösebben nagy hatást, a 80-as években a műfaj modernizálásának és kifinomításának egyik kulcsszereplőjévé vált, anélkül hogy a korabeli kereskedelmi zenei trendek nemkívánatos módon beszivárogtak volna. Az album hangulatát végig átjárja a futurisztikus légkör. Az Eloy ekkorra már edzett róka volt a zenei és lírai koncepciók sikeres összekapcsolásában a sci-fi történetmesélés során. A brit dobos, Jim McGillivray azzal, hogy anyanyelvén írta a szövegeket, ezen a téren biztosan egy minőségi osztállyal feljebb tette őket, és az Eloynak akkoriban kétségkívül a legjobb szövegei voltak az összes német rockzenekar közül, különösen ami az epikus (futurisztikus) történetek elmesélését illeti.
Milyen sci-fi történet lenne az, amelyben nincs egy rövidebb bevezető? Az „Introduction”-t a szintetizátorok színes palettája jellemzi, amely éteri atmoszférát árasztva hívja el a hallgatót egy távoli galaxisba, ahol örök harc folyik a jó és a rossz között. Hannes Folberth még tovább bővítette a szintetizátorparkját, és ezzel az atmoszférikus hanghártyák számát is. Az „On The Verge Of Darkening Lights” az Eloy összes jellegzetes elemét tartalmazza: atmoszférikus billentyűk energikus gitárriffelés fölött, számos dobátvezetés, és persze a „színezett” akcentusú Frank-féle ének. A közbeeső instrumentális részek, amelyek a billentyűk széles hangfalai miatt gyakran ambient jellegűek, szépen úsznak egymásba. A második szakasz előtt érkező mesteri, melankolikus átvezetés rendkívül ízlésesen van kivitelezve. Amikor Folberth közben egy hatalmas moog-szintis futamot sző bele a tagolt, dinamikus ritmusba és az energikus gitárriffbe, a szerzemény hangulata a csúcsra ér. Ez közvetlenül átfolyik az epikus „Point Of No Return”-be, ahol az Eloy ravasz módon olvasztja a ma progresszív metalnak nevezhető elemeket a saját, felismerhető space rock víziójába. Az instrumentális kifutók, ahol a doromboló szintetizátorok, az ütős riffelés és a dobátvezetések egymásba folynak, ragyogóan vannak elhelyezve, és kivételesen éteri hangulatot teremtenek. A dallamos refrén kiváló, hihetetlen energiát hordoz. Frank energikus vokális kifejezése pedig még egy adag energiát tesz az egészhez. Német akcentusa, mint mindig az Eloy esetében, ízlés dolga. Én nem tudnám elképzelni nélküle a zenéjüket. Ezzel a briliáns szerzeménnyel az Eloy ismét valódi mesterének bizonyul az epikus beállítottságú space rocknak.
A következő szerzemény, a „Mysterious Monolith” több mint nyilvánvalóan lírai főhajtás az Űrodüsszeia: 2001 sci-fi irodalmi és filmes klasszikus előtt. Itt is számos atmoszférikus hanghártya, kifinomult ritmikai átvezetés és rendkívül szép gitárfutamok csodálhatók, amelyek egységes egésszé állnak össze. Folberth közbeeső űrszólója a szintetizátorokon ragyogó. Számos kiváló átvezetés, amelyeket a basszus, a gitár és a szintik (utóbbiak többek között egy remek, rendkívül szellemes effektet is tartalmaznak) további feszes fokozása kísér, társaságot nyújt a költői beállítottságú éneknek. A szerzemény legjobb része a záró, instrumentális szekcióban érkezik, amikor Matziol dallamos basszusán kiváló futamok követik egymást a háttérben szóló sokféle hanghártyával és közbeeső gitárfutamokkal. Újabb olyan Eloy-alkotás, amelyet a hangszeresek közötti kivételes dinamika jellemez, és a zenekar történetének egyik legjobb darabja. A „Queen Of The Night” című epikus csemegén az Eloy új atmoszférikus dimenziókat ért el a drámai női vokálok, az epikus zenekari hangszerelések, az ütős ritmikai átvezetések és az energikus gitárfutamok kombinálásában. Az eredmény egy újabb kiváló, epikus méretű szerzemény. A zongorán és Frank énekén szóló viszonylag ártatlan, nyugodt bevezető után, amelyben az ízléses zenekari hangszerelések is nagyon jól el vannak helyezve, rendkívül energikus, teljesen váratlan fordulat következik. A hatalmas átvezetés után epikus, szinte prog metálos szakasz jön, amely a zenekari hangszerelések, az energikus gitárriffelés és a drámai női ének briliáns kombinációját tartalmazza. Ez utóbbiak különleges energiát adnak a szerzeménynek. Mindig is úgy gondoltam, hogy a szenvedélyes női vokálok csak hasznára váltak ennek az együttesnek, és kiváló kontrasztot vittek a számaikba. A folytatásban még néhányszor váltakoznak a drámai átvezetések, amelyeket ütős riffelés és ízléses zenekari hangszerelések gazdagítanak, csak most ismét Frank éneke kapja a főszerepet. A lezárás pedig szinte teljesen klasszicista, mintha valamilyen klasszikus zenei darab lenne. Szerintem ez is egy újabb Eloy-klasszikus.
A varázslatos instrumentális „At The Gates Of Dawn” finom, egymásba áramló ambient hangszereléseket tartalmaz a mindig kiváló Hannes Folberth rendezésében, amelyek izgalmas, ezoterikus hangulatot teremtenek. Az Eloy mindig is tudta, hogyan kell megfelelően használni a billentyűk ambient erejét, és elérni azt a tökéletes kozmikus atmoszférát, amelyet csak kevés space rock együttesnek sikerült. A „Sphinx” egy újabb kiváló szerzemény, amelyet elsősorban a gitárfutamok és a doromboló szintetizátorhang energikus egymásra hatása jellemez. Frank éneke itt végig valahol a titokzatosság és a drámaiság között hasad ketté. McGillivray és a basszusgitáros, Klaus-Peter Matziol ritmikai átvezetései ismét briliánsak. Az együttes egyébként mindig is erős volt a ritmikai területen. A billentyűk színes hanghártyái közötti átfolyások fogadásra menő magabiztossággal zajlanak, ami közvetve hihetetlen ezoterikus varázst teremt. A billentyűs futamok itt különösen a zenekar történetének legjobbjai közé tartoznak. A végén még egyszer visszatér a nyitó motívum, amely egy különleges effekttel éri el a tetőpontját. Az ambiciózus koncepció első részének záró diadalát a „Carried By The Cosmic Winds” jelenti, amely egy újabb azok közül az epikus és monumentális Eloy-művek közül, amelyek az eléggé elmélyedő hallgatót magukkal ragadják egy ismeretlen galaxis végére. Ez a szerzemény egy robbanás effekttel nyílik, majd a mozgalmas szintetizátortextúrák kissé összetettebbé teszik az egészet. Itt a kiegészítő billentyűs szerepében jól hallható Hannes Arkona gitáros hozzájárulása is, aki a mini moogon próbálkozik. Frank énekben ismét a költői elemében van. Egyes billentyűhangok helyenként szirénák vijjogására emlékeztetnek. Nagyon ízlésesen vannak beépítve a kiegészítő női kísérővokálok is, amelyek a kiváló instrumentális motívumok hátterét alkotják. A legtöbbjükön briliáns módon áramlanak egymásba a szimfonikus billentyűs hangszerelések, a dallamos basszus és a szellemes gitárdíszítések hangjai. Kiváló lezárása egy kiváló albumnak.
A „Planets” teljes joggal kiérdemelhetné a mestermű státuszt, különösen az akkoriban megjelent többi progresszív rock albumhoz képest, amelyek hangzásának több köze volt a poppal, mint azzal a szokásosan igen kísérletező zenével, amelyet ezek az együttesek a 70-es években csináltak. A „Planets” kétségkívül azon kevés gyöngyszem közé tartozik, amelyek megmentették a műfaj becsületét, amely a születőben lévő neo prog és néhány kevésbé ismert, többnyire nagyon homályos zenekar kivételével mély válságban volt. A „Planets” a ritka csillogó drágakövek közé tartozott abban a homályban, amelyben a progresszív rock abban az időben leledzett. Kétségtelenül az egyik legjobb albumuk, amely összemérhető azokkal a lemezekkel is, amelyeket az Eloy a legjobb korszakában adott ki. Aki a poros archívumokból ráakad erre a space rock-gyöngyszemre, hallgatása közben, a titokzatos monolittal való közbeeső szembesülés után bizonyosan elszáll a kozmikus szelek hátán a legtávolabbi galaxisba és Salta bolygóra, ahol szembenéz az égi lények és a bukott démonok örök intergalaktikus konfliktusával.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár
Hannes Arkona – gitár, billentyűk
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár, kísérőének
Hannes Folberth – billentyűk
Jim McGillivray – dob, ütőhangszerek
Produkció
Frank Bornemann
Számlista
1. Introduction (1:58)
2. On The Verge Of Darkening Lights (5:37)
3. Point Of No Return (5:45)
4. Mysterious Monolith (7:40)
5. Queen Of The Night (5:22)
6. At The Gates Of Dawn (4:17)
7. Sphinx (6:50)
8. Carried By Cosmic Winds (4:32)
Az album hossza: 42:01
Bónuszdal az újrakiadáson (2005):
9. On The Verge Of Darkening Lights (live 1983) (4:09)
