Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Weather Report
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 1979
Értékelés: 5/5
A „8:30” monumentális koncertalbum, amely a lehető legjobb módon örökíti meg a jazz fusion legendái, a Weather Report szelídíthetetlen színpadi varázsát és energiáját. Az album egésze élőben készült, kivéve az utolsó három számot, amelyek stúdiófelvételek. Ennek a lépésnek az oka a hangmérnökök hibája volt, amely miatt néhány felvételt – elsősorban az akkoriban aktuális „Mr. Gone” (1978) című lemez számainak előadását – új stúdiómunkákkal kellett helyettesíteni. Ha minden a zenekar elképzelése szerint alakul, a „8:30” dupla koncertalbumként jelent volna meg, és valószínűleg még epikusabb méreteket öltött volna. A kellemetlen közjáték ellenére a zenekar tagjai nem sokat bánkódtak, hiszen mind a három stúdiókompozíció kiváló, és fontos helyet foglal el az életművükben. Az album szokatlan címe onnan ered, hogy a zenekar minden koncertjét 8:30-kor kezdte.
A felvételek oroszlánrésze a híres Long Beach-i (Kalifornia, USA) teremben adott fellépésről származik, a „Mr. Gone”-turné kellős közepéről. Ez bizonyult a legsikeresebb turnéjuknak, amelyen a közönség először élőben láthatta a zenekar klasszikus és legkedveltebb inkarnációját. Peter Erskine, a dobos nagymester érkezésével a legstabilabb korszakukba léptek, amely egészen 1982 elejéig tartott. Ebben az időszakban alkotói és kereskedelmi szempontból egyaránt a jazz fusion színtér vitathatatlan urai voltak. Ez az korszakalkotó felállás – minden idők legjobb basszusgitárosa, egy billentyűs és egy szaxofonos, akik már a zenekar megalakulása előtt halhatatlanságot szereztek maguknak, valamint a jazzvilág egyik legfelkapottabb dobosa, aki a mai napig rendkívül keresett név az alkalmi felkérésekre játszó zenészek között – minden este hihetetlen könnyedséggel őrjítette meg nemcsak a jazz fusion minden hívét, hanem mindazokat is, akik szívvel-lélekkel szeretik a zenét.
A „8:30” kiválóan érzékelteti azt a fenséges pillanatot a zenekar történetében, amikor „szétszedték” a Long Beach-i termet és a többi koncerthelyszínt is, legféltettebb klasszikusaik elképesztő előadásával. A négy tag döbbenetes, a jazzszcéna csúcsát jelentő technikai csiszoltsága ellenére mindez mindig jóval kevesebbet jelentett számukra, mint a legőszintébb érzelmek közvetítése tágas, eklektikus hangzásvilágokon keresztül, amelyekben mindig bőven jutott tér a színes szólóknak. Éppen ezt becsülték és tisztelték mindig is a Weather Report zenéjében a hűséges rajongók. Hiába kalandoztak sokat a funk és a harmadik világ etnikus zenéi felé, mindig is ők maradtak a legjazzesebb zenekar a jazz fusion összes hőse közül, és valószínűleg épp ebben rejlik a hosszú életük legfőbb titka. Szerintem egyetlen más Weather Report-album sem mutatja meg ezt az erényt jobban, mint a „8:30”.
A koncertelőadások – teljesen érthetően – a „Black Market” (1976) és a „Heavy Weather” (1977) anyagára összpontosítanak, amelyek a legnagyobb elismerést és világsikert hozták nekik. A zenekar mind a négy tagja kap egy szólószámot. Ezek nemcsak az egyéni virtuóz képességek bemutatására szolgálnak, hanem pihenőként is a többieknek. Néhány előadás még a stúdióváltozatoknál is jobb, elsősorban a plusz improvizációknak köszönhetően.
Az első szám előtt a zenekar a saját különleges humorát csillogtatja meg egy rövid bevezetővel, amelyben majmok hangja hallatszik. Nyitányként a „Black Market” következik, az ideális nyitás és klasszikusok klasszikusa, amely ugrándozó funk basszusvonalaival, tüzes dobátvezetéseivel és huncut elektromoszongora-futamaival egy szempillantás alatt a koncert szívébe röpíti a hallgatót. Wayne Shorter, aki néhány számban szaxofon helyett ütőhangszeren játszik, mint mindig, most is megteremti azt az ősi jazzes folyékonyságot, amelyet már nagy zenei mentora, Miles Davis iskolájában tökélyre fejlesztett. Közben persze nem hiányoznak az őrülten jó improvizációk és a rövid, szellemes szólótámadások a zenekar mindegyik tagjától. E kivételes nyitó kiruccanás után a hallgatót a „Mysterious Traveller”-klasszikus, a „Scarlet Woman” szenvedélyes találkozóra hívja. Az esőt és vihart idéző effektekkel megszólaló drámai bevezető után a legendás trió egy kiváló verzióban vezet végig az egyik legösszetettebb alkotásukon. Az állandóan változó hangulat általános légkörében vad improvizációk, Zawinul ambient billentyűs függönyei és virtuóz szólóbemutatók váltják egymást.
Amikor a koncerthangulat eléri a forráspontot, azt a „Heavy Weather” két klasszikusa intézi el. Az első a „Teen Town”, amelyben Pastorius dallamos basszusvonalaival, amelyek nem egy elismert gitárost nevetségessé tennének, megmutatja, miért volt (és ma is az) a legnagyobbak legnagyobbika, majd a romantikus „A Remark You Made”. Ez utóbbit remek játszótérként használják, ahol a zenekar minden tagja megcsillogtathatja a tudását, legyen szó Shorter kópés szaxofontámadásairól, Zawinul billentyűs romantikájáról, Pastorius fertőző basszusvonalairól vagy Erskine hatalmas dobátvezetéseiről. A „Slang” az a pillanat, amellyel a „8:30” végleg biztosítja legendás státuszát: ez Pastorius szólószáma, amelyben megmutatja, mekkora hatással volt rá gitáros „unokatestvére”, Jimi Hendrix. A basszuslegenda egymás után fűzi össze az olyan klasszikusok részleteit, mint a „Donna Lee” (Charlie Parker), a „Giant Steeps” (John Coltrane) és a „Third Stone form the Sun” (Jimi Hendrix), és egyedi, felismerhető játékába olvasztja őket, bőségesen használva a különféle visszhangos effektusokat. Ahogyan az egyes szólóvonalakat egy ismétlődő riff fölé húzza, az a mai napig eszménye mindenkinek, aki egyszer sikeres basszusgitáros szeretne lenni.
Zawinul szólószáma az „In a Silent Way”, valószínűleg ma is a legismertebb standardje, amellyel egyúttal egykori munkatársa, Miles Davis előtt is tiszteleg. Zawinul ezt a klasszikust az 1969-es, azonos című Davis-albumra írta, arra a legendás lemezre, amely hivatalosan elindította a jazz fusiont. Ez a változat Zawinul eredeti elképzelését követi, és jelentősen különbözik attól, amely Davis azonos című klasszikusán hallható, hiszen Miles a saját igényei szerint érezhetően átdolgozta. A koncertfelvétel egyik csúcspontja minden bizonnyal legnagyobb slágerük, a „Birdland” kivételes előadása. Ez a verzió teljesen más energiával él, mint a stúdiófelvétel, mert Erskine masszív átvezetéseivel teljesen új, érezhetően ütősebb és megalkuvást nem ismerő ritmikus lüktetést visz bele. A „Thanks for the Memory” Shorter szaxofonszólója, amelyben rendkívül energikusan értelmezi újra Leo Robin és Ralph Rainger szerzőpáros jazz-standardjét. A „Badia/Boogie Woogie Waltz” egyveleg a fellépés újabb csúcspontja: színültig tömve szellemes improvizációkkal, és egyedülálló csemege az eklektikus ritmusképletek minden kedvelőjének. A koncertfelvételek kitűnő zárásáról a címadó szerzemény gondoskodik. Ez az a pillanat, amikor Zawinul története során először használ vokódert. A „8:30” teljes dallama vokóderre épül. Ez az eszköz a későbbi stúdiómunkáikon is fontos szerepet fog játszani. Mint a kísérleti zene történetének legtöbb remeke, ez is teljesen spontán született, Pastorius ötletére.
Az album végén még három remek stúdiószám található. Az első a „Brown Street”, amelyben a zenekarhoz csatlakozik Zawinul fia, Erich, aki Pastoriusszal és Erskine-nel együtt ütőhangszereken játszik. Rendkívül élénk szerzemény, energikus ütőhangszeres ritmusokra építve, időnként ízes improvizációkkal megszórva. Általánosságban itt elsősorban a két alapító tag virtuóz zsenialitása mutatkozik meg, bár Pastorius basszusvonalai is végig elállítják az ember lélegzetét. Érdekességként megemlítem, hogy ennek a kompozíciónak az első verziója Pastorius közreműködése nélkül született, mert éppen aznap letartóztatták. A „rend őreivel” való összetűzések állandó részei voltak Pastorius életstílusának, és végül az élete tragikus végéhez vezettek. Ha a zenetörténet egyik legnagyobb tragédiájára gondolunk, a „The Orphan” – rendkívül melankolikus szerzemény, szintetizátorrétegekre, gyermekkórus többszólamúságára és gyászos szaxofonszólamokra építve – nagyon is megfelelő választás egy ilyen pillanatra. Az album a funkosan fűszerezett „Sightseeing”-gal zárul, amely a Weather Report újabb, irigylésre méltó virtuozitású klasszikusa. Jaco itt a maximumig használja a különféle hangeffekteket, amelyeken keresztül színes, dallamos basszusvonalait átnyomja. A közte és Erskine között zajló interakció olyan szinten van, hogy egyszerű szavakkal le sem írható. Egyfajta szerencsének bizonyult a hangmérnök hibája, aki letörölte a koncertfelvételek egy részét, hiszen így nem született volna meg az a három klasszikus, amelyek ma is hihetetlen kifejezőerővel ragyognak.
A „8:30” maga a nirvána minden jazz fusion-ínyencnek, hiszen hajszálpontosan megragadja a legendák koncertenergiáját, amikor a csúcson voltak. Ezeket a szavakat megerősíti a halhatatlan papa, Zawinul kijelentése is, aki egyszer azt mondta, hogy ez a kedvenc Weather Report-albuma. Lehet-e ezek után bármi kétség afelől, hogy a „8:30”, minden idők egyik legjobb koncertdokumentuma, amely a diszkográfiájuk legfényesebb ékkövei, a „Mysterious Traveller” (1974), a „Black Market” és a „Heavy Weather” mellé sorakozik, megérdemli a helyét a zeneművészet legnagyobb teljesítményei között? Talán csak azoknak, akik tagadják a tökéletesség létezését. Azoknak pedig, akik egy album sikerét a kereskedelmi visszhanggal mérik, közlöm: a „8:30” megszerezte a zenekarnak a legjobb jazz fusion album Grammy-díját 1979-ben. A Weather Report zenéje e időtlen emlékművének egyetlen hibája, hogy a zenei gurmandok kielégíthetetlen étvágyának érezhetően túl rövid, hiszen egy szempillantás alatt véget ér. Az ilyen megszállottaknak még mindig marad a remény, hogy egyszer a jövőben a „8:30” későbbi kiadásain felbukkan néhány további, korábban kiadatlan felvétel erről az emlékezetes turnéról, amelyről mi, akik nem élhettük át, csak sajnálkozhatunk.
Felállás
Joe Zawinul – billentyűs hangszerek, vokóder
Wayne Shorter – tenorszaxofon, szoprán szaxofon, ütőhangszerek
Jaco Pastorius – basszusgitár, dob a „8:30” és a „Brown Street” című számban
Peter Erskine – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Erich Zawinul – ütőhangszerek a „Brown Street” című számban
The West Los Angeles Christian Academy Children’s Choir – kórusvokál a „The Orphan” című számban
Produkció
Joe Zawinul és Jaco Pastorius
Számlista
1. Black Market
2. Scarlet Woman
3. Teen Town
4. Remark You Made
5. Slang
6. In A Silent Way
7. Birdland
8. Thanks For The Memory
9. Badia/Boogie Woogie Waltz
10. 8:30
11. Brown Street
12. Orphan
13. Sightseeing
