Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Watch, The
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2007
Értékelés: 3/5
A makaróni és a tortellini hazájából a szimfonikus proggrock-újjáélesztő The Watch jelentkezett újra a „Primitive” című albummal. Ha az eredeti, The Night Watch néven kiadott lemezt is beleszámítom, ez már a negyedik albumuk. A The Watch inkább afféle kísérleti terep Simone Rossetti ambiciózus énekes ötleteinek, aki szenvedélyes, és több mint nyilvánvaló módon odavan a Genesis örökségéért. Nem akármelyik Genesis-örökségért, hanem főleg a legjobbért: a Peter Gabriel-féle korszakért, bár a zenéjükben időnként a két Gabriel utáni album hatása is érezhető. Rossetti megszállottságát a prog rock színpadiasságának nagy alakja iránt az éneklési stílusa is bizonyítja, főleg a hangszíne, amely az alacsonyabb fekvésekben meglepően hasonló költői karaktert hordoz, mint annak idején Gabrielé, csak jóval kisebb hangterjedelemmel. A karizmát illetően kár a szót vesztegetni, és ezzel Rossetti valószínűleg maga is tisztában van. Maga körül jó hangszereseket tudhat, akik ugyancsak ápolják a jellegzetes Genesis-féle szimfonikus palettát, de nem ártana, ha néha az újításra is hangsúlyt fektetnének. A gitáros fő bálványa természetesen több mint nyilvánvalóan Steve Hackett, így egyes részeken jól felismerhetők a „hackettes” gitárfinomságok. A zenéjükből persze nem hiányzik a mellotron, a Hammond-orgona, a zongora és a szintetizátorok bőséges használata sem. Fabio Mancini billentyűs egyenesen megszállottja a mellotronnak, többet nyomja, mint Tony Banks az egész pályafutása alatt. Remélem, nem véletlenül akarja ezzel bizonygatni, hogy ő az egyik kevesek közül, aki ma is jól tudja használni ezt az ősi hangszert.
A The Watch a „Primitive” lemezen sem tud kibújni a bőréből. A szerzemények többsége ugyan nagyon jól van megaranzsálva, különösen a romantikus, szimfonikus billentyűs témák, de hallgatás után általában eléggé üresnek érzem magam tőlük, ami a jó szimfonikus proggrock nagy részére nem jellemző. Az egyes számokon belül hiányzik az az éteri varázs, amelyet nagy példaképeik meg tudtak teremteni, bármennyire igyekeznek is ebbe az irányba Rossetti és zenésztársai. Ebből a szempontból sok más, mai neoprog zenekar hatásosabb. A The Watch központi problémája továbbra is az egyedi, felismerhető elem hiánya, amiből a hallgató még azelőtt tudná, melyik zenekarról van szó, hogy megnézné a (ezúttal szép, szinte klasszikus) albumborítót. A The Watch ujja szinte folyamatosan a másolás gombon van, amelyre vastag betűkkel az van írva: Genesis. Igaz, hogy a szimfonikus progresszív rockban is már minden ki van találva, és ma nagyon nehéz bármi eredetit alkotni, de ez a Genesis-utánzás lehetne legalább egy kicsit kevésbé szembetűnő. Rossetti hibátlan, költői angolsága miatt a meglehetősen sajtos szövegek ellenére is különlegesség a mai olasz progresszív színtéren (a modern bandákat nézve), de jelenleg tonnaszám akadnak a világon neoprog zenekarok, amelyek a Genesis hangzását emulálják, és igyekeznek megfelelni mindazoknak, akik hiába áhítoznak arra, hogy a prog dinoszauruszok még egyszer felvegyenek valami újat, főleg olyat, ami a legjobb napjaik szintjén áll.
Kompozíciós szempontból az album számainak többsége biztosan tetszeni fog minden Gabriel-féle Genesis-rajongónak. Hogy miért nem fogja mégsem sokat hallgatni, azt a következő sorokban fejtem ki bővebben. Bár Rossetti nyilván kiváló költőnek gondolja magát, a nagy művészekről és fontos társadalmi eseményekről szóló szövegei a legjobb esetben is olcsók. A Genesis-finomságok számról számra ismétlődnek. A nyitó „Sound Of Sirens” tetőtől talpig át van itatva mellotronnal, Hammond-orgonával, Rossetti költői vokáljával és számos ritmusváltással, miközben végig megmarad a központi dallamos motívum. Sok párhuzam fedezhető fel a Genesis-klasszikus „Fountain Of Salmacis” számmal, így a mellotron bőséges használatának minden rajongója figyelmére érdemes. „The Border” egy homályos bevezető után dallamos menetével hívja fel magára a figyelmet. Itt is kitűnik Fabio Mancini, mint a különféle billentyűs hangszerek avatott mestere. A „Two Faces To The Rear” ismét a Hammond-orgona, a mellotron és a melankolikus, klasszicizáló gitárvonalak kombinációjára épül. Néhány aranzsmán az „Entangled” Genesis-klasszikus jut eszembe. A „When I Was a Three” című számban Rossetti ökológiai drámázásra vállalkozik egy ősi fáról szóló szöveggel, amelyet az erdészek néhány perc alatt kivágnak, de a végeredmény szokás szerint eléggé fellengzős. Itt is vannak motívumok, amelyeket a Genesis jobb albumai ihlettek. A mellotron szokás szerint domináns, a gitárszólamok általában hatásosan fonódnak össze a zongorával. Az „Another Life” című számban a fő billentyűs hangszer az elektromos zongora. A szöveg szokás szerint rosszul összekapcsolt metaforák zűrzavara. Rossetti a művészet mellett nyilvánvalóan a történelmet és a sportot is szereti, ezt bizonyítja az epikus „Berlin, 1936”. Ki ne ismerné az 1936-os berlini olimpia híres epilógusát, amikor az amerikai Jesse Owens megalázta a német diktátort és rasszista téveszméit azzal, hogy a legfontosabb sportágak mindegyikében aranyérmet nyert? Jesse volt a Führer első nagyobb veresége. A szöveg az olimpiáról őrzött emlékeit írja le, nem sokkal a halála előtt. Rossetti azonban szokás szerint ezt sem tudta szépen, költőien elmondani, hanem meglehetősen furcsa szókapcsolatokat használt, amelyek nem képesek megteremteni a kívánt hangulatot. Itt a The Watch kompozíciósan ismét az epikus drámaiságra tesz, ami legalább részben sikerül is nekik, és talán ez az album legjobb szerzeménye. A záró „Soaring On” meglehetősen patetikus szerelmes szöveget és melankolikus zongorakíséretet kínál. Rossettinek láthatóan nem jutott eszébe jobb a zárásra, így az egyik megszokott lírai közhelyhez nyúlt. Ha elnézek a szöveg felett, a mellotron jó használata és a szimfonikus aranzsmák ugyan hoznak valamennyit az annyira kívánt romantikából, de ez sem semmi különös. A különféle metaforákba csomagolt óda a boldogtalan szerelemről (szegény, szegény Rossetti…eh, igen) a Gabriel-féle helyett inkább a Collins-féle Genesis felé hajlik.
A The Watch a „Primitive” lemezzel ugyan újabb, kompozíciós szempontból szép és hallgatható albumot hozott létre, de a progresszív világot a legcsekélyebb mértékben sem fogja sokkolni. Minden prog-gurmé továbbra is szívesebben hallgatja az olasz szimfonikus prog aranykorának legendáit, mint például a PFM, a Le Orme, a Banco Del Mutuo Soccorso és társaik, mint a The Watch-féle újjáélesztő zenekarokat. Hasonlóan vélekedett a legendás Fish, a Marillion egykori énekese is, aki a velünk készült interjúban azt mondta, hogy manapság túl sok proggrockos igyekszik a Genesist utánozni, és személy szerint sokkal szívesebben tesz fel egy PFM-lemezt, mint a különféle utánzókat. Nos, hagyjuk magunkat meglepni. Talán Rossetti egyszer majd felismeri, hogy a minőségi progresszív rockhoz nem elég a jó technikai tudás, egy bizonyos mennyiségű tehetség és a legendák hagyatékának emulálása, hanem kell egy határozott karakter is, amely lelket lehel a zenébe. Ha a The Watch ezen a téren is fejlődést mutat, talán majd felkerülhetnek a kedvenc mai progresszív rockelőadóim közé.
Felállás
Simone Rossetti – ének, fuvola
Ettore Salati – gitár
Marco Schembri – basszusgitár
Sergio Taglioni – billentyűs hangszerek
Roberto Leoni – dob
Produkció
Simone Stucchi
Számlista
1. Sound of Sirens (8:00)
2. The Border (4:15)
3. Two Paces to the Rear (9:08)
4. When I was a Tree (6:00)
5. Another Life (6:10)
6. Berlin, 1936 (8:55)
7. Soaring On (4:37)
Játékidő: 47:05
