Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Camel Productions
Megjelenés: 1994
Értékelés: 2.5/5
Ez a felvétel a hágai koncertről származik, ahol a Camel fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelte, méghozzá a lehető legszerencsétlenebb dalválasztással és gyengébb előadással, mint amilyet el lehetne képzelni. Aki tudja, milyen állapotban volt akkoriban a zenekar hangzása, főleg a legrosszabb albumuk, a szintetikus és az akkori zenei divatnak mindenben behódoló „The Single Factor” (1982) megjelenése után, az ettől a felvételtől aligha remélhet sok jót. A Camel ekkorra már a szimfonikus prog rock újítójaként és látnokaként a múlté volt. Helyükre egy furcsa, szintetikus, az AOR-nak elkötelezett inkarnáció lépett, amely sokkal inkább emlékeztetett a The Alan Parsons Projectre (ami egyáltalán nem meglepő, hiszen akkoriban két tagot is átvettek onnan), mint a Camelre, amely addig mindig a művészi újítások és az intelligens dallamok magas szintjével kényeztetett és örvendeztetett minket. A zene, amelyet ekkoriban játszottak, minden volt, csak ez nem: kizárólag a gyors pénzszerzésre és az aktuális trendekre szabták. A Camel ezzel a hozzáállással a stúdióban és élőben is totálisan leégett, később pedig derekasan meg kellett dolgoznia azért, hogy újra megnyerje a progresszív rock rajongóinak szívét. A hang teljes kereskedelmi kiárusításáról és a művészi széteséséről a katasztrofális dalválasztás is hűen tanúskodik: a számok többsége az „I Can See Your House From Here” (1979), a „Nude” (1981) és a „The Single Factor” lemezekről való, a „Never Let Go” (Camel, 1973) kivételével pedig egyetlen klasszikust vagy a 70-es évekből származó darabot sem találunk rajta. De még amikor a fent említett albumok dalait játsszák is, görcsösen az AOR-ral átitatott darabokba (többnyire félballadákba) kapaszkodnak, ami a kerek évforduló megünneplésének egyenesen kigúnyolása. A művészi tagadás mértékének teljessé tétele érdekében, a kivételes technikai mesterek hírnevével ellentétben, az egészet csak fél szívvel játsszák le, és gyakran leharcoltan szólnak. Ez leginkább mindhárom énekes (Andy Latimer, Chris Rainbow és David Paton) halovány vokális teljesítményében látszik. Még Latimer is, akit máskor soha nem lehetett az elkötelezettség hiányával vádolni, ezúttal a mikrofon előtt gyakran teljesen hamis. A felvétel egyetlen fénypontja az ő, mint mindig, varázslatos gitárjátéka, amelynek sokszor meg kell küzdenie a túlzottan szintetikus billentyűhangzással. Némileg meglepő módon ezúttal Andy Delby is társul mellé gitáron, aki a zenekar történetének egyetlen további (koncert)gitárosa, két dalban játszik szólót, míg Latimer 12 húros gitárral és énekkel van elfoglalva.
Minden előadás elmarad az eredetitől, némelyik pedig igazán gyenge. A felvételt egyébként meglehetősen biztatóan nyitják a „Sasquatch” című vidám instrumentálissal, amely a „The Single Factor” lehető legjobb válogatása, és amelyben Andy sikeresen felpörgeti a hangulatot szellemes gitárfutamokkal. A fülbe viszont kezd belemarni a máskor általában kiváló Kit Watkins (ex-Happy The Man) egy hajszállal túl magas és hamis billentyűhangzása. Amikor megérkeznek az énekes dalok, a Camel ezúttal tényleg végig csúnyán leég. Chris Rainbow kétségbeejtő és teljesen alkalmatlan éneke a „Highways Of The Sun” (Rain Dances, 1977) alatt az első, amely megmutatja a felvétel legfőbb gyengeségét. Hangszeres szempontból is sántít ez a „Rain Dances” albumról való, kereskedelmi színezetű kislemez a szolid eredeti mögött, amely egyébként az első lépés volt a hangzás kommerszizálása felé. A fülbe mar a szinti szintetikus hangja is, amelyet főleg az összes sikerré soha nem vált szám alatt használnak. Két gyenge, rádióbarát előadás következik: a „Hymn To Her” című félballada, amelyet megint lehúz Rainbow éneke, és a „Neon Magic” (mindkettő az „I Can See Your House From Here” lemezről), amelyben van néhány jó gitárriff, de énekben megint csak a levegőbe lő. A „You Are The One” (The Single Factor) újabb kétségbeejtő AOR power ballada, amiből bőven akad a felvételen. A hangulaton némileg javít a „Nude” (1981) koncepciós mesterművéről három szám („Drafted”, „Lies” és „Captured”), amelyek ezúttal igencsak jólesnek. Sajnos a „Captured” kivételével mindet elrontja a gyenge előadás. Különösen csalódtam Andy énekében a „Lies” alatt, amely az eredetiben egyébként nagyon jó. Még néhány többé-kevésbé érdekes szám következik a „The Single Factor” és az „I Can See Your House From Here” albumokról, amelyeket végtelenül fél kézzel játszanak le. Az „A Hearts Desire/End Peace” átéletlen balladájától az ember majdnem elalszik, a „Heroes” pedig kétségbeesett kísérlet a pop és a pomp rock között, és újabb dokumentuma zenei kifejezésmódjuk teljes megtagadásának. A „Who We Are”, amelyről még azt is bejelentik, hogy a felvétel kedvéért különösen megerőltetik magukat, és ezt ezúttal tényleg be is váltják, a felvétel egyik ritka jó előadása, bár Rainbow éneke ezt is elrontja. Mindent azonban megint lerombolnak a „Manic” katasztrofális előadásával, amely már az eredetiben is tökéletes AOR/pomp horror, most pedig Latimer teljesen hamis éneke még tovább tönkreteszi. A „Wait”-ről sem feledkeztek meg, ez a korai AOR-kísérleteik első és valószínűleg legjobbja, amelyet ezúttal méltón játszanak, és a kettős vokális harmóniák is ritka kivételként sikerülnek. Ironikus, hogy a felvétel legjobb darabja, a „Never Let Go” egészen a végére került, miután Latimer előtte „pilátusi” módon megállapítja, hogy ez nem lenne igazi évforduló, ha nem játszanának el egy korai számot. Ezúttal tényleg igyekeznek, és az eredeti billentyűk hiányában is kiváló változatot hoznak ki ebből a klasszikusból, amely legalább valamennyire enyhíti a keserű szájízt, amit ez a halovány koncertfelvétel hagy maga után.
Valahányszor meghallgatom az „On The Road 1982”-t, amely kétségkívül a Camel legrosszabb hivatalos koncertfelvétele (egyébként saját kiadásban jelent meg, ezért meglehetősen nehéz hozzájutni), arra jutok, hogy talán jobb lett volna, ha soha nem adják ki, még ha beszédes dokumentuma is a zenekar történetének egy kevésbé vonzó korszakának. Ezért a legnagyobb rajongókat leszámítva mindenkinek szívből ajánlom, hogy messze elkerülje, mert még rengeteg sokkal jobb koncertdokumentum van, amely ékesen bizonyítja a progresszív rock e legendáinak kivételes művészi képességeit. Ez a felvétel tehát elsősorban annak dokumentuma legyen, mennyire mélyre süllyedt a Camel egy időben a rádiós slágerek hajszolásával, amely a végén majdnem eltemette őket.
Felállás
Andy Latimer – ének, gitár
David Paton – basszusgitár, ének
Chris Rainbow – ének, billentyűs hangszerek
Kit Watkins – billentyűs hangszerek
Stuart Tosh – dob
Andy Dalby – kísérőgitár
Produkció
Andrew Latimer & Chris Now
Számlista
1. Sasquatch (4:30)
2. Higways Of The Sun (4:38)
3. Hymn To Her (5:23)
4. Neon Magic (4:04)
5. You Are The One (5:21)
6. Drafted (4:01)
7. Lies (5:10)
8. Captured (3:19)
9. A Heart’s Desire – End Peace (4:34)
10. Heroes (5:36)
11. Who We Are (6:21)
12. Manic (4:11)
13. Wait (4:49)
14. Never Let Go (6:44)
Játékidő: 68:41
