Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gabriel, Peter
Kiadó: Charisma Records
Megjelenés: 1977
Játékidő: 41:42
Értékelés: 4.5/5
1975-ben olyan korszakos esemény történt a progresszív rock históriájában, amely a mai napig borzolja az örök zenei romantikusok kedélyét. Peter Gabriel, a zseniális énekes, minden idők egyik legeredetibb és legkarizmatikusabb színpadi showmanje úgy döntött, hogy békés úton elválik addigi zenekarától, a progresszív rock óriásától, a Genesistől. Peter már az utolsó Genesis-albumának, a „The Lamb Lies Down On Broadway”-nek (1974) a készítése közben rájött, hogy ezzel a bandával elérte mindazt, amit el lehetett érni, és eljutott egy olyan alkotói pontra, ahol a többiek már nem tudták követni az eszelős kreatív víziókat. A nehéz döntés, amely megrázta a progresszív rock világát, végül helyesnek bizonyult: a Genesis a távozása után minden várakozást felülmúlva talpra állt, Peter pedig végre új, rendkívül sikeres fejezetet nyithatott a pályáján, és olyan szinteken bontakoztathatta ki zsenijét, amelyek a zenekaron belül elképzelhetetlenek lettek volna. Mondhatni, a szólókarrier kezdetével számára új születés kezdődött.
Miután hivatalosan is bejelentette, hogy szólóútra lép, Bob Ezrin producerrel sikerült összeállítania a csúcsmuzsikusok irigylésre méltó csapatát, élén a King Crimson gitárosával, Robert Frippel. Fripp számára a Gabriellel való munka volt az első zenei tevékenység azután, hogy 1974-ben (ideiglenesen) feloszlatta a King Crimsont, és sarokba tette a gitárt, ami jól mutatja, mennyire tisztelte progresszív rockos honfitársát. A másik rangos név a legendás basszusgitáros, Tony Levin, az innovatív basszusgitár- és Chapman Stick-technikák nagymestere, a populáris zene történetének legkeresettebb basszusgitárosa. Hűségéről sokat elárul, hogy Levin úr a mai napig azzal büszkélkedhet, hogy ő Peter kísérőzenekarának egyetlen állandó tagja, és az egyetlen, aki Gabriel valamennyi eddigi albumán közreműködött. A sors különös útjai úgy hozták, hogy néhány évvel később Frippel együtt újra egyesítette erőit az újjáalakult King Crimsonban. Peter régi munkatársa lett az amerikai billentyűs, Larry Fast is, aki korábban saját projektje, a Synergy tagja volt, valamint a brit progglegenda, a Nektar soraiban is játszott. Fontos szerepet kapott az albumon a kiváló alkalmi gitáros, Steve Hunter is, aki pályafutása során olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Alice Cooper, Jack Bruce, Lou Reed és mások.
Peter összes albuma közül a kiváló debütálás, amelyet egyszerűen csak „Peter Gabriel” vagy (a borító miatt) „Car” néven emlegetnek, áll a legközelebb ahhoz a szimfonikus prog rockhoz, amelyet a Genesisben ápolt, és ez illeszkedik ahhoz a fokozatos fejlődéshez, amelynek során önálló művésszé érett, aki folyton új kifejezésmódokat keresett. A prog rock mellett kipróbálta magát más stílusokban is, például az experimentális rockban, a pop rockban, a hard rockban, sőt a bluesban, és ezzel sikeresen döntögette a műfaji korlátokat. Átváltozása az excentrikus, különféle szerepekbe bújó mesélőből és színészből sokoldalú művésszé és a popzene ikonjává már szólóútja első fejezetében tökéletesen sikerült. A „Car” a sikeres keveréke Peter zeneszerzői múltjának és jövőjének, és nagy adag hangzásbeli eklektikát kínál, amely az egész szólókarrierjének állandó jegye lett.
A Genesis-örökség és az új hangzások keresése közötti hasadtságot kiválóan testesíti meg már a rejtélyes „Moribund the Burgermeister”, amelyben a szimfonikus prog, a hard rock és az avantgárd elemei keverednek. A groteszk szörny, Moribund the Burgermeister a tömegparanoia vírusának metaforája, amely a mesterségesen keltett, manipulált félelemből táplálkozik. A zenekari hangszerelések drámai hangulatot teremtenek, míg a közbeékelt gitáreffektek és ritmikai díszítések végig az avantgárd titokzatosság felé tolják a szerzeményt, ha nem épp a komikus vizekre. Az örökzöld pop rock szám, a „Solsbury Hill” önéletrajzi alkotás Peter spirituális élményéről a Solsbury-dombon, ahol sokat gondolkodott a Genesisből való kilépéséről és a hirtelen megnyíló új kihívásokról; a mai napig az egyik legnépszerűbb és legismertebb klasszikusa. Itt mutatkozik meg először nyíltan a pop rock sztenderdek megalkotása iránti kivételes érzéke, amelyet egyébként már a Genesisben is megcsillantott („I Know What I Like”), de korántsem ilyen személyes és ambiciózus módon. Jól példázza a szövegíróként bekövetkezett hirtelen változást is: a Genesis-korszak legtöbbek számára nehezen érthető szürreális és metafizikus szövegei háttérbe szorultak a világ személyesebb szemlélete javára. A könnyed akusztikus dallamot felszabadult énekexpresszió egészíti ki, amely Peter szívének mélyéről fakad, és az újonnan felfedezett spirituális ihletet fejezi ki, amelyet akkoriban olyan tevékenységekben talált meg, mint a jóga, a kertészkedés, a bioenergetika és főként a zongorázás.
A „Modern Love” számos pimasz szexuális utalást tartalmazó szövegével érdekes hibrid a pop és a progresszív rock között. Mondhatni, ezzel érvényesítette először a jellegzetes experimentális art popját. Peter teátrális éneklési módja itt, a későbbi énekstílusával ellentétben, még meglehetősen rokon a Genesis-korszakéval. Kiváló énekét Fast szaftos hammondorgona-futamai és vastag hard rockos gitárriffek kísérik. Az „Excuse Me” szórakoztató burleszk, amelyben Gabe bebizonyítja, hogy mindig is remek érzéke volt a fekete humorhoz. A tréfás „Barbershop”-harmóniákkal induló bevezető után komikus ritmus és Peter fintorgó éneke következik. A szövegben a hírnév és a túlzott anyagi gazdagság ürességének csípős szatírája fedezhető fel. Ez a rendkívül szimpatikus brit különcség és társadalmi szatíra, amellyel ez a kis szerzemény büszkélkedhet, szerintem Frank Zappának is tetszett volna, annak a kevés zenei óriásnak az egyikének, akivel Gabe pályafutása során sajnos nem kapott lehetőséget együtt dolgozni. A „Humdrum” újabb látnoki alkotás, különféle hangulati motívumokból építkező kiváló szám, amely kivételes énekmelegséggel büszkélkedik, egyúttal Peter első kacsintása az etnikai zene elemei felé. Ezek a későbbi pályáján epikus méreteket öltenek.
A „Slowburn” rendkívül érdekes keresztezés a progresszív rock, a hard rock és a pompa között, vokális harmóniákkal, ütős riffekkel és zongorabetétekkel, amelyekre akár a Queenhez hasonló bandák is büszkék lehetnének. A drámai refrén remekül illik az apokaliptikus szöveghez, a zongorás zárlat pedig az egész album egyik legmeghatóbb pillanata. A „Waiting for the Big One” szokatlan blueskísérlet, és mint ilyen, messze a legkevésbé izgalmas szám a lemezen, hiszen a blues szerintem azon kevés műfaj egyike, amelyben Peter énekstílusa kényelmetlenül érzi magát. Nem csoda hát a meglehetősen groteszk próbálkozása a hangszín megváltoztatására, amelyben inkább egy rémült Ozzy Osbourne-ra emlékeztet, mint önmagára. Ebben az elnyújtott számban egyedül a kiváló hangszerelés vonzó: az ütős gitárriffek, a zongora és a billentyűk összjátéka.
Gabe kacérkodása a szimfonikus prog rock örökséggel ismét érvényre jut a kiváló eposzban, a „Down the Dolce Vita”-ban, ahol grandiózus zenekari hangszerelések és erőteljes gitárfutamok uralkodnak. Itt, főként a fenomenális ének és a drámai szimfonikus díszítések révén, újra előtör a régi jó Genesis-teatralitás. A szöveg is az albumok egyik legjobbja, hiszen a háborús esztelenségek intelligens kritikája. Az önálló kifejezésmód és az érettség csúcsa pedig a megrázó záró ballada, a „Here Comes the Flood”, amelyben már felfedezhető a művész későbbi szerzői útja. Megrendítő énekprodukciója, amelyben az ember meggondolatlan környezetkezelésének tragikus következményeire figyelmeztet, a finom zongorakíséret és a szubtilis gitárszólók mellett pillanatok alatt a szívbe költözik. Ez egy időtlen szerzemény, amely kétségkívül szólópályájának egyik csúcspontja. Újraaranzsált változata megtalálható Fripp „Exposure” (1979) című szólódebütjén.
A „Peter Gabriel (I)” kiváló debütalbum, amely előre jelezte az elmúlt évtizedek egyik legeredetibb zenei művészének fenséges szólókarrierjét. Utána még három azonos című album követte, amelyeknek Gabe rajongói megjelenési sorszámot adtak, illetve a borítójuk alapján nevezték el őket. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy Peter az első lemeze megjelenésekor még fiatal zenész volt (27 éves), aki éhezett az új zenei és életbeli kihívásokra, ugyanakkor már elég tapasztalata volt ahhoz, hogy egy cseppet se riadjon vissza néhány olyan kísérlettől, amely a Genesisben gyakorlatilag elképzelhetetlen lett volna. A progresszív rock világában már rég a halhatatlan ikon státuszát viselte, míg a pop és az art rock ezzel a lépéssel kapta meg egyik legnagyobb hősét. Peter megszelídíthetetlen alkotói szabadsága, amellyel egy pillanat alatt átkarolja a hallgató legmélyebb érzelmeit, az egész albumon végigérezhető. Pályája első fejezete világosan kifejezi a fokozatos érést, és egyedi hidat ver az új zenei kihívások keresése és a fenséges örökség között.
Felállás
Peter Gabriel – ének, billentyűs hangszerek, fuvola, felvevő
Robert Fripp – elektromos gitár, klasszikus gitár, bendzsó
Tony Levin – basszusgitár, tuba, a Barbershop-kvartett vezetője
Larry Fast – billentyűs hangszerek és programozás
Steve Hunter – elektromos gitár, akusztikus ritmusgitár, pedal steel
Allan Schwartzberg – dob
Jim Maelen – ütőhangszerek, Barbershop
Jozef Chirowski – billentyűs hangszerek, Barbershop
VENDÉGZENÉSZEK:
Dick Wagner – kísérőének, gitárszólók a „Here Comes The Flood”-on és a „Slowburn” zárlatában
Londoni Szimfonikus Zenekar a „Down The Dolce Vita”-n
Michael Gibbs – karmester és hangszerelő
Produkció
Bob Ezrin
Számlista
1. Moribund The Burgermeister
2. Solsbury Hill
3. Modern Love
4. Excuse Me
5. Humdrum
6. Slowburn
7. Waiting For The Big One
8. Down The Dolce Vita
9. Here Comes The Flood
