Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Emerson, Lake & Palmer
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 1971
Értékelés: 4/5
A „Pictures At An Exhibition” című lemezen a hírhedt progresszív rocktrió, az Emerson, Lake & Palmer bátran, kompromisszumok nélkül, arrogánsan, és az akkori időkhöz képest, amikor a klasszikus zene még szentnek és érinthetetlennek számított, különösen a rockhoz képest, amely épp csak elkezdett komoly zenei műfajként számítani, szinte forradalmi módon újraértelmezte a híres orosz zeneszerző, az elit orosz „Ötök” tagja, Modeszt Petrovics Mussorgsky klasszikus művét. Mussorgsky ezt a zongoradarabot még 1874-ben írta, és azóta hat különböző változatban jelent meg (a lemez megjelenése óta pedig természetesen jóval több feldolgozása született), köztük ezzel a szokatlan és rendkívül izgalmas ELP-értelmezéssel, amely az első volt, amelyben ének is szerepelt. A kompozíció fő ihletforrása egy impresszionista képekből álló sorozat, amelyet Mussorgsky barátja, Hartmann festett, és amelynek a darab állít emléket. Aki a klasszikus zene szerelmese, és hallani szeretné, hogyan szólt az eredeti, zenekari változat, szerezze be az 1986-os kitűnő felvételt a Berlini Szimfonikus Zenekar előadásában, a nagy Herbert von Karajan vezényletével. Akik csak a zenekari változatokat ismerik, valószínűleg teljesen megdöbbennek és összezavarodnak majd, amikor meghallják ennek a fenséges klasszikus műnek az ELP-féle „megszentségtelenítését”, azok viszont, akik a lemezt régóta ismerik, csak pajkosan somolyognak majd.
Keith Emerson, a billentyűs varázsló ekkorra már rég nem volt újonc a klasszikus zenei művek saját, gyakran vitatott, brutális és kompromisszumok nélküli újraaranzsálásában. Előző zenekarában, a The Nice-ban szenvedéllyel „démonizálta” az addig érinthetetlen zeneszerzők műveit, például Mozartét. Különös élvezettel kavarta fel Leonard Bernstein „America” című klasszikus darabját is. Innen ered karrierje legellentmondásosabb eseménye is: a fent említett mű előadása közben a neves brit koncertteremben, a The Royal Albert Hallban tüntetőleg elégette az amerikai zászlót. Ennek az lett a következménye, hogy több mint húsz évre eltiltották attól, hogy abban a teremben fellépjen, miközben Bernstein hiába próbálta elérni, hogy az Egyesült Államokban megakadályozzák a zenekart (vagyis a The Nice-t) abban, hogy kiadja az ő művének saját változatát.
A „Pictures At An Exhibition” ezen változata az ELP 1971-es londoni, Theatre Royal-beli koncertjéről származik. Ennek megfelelően rendkívül élő hangzás és a közönség viharos reakciói járják át. A fenséges nyitórészt, a „Promenade”-ot leszámítva ennek a szokatlan és érdekes értelmezésnek kevés köze van ahhoz, ahogyan Mussorgsky eredetileg elképzelte a művét, bár Emerson egyes részekben felhasznál néhány, ugyan jócskán átalakított eredeti motívumot is. Persze felmerül a kérdés, hogy tényleg szükség volt-e akkor arra, hogy három fiatal zenész egy ilyen művet mutasson be a rockzene kontextusában, egy olyan közönségnek, amely nagy többségében nem sokat adott a „nagyszülei” zenéjére. Az ELP főleg azért tette meg, mert akkoriban valószínűleg ők voltak az egyetlen zenekar, amelynek megvolt minden szükséges erénye és technikája ehhez a vállalkozáshoz, és mert egyedül nekik volt elég arroganciájuk, hogy belevágjanak úgy, hogy a kritikusok véleménye különösebben nem érdekelte őket. A korai 70-es évek a rockzene világában az állandó újítások fenséges korszakát jelentették, és az ELP mindvégig az élvonalban járt. Sőt, általában minden téren egy lépéssel a legtöbb másik zenekar előtt jártak.
Az ELP erényei a kompozíció előadásában ott érvényesülnek a legjobban, ahol a legtöbb saját ötletet adják hozzá. Például az énekes részekben, ahol teljes fényében ragyog az énekes, basszusgitáros és gitáros Greg Lake, aki addigra már bevett mestere volt a romantikus balladáknak, olyan szerzeményekkel a háta mögött, mint a „Lucky Man” (Emerson, Lake & Palmer, 1970) és az „I Talk To The Wind” (In The Court Of The Crimson King, 1969), amelyet még a King Crimsonnal alkotott. A kompozíció legszebb részeinek többsége az ő műve, míg Emerson szuperszonikus billentyűs expanzióit, különösen a szintetizátorokon és a hammondokon, az akkor újszerű elektronikus effektek palettájával kísérve, imádni fogja mindenki, aki rajong a billentyűk Hendrixének hajmeresztő mutatványaiért. Carl Palmer a dobok mögött karrierje egyik legjobb teljesítményét nyújtja, és a kompozíciónak végig kompakt jelleget kölcsönöz, ezzel szépen összekötve az egyes részeket. Ha a hallgató nem terheli magát a zenekari változatok sokaságával, rendkívül jól szórakozhat ezen a nagyon élő és energikus előadáson, amely tele van csodálatos kontrasztokkal, szokatlan fordulatokkal, gazdag impressziókkal és Lake kitűnő költészetével. Mint említettem, a zene lényegében Mussorgsky Hartmann festményeiről szerzett impresszióinak afféle koncepcióalbuma, amelyet a „Promenade” központi motívuma fog össze, és amely közvetve Mussorgsky sétáját ábrázolja képről képre, ahogy a kiállításon nézegeti őket. Ez az információ elég fontos, mert segít a hallgatónak megérteni, hogyan értelmezte az ELP a szerző eredeti elképzelését.
A bejelentés és a közönség lelkes reakciója után Emerson szintetizátora többrétegű, fenséges hangzásával bevezet minket a nyitórészbe, a „Promenade”-ba, amely az összes rész közül a leginkább hasonlít az eredetihez, és a klasszikus zene történetének egyik legfenségesebb motívuma. Ezt követi a „The Gnome”, amely csodálatos összhangot tartalmaz a billentyűk és a dobok között, főleg ott, ahol a szintik vastag rétegét a háttérben Lake basszusának és Palmer dobjainak energikus ritmusvonala kíséri. Végig egy dühöngő gnóm (magyarul manó, törpe) rohanására emlékeztet, akit kicsisége ellenére is jobb elkerülni. Emerson mesteri billentyűjátéka szokás szerint rendkívül lenyűgöző, hiszen a mester folyamatosan radikálisan váltogatja a motívumokat, és az egyik hangról ugrál a másikra. Lake éneke vezet be a harmadik részbe, amikor ismét felcsendül a „Promenade” főtémája. Ezt követi a „The Sage”, Lake kitűnő balladája, amely lecsendesíti a hangulatot Emerson szintetizátoros fenséges expanziói után. Ez a rész rendkívül melankolikus, dallamos és békés. Előadása közben valószínűleg még egy vízcsepp hullását is hallanánk a terem közepén, miközben Lake tiszta tenorján énekel. Akusztikus gitárdallama és a szöveg is kiváló, megnyugtató hangulatot teremt.
Emerson ezután ismét lelő minket szintetizátoros „pirotechnikájával”, amellyel a „The Old Castle” elején tüntet. Felgyújtja a termet viharos szintis futamaival, majd kissé lassít a tempón és szelídebb vizekre evez, amikor az egész átmegy egy nagyon érdekes részbe, a „Blues Variation”-be, ahol az ELP valóságos, ugrabugráló instrumentális ritmust és bluest nyom, számos funkys résszel a hammondon és a szintin. Aztán ismét az orosz idillek közepén találjuk magunkat, amikor újra felcsendül a „Promenade” központi motívuma, majd a zenekar a következő rész (kép) felé veszi az irányt, ez a „The Hut Of Baba Yaga”, amelyet Baba Jagának szenteltek, a szláv mitológia gonosz és csúnya boszorkányának, aki egy óriási madárház tetején élt, és ott rágcsálta az emberek csontjait. Ennek megfelelően gyors és temperamentumos részről van szó, ahol az intenzív basszus és az ütőhangszerek tüzes, kicsiszolt hammondfutamokat kísérnek. Egy idő után átmegy a „The Curse Of Baba Yaga” című részbe, amely teljesen az ő saját alkotásuk, és elég elektronikus színezetű, a basszus köré épített szintetizátorokat tartalmaz. Ekkor jön Lake kivételesen temperamentumos, már-már mániákus éneke, egy eszeveszett instrumentális szakaszra ráfektetve. Aztán az egész ismét átfordul a „The Hut Of Baba Yaga” instrumentális változatába. Ezt követi a záró, fenséges és diadalmas rész, a „The Great Gates Of Kiev”, ahol különösen Lake éneke ragyog, amely egyenesen himnikus jelleget ad ennek a résznek. Emerson fenséges és mély hammondrétege rendkívül gazdagon szól, hangzása kissé a harangok zúgására emlékeztet. A végén még beugrik mély, torzított szintikkel is. A záró, diadalmas csúcspont Lake egyik legjobb valaha leírt és elénekelt sora: „There’s no end to my life, no beginning to my death. Death is life…..”.
A végén a közönség hihetetlen eufóriában tör ki, és azonnal ráadást követel. A zenekar pillanatok alatt elfogadja a kihívást, és folytatja az orosz klasszikusok feldolgozását. Ezúttal Csajkovszkij Diótörőjét választották („Nutrocker”, néhol „Nut Rocker” néven is ismert). Az ELP szinte tökéletes honky tonk darabot csinál belőle, kivételes energiával és már-már táncos ritmussal telítve. A végén még sokáig hallhatjuk a közönség „more, more…” kiáltásait, amelyek kielégítetlenek maradnak. Nem is csoda, hiszen az egész előadás rendkívül gyorsan, sőt kissé túl gyorsan lepereg, és ez a lemez fő gyengéje.
Az újrakiadás a jelentősen javított hangzás mellett tartalmazza a „Pictures At An Exhibition” stúdióváltozatát is, amely eredetileg már megjelent bónuszszámként az ELP utolsó, jelentéktelen és rendkívül gyenge stúdióalbumán, az „In The Hot Seat”-en (1994). Bár nagyon hasonló módon adják elő, szerintem nem veheti fel a versenyt az eredeti, koncertváltozattal, ahol a zenekar sokkal meggyőzőbben szól, ráadásul az „élő” hangzás eltérő energiája és a modern billentyűk hozta teljesen más hangzás is hozzátesz. Leginkább Lake éneke húzza le kissé, aki addigra már elvesztette egykori erejének, energiájának és kifejezőerejének nagy részét. Ennek ellenére minden rajongó biztosan örömmel hallgatja majd.
A „Pictures At An Exhibition”, amely a fenséges mestermű, a „Tarkus” (1971) után rögtön megjelent kiegészítő koncertalbumként az összes hűséges rajongónak, mégpedig érezhetően alacsonyabb áron (ennek a kedvezménynek persze már rég vége, úgyhogy azok a zenerajongók, akiknek még nincs meg a lemez a gyűjteményükben, ne örüljenek idő előtt), rengeteg élvezetet kínál, különösen mindazoknak, akik egyszerre szeretik a klasszikus zenét és a progresszív rockot. Néhányan közülük talán jobban fognak élvezni ezt, mint az összes zenekari változatot, míg a klasszikus puristák már a „szent ereklyéjük” „meggyalázásának” puszta ötletén is felháborodnak majd, még mielőtt egyáltalán meghallgatnák a lemezt. A zenekar rajongói viszont szerintem egyetértenek abban, hogy az ELP a klasszika és a rock egyesítésének rettenthetetlen kísérletével kitűnő értelmezését alkotta meg ennek a klasszikus műnek, és ezzel a „komoly” zenét a rockrajongók számos generációjához közelebb hozta. A „Pictures At An Exhibition” az akkor minden bizonnyal legrettegettebb és leghíresebb progresszív rockzenekar összes zenei tehetségének igazi fitogtatása. Ki tudja, talán a nagy Modeszt is élvezte volna az értelmezésüket, és lelkesen kezet fogott volna velük, ha még élne.
Felállás
Keith Emerson – billentyűk
Greg Lake – ének, basszusgitár, gitár
Carl Palmer – dobok, ütőhangszerek
Produkció
Greg Lake
Számlista
1.) Pictures At An Exhibition:
a. Promenade
b. The Gnome
c. Promenade
d. The Sage
e. The Old Castle
f. Blues Variations
g. Promenade
h. The Hut Of Baba Yaga
i. The Curse Of Baba Yaga
j. The Hut Of Baba Yaga
k. The Great Gates Of Kiev
l. The End – Nutrocker
Az album hossza: 37:21
Bónuszszámok az újrakiadásról (2004):
1. Pictures at an Exhibition (studio)
